2. évad 7. fejezet

Csak ültem ott egy padon, és gondolkoztam, miközben még mindig sírtam. Nem tudtam abba hagyni, hirtelen pedig rém tört, hogy szükségem van valakire. Nem bírom egyedül, ezért nem jutott más eszembe, hívtam Tomikát. Azért nem Ryant, mert kicsit még is furán jönne ki..

                                 

- Tomi. – szóltam bele, akadozva, miután felvette.
- Viki, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Szük .. szükség .. em  van rá.. rád. – hüppögtem.
- Hol vagy most?
- A Margit .. sziget .. en. – mondtam akadozva. Alig tudtam beszélni.
- Mindjárt ott vagyok. – tette le a telefont, aztán én is.
Kb. 10 perc múlva meg is érkezett., lihegve.
- Úristen Viki, mi történt? – kérdezte, de én nem válaszoltam, csak magamhoz húztam, és amilyen szorosan csak tudtam megöleltem, az arcomat belefúrtam a mellkasába, és csak sírtam.  – Héj, királylány, nyugodj meg. – mondta, miközben a hajamat simogatta. Pár percig még így voltunk, de aztán sikerült lenyugodnom, így Tomika elengedett, és leült mellém.  – Elmondod mi történt? – nézett rám kérdő szemekkel. Vettem pár mély levegőt, hogy ne keljen minden szónál megakadnom, és elkezdtem mondani.
- Elmentem hozzá, és eleve be se akart engedni, de aztán mégis. Bementünk a szobájába, ott elmondtam neki, hogy sajnálom, meg ezeket, amiket már neked is telefonba, még nem tudom mikor.  Aztán így bevágja nekem, hogy ha befejeztem, nyugodtan menjek el, mert nem érdekli. – mondtam ki, és újból rám jött a sírás. Nem tudom miért, de nagyon megviselt. – Annyira rossz volt hallani amilyen hidegen beszélt velem. Annyira fájt. Annyira fáj.
- Sajnálom Viki, de gondolhattad, hogy ez lesz. – simogatta a hátamat.
- Igen, tudom, de akkor is. Nagyon rossz. Utál engem.
- Dehogy utál, csak dühös, de nem utál. Hidd el nekem, hogy neki ugyanúgy fáj, mint neked, csak próbálja mutatni, hogy nem.
- Nem hiszem. – rázta a fejem.  – Te nem hallottad, hogy beszélt velem.
- Szereted még őt ugye? – kérdezte hirtelen, mire én csodálkozva néztem rá.

- Mi? Nem – nem. Dehogyis. Én Ryanet szeretem. Nem, én nem vagyok belé szerelmes már. Én már tovább léptem. – kezdtem el hevesen tiltakozni.
- Akkor mért bőgsz most itt miatta, mint egy kis gyerek? Ha nem szeretnéd, nem váltott volna ki belőled ilyen érzelmeket.
- Csak azért mert már nagyon régóta barátok vagyunk, vagyis voltunk, nagyon régóta ismerem, és fáj, hogy így beszélt velem. Mert fontos nekem attól még. De én már Ryant szeretem. – mondtam, de valahogy szöget ütött a fejembe, amit mondott Tomika. Nem lehet, hogy én még mindig őt szeressem. Az nem lehet…
- Tagadhatod akárhogy, látom, amit látok. – nevetett, mire én csak oldalba böktem.
- Hagyd abba Tomi, jó? Nem vagyok már belé szerelmes. – néztem rá komolyan.
- Hát persze, hogy az vagy. Ugyanúgy, ahogy ő beléd. De hagyjuk is, majd meglátod. – mosolygott, aztán felállt. – Gyere, menjünk, mert megígértem Lindának, hogy vele ebédelek. Haza kísérlek. Vagyis abba a hülye hotelba ahol laktok. Mondtam, hogy gyertek hozzánk, nem értem miért nem jöttetek.
- Mert amikor jöttem, azt hittem, hogy még Krisztiánnal laksz, te pedig egy szóval nem említetted, hogy Lindával, aztán meg már nem akarunk átmenni, meg ki is van fizetve a szoba előre. Szóval ezért. – feleltem.
- Akkor este buli? Jöttök ugye?
- Nem tudom, hogy lesz-e kedvem.
- Ó, hát persze, hogy lesz. – nevetett.
- Meglátom, jó?
- Oké. – állt meg, mivel megérkeztünk. –Akkor majd este látjuk egymást. És nyugodj meg. – ölelt meg még.
- Rendben, szia, Tomika.
- Szia. – köszönt, és elment, és pedig felmentem Ryanhez.