2. évad 59. fejezet

Az év utolsó része! :)
Tudom, hogy a rész elég rövid lett, és nem is annyira jó, de azért remélem, hogy kapok komikat és kicsit tetszeni fog :)) 

A nap további része is hasonlóan jól telt. Miután megjött a pizza, közösen megebédeltünk, aztán tovább filmeztünk, de most már olyan filmeket választottunk ki, ami mindkettőnknek tetszett. Szívesen kimentünk volna a városba, csak úgy mászkálni, de ha kinéztünk az ablakon, rögtön elment tőle a kedvünk. Nem értem miért pont most kell esnie.
Egész nap nem tudtunk semmit csinálni, csak filmeztünk, és beszélgettünk. Régen volt már ilyen, és jó volt, jól éreztem magam vele. Sokszor megnevettetet, amikor viccesebb témáról volt szó, de komolyabb dolgokról is szó esett.
Ettől az esküvő témától például teljesen felpörögtem, de féltem, hogy anyu mit fog szólni. Igazából a döntésemen semmiképpen nem fog tudni változtatni, de nagyon rosszul fog esni, ha ezért megharagszik rám, vagy hasonlók. Tudom, hogy apuval nem lesz gond, mert ő nem egy haragtartó típus, de anyu más eset.
Már kb. a 4- filmet néztük, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Tomika neve villogott, így gyorsan felvettem. Első gondolatom rögtön az volt, hogy Ninának valami baja van.
- Igen? – szóltam bele, kicsit talán hisztérikus hangon.
- Szia. Azt akarjuk, hogy szóval Nina nem alhatna itt ma? – egyből megkönnyebbültem.
- Hát, most nem igazán, mert nincs ott semmi holmija, se a pizsamája, semmi.
- Ou, kár.
Szinte láttam magam előtt, ahogy lekonyul a szája, nevetnem kellett rajta.
- Nem baj, még alhat nálatok máskor is.
- Hm, igazad van. Akkor kb. 1 óra múlva ott vagyunk, jó?
- Jó-jó, rendben. Jöjjön Linda is.
- Oké, na cső. – köszönt el, és le is tette, mielőtt megszólalhattam volna. Szem forgatva dobtam a kanapé végébe a telefonomat.
- Mit akart? – kérdezte Krisztián.
- Azt, hogy Nina náluk alhasson ma, de mondtam, hogy nincs ott a holmija, szóval majd legközelebb.
- Aha, értem. – bólintott, és adott egy puszit az arcomra. – Amúgy arra gondoltam, hogy mi lenne, ha valamelyik nap elmennénk Sopronba. Olyan régen voltam már a szüleimnél, és Norinát is régen látták már. Benne vagy?
- Aha, benne. Mikor? – néztem rá érdeklődve.
- Azt nem tudom még. Valamelyik nap, amikor ráérek. Majd megkérdezem Orsit.
- Oké. – bólintottam.
Tök jó, hogy megyünk majd Sopronba, mert nagyon rég találkoztam már a szüleivel és a tesóival. Jó lesz, érzem.

Egy óra múlva aztán meg is érkeztek Tomikaék, de Norina kicsit nyűgös volt.
- Nina nem aludt valami sokat a délután, szóval azért ilyen. – magyarázta Linda, miközben a szobájába mentünk, a srácok pedig a nappaliba maradtak.
- Aha, értem. Akkor fürdés, és alvás. Egyébként jól viselkedett?
- Persze, semmi gond nem volt vele. Egy kisangyal. – mosolyodott el Linda. – Ráadásul Tomika annyira aranyosan bánik vele. Ha látnád őket. Nagyon aranyosak, és annyira jól bánik vele. – hadarta, és az alsó ajkába harapott.
- Mi az, csak nem szeretnétek kisbabát? – néztem rá furán.
- Ah, nem. – rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy fel lennénk arra készülve.
- Dehogyisnem. Szerinted én fel voltam 19 évesen? – néztem rá kérdőn, de választ nem vártam. – Aztán amikor megszületett Norina, már teljesen más volt. Az elején még féltem, hogy valamit elrontok, de anyu sokat segített, és aztán már magadtól is tudni fogod.
- Igazad van, de akkor is. Tomikát furcsa lenne elképzelni apának, hiszen még ő is egy gyerek. – nevetett.
- Az biztos. – értettem egyet.
- Na és nektek, hogy telt a napotok? – kérdezte kuncogva.
- jól, csak zavart az időjárás. Filmeztünk, beszélgettünk, jó volt. Mint régen.
- Csak beszélgettetek? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem feküdtünk le, ha arra vagy kíváncsi. Valahogy nem megy még. Ez egy furcsa dolog, nem igazán tudom elmagyarázni. Érted?
- Aha, vagyis azt hiszem. – bólintott. – Nem baj, megérdemli.
- Szerintem is. – nevettem. – Ja, és képzeld. Elkezdi, hogy házasodjunk össze.
- Mi? Ezt most nem értem. – ráncolta a szemöldökét.
Elmondtam neki, hogy miket mondott Krisztián, és teljesen fellelkesült az ötletre. Rögtön elkezdte tervezni az egészet, de aztán sikeresen leállítottam, hogy ne szaladjunk annyira előre. Végül együtt fürdettük meg Norinát, igazán mókás volt, mert Nina össze-vissza fröcskölt minket a vízzel. Az egész fürdőszoba úszott, és mi is vizesek lettünk kicsit.
Miután a fürdés meg volt, Linda lement a fiúkhoz, hogy el tudjam altatni Norinát, szerencsére hamar sikerült is, így én is csatlakoztam a többiekhez.
Sajnos nem maradtak sokáig, de azért örültem, hogy arra a kis időre itt voltak. Jó hangulatba telt el az egész este. Miután elmentek, felmentünk a szobánkba, mert mi is eléggé fáradtak voltunk.
először én mentem zuhanyozni, és szívesen álltam volna a zuhany alatt sokáig, de nem akartam, hogy Krisztián esetleg bealudjon, így fél óra alatt végeztem is.
Befeküdtem az ágyba, és csak vártam, hogy Krisztián is végezzen. Már majdnem elaludtam, amikor jelzett a telefonja, hogy sms-e érkezett. Eszembe sem volt megnézni, de amikor láttam, hogy valami Kinga a feladó, kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudom, ki lehet az. Visszatettem az éjjeliszekrényre a telefont, hogy nem nézem meg, de végül mégis érte nyúltam, és megnyitottam az üzenetet. Lehet jobban tettem volna, ha hagyom az egészet.. 

2. évad 58. fejezet

Reggel, az ablakon kopogó esőcseppek zajára ébredtem. Rögtön elment a kedvem, hogy esik. Hunyorítva néztem az órára, ami még csak fél 9-et mutatott. Átfordultam a másik oldalamra, ahol Krisztián arcával találtam szembe magam. Még békésen aludt, majd láttam, hogy elmosolyodott. Gondolom, épp álmodhat valamit, de ekkor hirtelen megszólalt.
- Jó reggelt. – köszönt a még kissé rekedt hangján, és megköszörülte a torkát.
- Azt hittem, hogy még alszol.
- Nemrég ébredtem.
Lassan kinyitotta a szemeit, majd felemelkedett, hogy adjak neki egy puszit. Meg is kapta, de kissé tovább tartott, mint azt gondoltam, és elégedetten dőlt vissza.
- Fel kell kelnem, megnézni Norinát és megetetni és hasonlók. – húztam el a számat. Nem azért, imádom őt, csak szívesen maradnék még itt az ágyban. Semmi kedvem nem volt felkelni.
- Megcsinálom helyetted. – ajánlotta fel.
- Nem, dehogyis. – ráztam a fejem.
- De-de. Te maradj itt, megetetem Ninát, nemsokára itt vagyunk. – pattant ki az ágyból, ellenkezni se volt időm.
- Hát oké. – egyeztem bele, és visszafeküdtem a meleg ágyba. A takarót a fejemre húztam, és úgy feküdtem. Örültem, hogy Krisztián átvállalta mára Ninát. Kíváncsi vagyok, hogy boldogulnak együtt.
Már majdnem sikerült visszaaludnom, amikor megcsörrent Krisztián telefonja, ami az éjjeliszekrényen volt. Kibújtam a takaró alól, és megnéztem ki az. A kijelzőn Tomika vigyorgott, ezért felvettem.
- Szia. – köszöntem.
- Viki?
- Aha, Krisztián a konyhában van. mit szeretnél?
- Csak Lindával arra gondoltunk, hogy mivel ilyen jó fej keresztszülők vagyunk.. Auu, na, ezt miért kaptam?
- Mi van? – kérdeztem vissza nevetve.
- Semmi-semmi. Linda rosszalkodik. Jó, abba hagytam. - nevetett ő is.
Egyből leszűrtem, hogy Lindával értetlenkednek, ezért vártam mire befejezik, és újra rám figyel.
- Na, szóval, arra gondoltunk Lindával, hogy ma elvinnénk Norinát. Mert olyan rég találkozunk vele, és ma van időnk mindkettőnknek, és legalább te is kettesben lehetnél a Kölyökkel. - fejezte végre be amit szeretne.
- Hm, nem tudom, hogy rátok merjem-e bízni. – mondtam, de nem gondoltam igazából komolyan. Tudom, hogy nagyon vigyáznának rá. Máskor is volt már velük egyedül, és akkor sem volt semmi baj.
- Persze, semmi gond nem lesz. Na, szóval?
- Tőlem elvihetitek, de akkor nektek kell érte jönnötök.
- Oké, fél óra múlva ott leszek, te addig pakold össze a holmiját. Jó?
- Jó, várlak. Sziasztok. – köszöntem el mosolyogva, majd letettük, pont ekkor jött be Krisztián, Norinával a kezében.
- Kivel beszéltél? – kérdezte, majd leült az ágyra, én pedig rögtön kivettem a kezéből a kis tündéremet.
- Tomival. jönnek Nináért, mert, hogy vele akarnak ma lenni. Evett rendesen? – kérdeztem.
- Aha, persze.  Te éhes vagy?
- nem nagyon. – fintorogtam. – De most megyek, összeszedem a holmiját, Tomika nemsokára itt van. – adtam neki vissza, és felálltam az ágyról.
Mosolyogva néztem rájuk, aztán átmentem a gyerekszobába, ahol mindenféle dolgokat, amik kellenek bepakoltam egy táskába.
- De miért akarják most elvinni? Nem értem. – rázta a fejét Krisztián.
Már a hálószobában voltam, épp öltözködtem, miután bepakoltam Ninának.
- Mert, hogy olyan keveset vannak vele, és ritkán van, hogy mindketten otthon vannak, ezért kihasználják a helyzetet, és, hogy kettesben legyünk. – fordultam felé vigyorogva, ő pedig elnevette magát.
- De nagylelkűek.
- Ugye? – kérdeztem vissza, de választ nem vártam.
Mire felöltöztem, pont megjött Tomika, természetesen csengetés nélkül bejött, nem zavartatta magá.
- Helló. – köszönt, és Krisztiánnal lepacsizott, nekem pedig adott egy puszit.
- Szia. Tudod a csengőnk működik. Meg tanulhatnád használnia- magyaráztam neki, de őt nem igazán érdekelte, és már Ninának beszélt valami nagyon értelmeset.
- Nem maradsz kicsit? – kérdezte Krisztián.
- Nem-nem. Sietek.
- Oké, de ha hozzátok vissza jöjjön Linda is. – mondtam.
- Rendben. – bólintott, és átvette a kezemből Norinát, és a táskáját is. – Majd este hozzuk.
- De ne csinálj vele semmit. – viccelt Krisz, mire Tomika csak a szemét forgatta, és jelentőségteljesen nézett Krisztiánra.
- Na sziasztok. – köszönt el.
Adtunk még Ninának egy utolsó puszit, aztán elmentek, mi pedig itt maradtunk ketten.

Krisztián szemszög

Mosolyogva néztem Viki-re, miután elment Tomika, aztán magamhoz húztam, és adtam egy puszit a szájára, miből végül egy csők lett, de egyikünk se bánta szerintem.
- Mit fogunk csinálni? Még ki se lehet menni. Utálom ezt az időt. – mutatott fintorogva az ajtó felé.
- Én is, de gyere, nézzünk tv-t, vagy nem tudom. Nem az a lényeg, hogy mit csinálunk, hanem, hogy együtt vagyunk. – mondtam nagy bölcsen, ő pedig kinevetett, de azért adott egy puszit az arcomra.
- Akkor nézzünk filmet. – bólintott, megfogta a kezem, és a nappaliba húzott.
Csak kicsit vitatkoztunk a filmen, de végül belementem, hogy egy romantikus, vígjátékot nézzünk. Megvártam, hogy Viki kényelmesen befészkelje magát az ölembe, majd elkezdtük nézni a filmet. Engem nem igazán érdekelt, de Vikinek tetszett, úgyhogy nyugodtan végig ültem, és közben gondolkoztam azon, hogy milyen szerencsés is vagyok. Nem mindenki bocsájtott volna meg nekem, és igazán hálás lehetek azért, amiért ő adott nekem még egy esélyt. Nagyon féltem, hogy nem fog meg se hallgatni, csak fogja Norinát, és elmegy tőlem jó messzire. Megérdemeltem volna..
Nagyon nagy bűntudatom van még mindig, és nem, csak azért amiért elhanyagoltam. Félek, hogy egyszer ki fog derülni, és akkor már biztos, hogy nem fog nekem megbocsájtani.
Viki hirtelen elkezdett fészkelődni, a fejét az ölembe tette, és elfeküdt a kanapén, úgy nézte tovább a filmet. Egyik kezemmel a haját simogattam, másikat pedig a combjára tettem. Sóhajtottam egy hatalmasat, hogy kiűzzem a gondoltatokat a fejemből, és próbáltam a filmre koncentrálni.

- Éhes vagyok. – szólalt meg Viki, amikor vége lett. Feltekintett az arcomba a nagy szemeivel, én pedig szinte elvesztem bennük. El is felejtetem, hogy mit mond. – Hé! – bökött meg.
- Ja, bocsi. – ráztam meg a fejem. – Mit mondtál?
- Minden rendben? – ült fel, és kíváncsian vizslatta az arcomat.
- Persze. – mosolyogtam.
- Akkor jó. Szóval az van, hogy éhes vagyok, de nincs itthon kaja. – húzta el a száját.
- Elmegyünk valahová? – kérdeztem, és hátrasimítottam a szemébe hulló tincseket.
- Ühm, nincs kedvem. Mi lenne, ha inkább csak rendelnénk?
- Oké, nekem mindegy. Pizza?
- Jó.
- Akkor mindjárt jövök. – mondtam, majd miután felült én is felálltam és kimentem a konyhába.
- Sok kukoricával! – kiáltott még utánam.
Gyorsan előkerestem a pizza rendelős papírt, és felhívtam. Leadtam a rendelést, és mondták, hogy 15-20 perc múlva itt lesznek. Ez után visszamentem Vikihez, leültem mellé, ő pedig érdeklődve nézett rám.
Nem szóltam semmit, csak megfogtam az egyik kezét, és rápillantottam az összekulcsolt kezünkre. Ekkor megláttam a gyűrűt a gyűrűsujján.
- Hozzám jössz feleségül? - kérdeztem tőle, és felnéztem az arcába. Elnevette magát, és csak aztán szólalt meg.
- Már megkértél. Nem emlékszel?
Felemelte az összekulcsolt kezünket, hogy lássam a gyűrűt.
- De, de azóta történtek dolgok. Most tényleg. Házasodjunk össze.
- Komolyan? – nézett rám, csillogó szemekkel.
- Persze. Nem viccelek.
- Mikor?
- Minél hamarabb. Na?
- Őrült vagy. – nevette el magát.
- Viki, komolyan beszélek. Nem akarok nagy esküvőt, csak olyan kicsit. A te családod, az enyém, és a közös barátaink. Benne vagy?
- Úristen, igen. – bólintott egyet.
- Akkor jó. – nevettem, mire ő megölelt, az ajkait pedig az enyémre nyomta, és egy hosszú csókot váltottunk. Beleült az ölembe, aztán kicsit elhajolt tőlem.
- Szeretlek Krisztián. – suttogta az ajkaimba.
Nagyon jól esett, hogy ezt mondja, már nagyon régóta hallottam tőle.
- Én is téged Viki. Tudod, ugye?
- Igen, tudom. – bólintott, majd újra megcsókolt.


Köszönöm-köszönöm még egyszer a komikat, imádlak titekeeet!♥
10 komi, új rész:))

2. évad 57. fejezet

Miután Krisztiánnal megbeszéltük a gondjainkat, és megígérte, hogy megváltozik, tényleg így történt. Mintha teljesen kicserélődött volna, és újra a régi Krisztián volt, akibe bele szerettem. Bocsánatot kért mindenkitől, tényleg próbálta helyrehozni azt, amit elrontott, és sikerült neki. Újra minden olyan volt, mint régen, és remélem, hogy így is marad.
Igaz, hogy még mindig nagyon sokat dolgozott, de legalább munka után sietett haza, és velünk volt. Tudtam, hogy hiányoznak neki a bulik, és nekem is, ezért úgy döntöttünk, hogy hétvégén elmegyünk együtt, és a többiekkel bowlingozni. Régen nagyon sokat jártunk, és élveztük is. Biztos vagyok benne, hogy most sem lesz másképp.

Úgy volt megbeszélve, hogy Tomika jön értünk Lindával 7-re, és együtt megyünk. Már mindketten készülődtünk, Krisztián épp zuhanyozott, én pedig a szekrényem előtt álltam. Fogalmam sem volt, hogy mit vegyek fel. Végül egy egyszerű összeállítás mellett döntöttem, amiben kényelmes lesz a bowlingozás. Teljesen rá voltam már pörögve, olyan régen voltunk együtt Krisztiánnal közösen valahol, hogy az idejét sem tudom, és nagyon örültem, hogy végre elmegyünk együtt. Egy csomó ruhát kidobáltam az ágyra, ahol Nina ült, és azokat piszkálta.
- Add oda kicsim. - nyúltam egy pólóért, de nem akarta odaadni, és a háta mögé rejtette. Nevetve feküdtem le mellé, és vettem ki a kezéből, majd adtam egy puszit az arcára, amikor észrevette, hogy már nincs a kezében. Odaadtam neki az egyik játékát, és felálltam az ágyról, hogy folytassam a készülődést. Gyorsan felöltöztem, és vártam, hogy Krisztián kijöjjön a fürdőből, addig pedig Norinával játszottunk együtt. Annyira aranyos, nagyon szeretem őt. Nem is tudom, hogy mi lenne velem, ha történt volna vele valami a balesetben, és mind ez az én hibámból. Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak.

-  Kész vagyok. – jött ki Krisztián a fürdőszobából egy boxerbe.
- Igen? Így akarsz jönni? – kérdeztem nevetve.
- Jó, nem vagyok kész csak.. vagyis érted. – kezdett el magyarázni, de végül ő is elnevette magát.
- Értem-értem. – bólogattam, majd felálltam, adtam egy puszit az arcára, ami kicsit még nedves volt, és besiettem a fürdőszobába, ahol hatalmas pára volt. A tükör elé álltam, és letöröltem róla a párát, mert nem láttam benne semmit. Egy ideig csak néztem magam, majd úgy döntöttem, hogy a hajamat felfogom egy copfba a fejem tetejére, de előtte még kifésültem. Ez után feldobtam egy laza sminket, és kész is voltam.
Gondolom, Krisztián még mindig azon töri az eszét, hogy mit vegyen fel, és amikor beértem a szobába láttam, hogy igazam volt, hiszen ugyanúgy állt a szekrény előtt, ahogy ott hagytam, annyi különbséggel, hogy már volt rajta zokni.
- Krisztiiááán. – húztam el a nevét, miközben odaálltam mellé. – Nem mondod, hogy még nem vagy kész. Nem divatbemutatóra mész, csak bowlingozni a barátaiddal. – magyaráztam neki, majd kicsit arrébb löktem, és kivettem egy fekete nadrágot, és egy kék pólót a szekrényből. – Tessék, vedd fel ezeket. – nyújtottam át neki, ő pedig egy puszival köszönte meg.
- Angyal vagy. – mondta, én pedig csak szememet forgattam.
 Gyorsan magára kapkodta a ruháit, én pedig addig megkerestem a táskámat, és beledobáltam a holmimat, majd meghallottam a csengőt. Ránéztem az órára, ami 6:49-et mutatott, így gondoltam, hogy a bébiszitter jött, aki Ninára fog vigyázni addig.
Nagyon ritkán szokott rá szükség lenni, de muszáj, mert semmiképpen nem hagynám egyedül Norinát, egy pillanatra se.
- Szia. – köszöntem neki, miután beengedtem.
- Helló. – köszönt mosolyogva, miközben levette a cipőjét.
Annának hívják, 19 éves, de nagyon jól bánik Ninával, imádják egymást, attól függetlenül, hogy ritkán van rá szükségünk. Sosincs semmi baj, ha ő vigyáz a kis tündérre, Nina szót fogad neki, és én nyugodt szívvel bízom rá őt.

Végül elmagyaráztam még Annának, hogy mit hol talál, de ő csak bólogatott, hiszen már mindent tudott. Rábíztam, hogy ha bármi van, csak hívjon fel nyugodtan, majd amikor megjöttek Tomikaék elköszöntünk tőlük, és elmentünk.
Nem volt messze a hely, 10 perc alatt simán odaértünk, és Juci már ott volt Gáborral. Hívtuk Bencét is és a barátnőjét, de ők sajnos nem tudtak eljönni.
- Sziasztok. – szálltunk ki az autóból vigyorogva, és mindenkit jól körbepusziltunk, majd bementünk.
Egy új hely volt, még nem jártam itt, de nagyon jól nézett ki, nekem nagyon tetszett. Nem csak bowlingozni lehetett, hanem több mindent is. Először mindenki megkapta a saját cipőjét, majd kértünk ki italokat.
- Játszunk párba jó? Mindenki a párjával, oké? – kérdezte Lola.
- Nekem jó. – monda Linda, mi pedig bólogattunk mellé.
- Jól van, szuper. –nevetett. – Én kezdem.
Úgy láttam, hogy nagyon jó kedve volt, de nem csak neki, mindenkinek. Igazán jól éreztem magam, már rég voltam ennyire felszabadult. Most kicsit tényleg olyan volt min Norina előtt, és jó volt. Szerintem most már biztos vagyok benne, hogy gyakrabban fogunk ilyen programokat csinálni. Krisztiánnal eléggé rosszul álltunk, de nem igazán érdekelt. Nevetve ültem le kicsit miután gurítottam, és azonnal mellém termett Tomika.
- Na, mi van? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Semmi, csak jó végre mosolyogni, látni. – ölelt félig magához.
Nem szóltam erre semmit, csak hozzábújtam kicsit.
- Minden rendben ugye? – kérdezte.
- Igen. – bólintottam. – Krisztián olyan mintha ki lenne cserélve. Nagyon aranyos.
- Ajánlom is. Különben..
- Jól van Tamás, értem. – állítottam le, de elnevettem magam.
- Akkor jól van. – bólintott.
A játék közben rengeteget nevettünk, nagyon jól szórakoztunk.

- Ez nem ér. Tomi csalt. – durcáskodott Krisztián a végén.
- Kölyök, szerinted ebbe, hogy lehet csalni? – húzta fel a szemöldökét.
Utolsók lettünk, az első lett Lola és Gábor, a 2. pedig Tamás és Linda.
- Nem baj, majd legközelebb leverünk mindenkit. – biztosítottam.
- Vagy nem .. khm. – morogta Tomika, aztán úgy csinált mintha semmit nem mondott volna.
- Na, majd meglátjuk. – néztem rá vigyorogva.
Gáborékkal azért nem vitatkoztunk, mert őket lehetetlenség leverni, mindig ők nyernek, és nagyon ritka, ha nem.

Nem kezdtünk bele még egy menetbe, mert ez is nagyon sokáig tartott, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább már csak leülünk, és beszélgetünk.
Sok minden szóba került, régen voltunk már így együtt. Szerencsére Krisztián viselkedéséről nem esett szó, mert szerintem egyikünk sem akart erről beszélni, de ezt gondolom a többiek is tudták. Az egész este vidám hangulatban telt el, és jókedvű voltam még akkor is, amikor elindultunk hazafelé. Tomikaék csak kitettek minket, elköszöntünk, és bementünk.
Anna épp a tv-ben nézett valami filmet.
- Sziasztok. – állt fel, amikor észrevette, hogy megjöttünk.
- Szia. Minden rendben volt?- kérdeztem.
- Persze. – bólintott. – Lefürdött, most pedig már alszik.  Semmi baj nem volt.
- Akkor rendben. Köszönöm, hogy itt voltál.
- Ugyan, szívesen. Viszont akkor én mennék. – mutatott az ajtó felé.
- Persze, rendben.
Kifizettem őt, amiért itt volt, majd kikísértem, elköszöntem, és szaladtam is fel a hálószobába, ahol Krisztián az ágyon ült, és a telefonján nézett valamit, de amikor beértem felnézett, és letette. Felállt, odajött hozzám, és átkarolta a derekamat.
- Jól érezted ma magad? – kérdezte mosolyogva.
- Igen, nagyon. – bólintottam.
- Akkor jó. Örülök neki. – suttogta, majd lehajolt, és lágyan az ajkaimhoz érintette a sajátját, és megcsókolt. Először gyengéden, majd egyre hevesebben. Az egyik kezemet a hátára tettem, a másikkal pedig beletúrtam a hajába, és így húztam magamhoz közelebb. Szinte tépte az ajkaimat a sajátjával, majd elkezdett tolni az ágy felé, de egy percre sem engedett el.
Már az ágyon feküdtünk, ő rajtam, és kezével felfedező útra indult testemen, én pedig az övén. Nagyon élveztem, amit csinált, régen vágytam már rá ennyire, mint most, de amikor a pólóm széléhez ért, és le akarta rólam venni, megfogtam a kezét.
- Mi baj? – kérdezte kissé rekedt hangon.
- Én.. én, nekem ez nem megy most Krisztián. Még nem, én .. ne haragudj. – néztem a szemeibe.
Lassan bólintott egyet, majd legördült rólam, a hátára feküdt és sóhajtott egyet.
- Ne haragudj..
- Nem-nem. – rázta a fejét és felém fordult. – Semmi baj. Megértelek. – könyökölt fel, és adott egy kis apró csókot a számra.
- Biztos? – ráncoltam a homlokomat.
- Persze.
- Akkor jó. Alszunk? Álmos vagyok.
- Igen, de előbb öltözz át. – mutatott rám, és lenéztem magamra. Még mindig ruhában voltam, így gyorsan átvettem, aztán befészkelődtem mellé az ágyra.
- Jó éjt Viki. – súgta a fülembe, miután magához húzott.
- Neked is. – pusziltam meg.
Ez után már nem kellett sok idő, hallottam az egyenletes lélegzetvételeit, és én is hamarosan elaludtam.


Most a végére írom, hogy köszönöm nagyon-nagyon mindenkinek aki írt az előző fejezethez. Nagyon jól esnek a komik:))
10 komi, új rész:))

2. évad 56. fejezet

Tessék, itt is van az új rész:) Köszönöm a tegnapihoz a 12 komit, imádlak titeket! :) Remélem, hogy ez is fog tetszeni:D Ja, és amúgy múltkor kérdeztem, hogy ki hol talált rá a blogomra, de mindenki elfelejtette beírni véleménybe:D Most írjátok már majd be, jó? :) Aki emlékszik:D Köszönöööm:DD
Megint 10 komi és új réész :P

- Szóval, miért lettél olyan, és miért kellett úgy viselkedned, nem csak velem, hanem mindenkivel? – kezdtem, és tértem egyből a lényegre. Nem akartam felesleges dolgokkal húzni az időt.
- Nem tudom, mit miért csináltam. Egyszerűen csak féltem, hogy most már majd nem lesz annyi szabadság, mint régen. Talán féltem attól, hogy fel kell nőni, hogy nem mehetek bulizni akkor, amikor akarok. Azok a srácok pedig annyira telebeszélték a fejem, hogy miért vagyok otthon, hogy hallgattam rájuk, és elmentem velük bulizni. Tudom, hogy rossz döntés volt, most már bánom, de akkor ezt tartottam helyesnek. Ők voltak azok, akiket nem érdekelte, hogy mit csinálok, miket mondok, nem idegesítettek, és ez akkor pont jó volt.
- Krisztián van fogalmad arról, hogy mennyire rosszul estek ezek nekem? Egész nap nem láttalak, éjszaka jártál haza, nem beszéltél velem, ha pedig igen, akkor úgy, mint egy kutyával. Mindezt úgy, hogy fogalmam sem volt mi bajod van, ha pedig kérdeztem, az volt a válasz, hogy idegesítelek.
- Nem tudom mi ütött belém. Nagyon szégyellem magam. – hajtotta le a fejét.
- Teljesen önmagad ellentéte voltál. Úgy viselkedtél, mint egy fékezhetetlen tinédzser, akit senki nem érdekel. Mindenkit megbántottál, örülj, hogy egyáltalán még szóba állnak veled.
- Tudom. – bólintott. – Bocsánatot fogok kérni tőlük is, de előbb veled szeretném tisztázni a helyzetet. Tomikával amúgy már megbeszéltem.
- Tudom, mondta anyu. Hallottam, hogy kaptál tőle. Fájt?
- Hát, eléggé, de megérdemeltem. Szerencsére a helyét nem látni.
- Akkor sem kellett volna megütnie. – döntöttem kicsit oldalra a fejem, és úgy néztem rá.
- Mindegy, nem baj. – sóhajtott.
- Tudod, örülhetsz annak, hogy nem hagytalak még el. Egyedül Norina az, aki miatt itt vagyok még. Régen, ha velem így viselkedtél volna, szerintem 1-2 hét után itt hagylak, és nem érdekelt volna a magyarázkodás. Remélem, ezt tudod.
- Tudom, és megérdemeltem volna, hogy elmenj, de örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt arra, hogy helyrehozzam azt, amit elrontottam. Nagyon buta dolog volt tőlem, hogy ezt csináltam veled Viki. – nézett rám szomorúan. – Az pedig, amit mondtam neked, hogyha Norina nem lenne, akkor nem lennénk már együtt, nem gondoltam komolyan.
- Talán az a mondat esett a legrosszabbul ebben a pár hétben. Nem tudom mi volt veled. Mi járt a fejedben? Nem értem, hogyan tudtál ennyire megváltozni, egyik hétről a másikra. Nem fér a fejembe. – ingattam a fejemet, és kíváncsian néztem rá.
- Nem tudom Viki. Olyan dolgokat csináltam, amikre nem vagyok büszke, mintha nem is én lettem volna. Nagyon sajnálom. Remélem, hogy túl fogunk ezen jutni. Annyi mindent átéltünk már, remélem, hogy ezt még elbírja a kapcsolatunk. nem akarlak elveszíteni.
- Honnan tudjam, hogy nem fogsz újra megváltozni? Félek attól, hogy most megígéred nekem, hogy minden jó lesz, de pár nap után ezeket elfelejted.
- Ezt most nem tudom neked sehogy bebizonyítani, de ígérem neked, hogy minden más lesz ez után. Ennyit tudok most csak tenni, és remélem, hogy elhiszed nekem, és megpróbáljuk, és akkor rájössz, hogy tényleg komolyan gondolom. Nagyon szeretném. Tudom, hogy nagyon hibáztam, de adj nekem egy esélyt, hogy helyrehozhassam. – mondta szinte könyörögve.

Nagyon örültem, hogy ilyen higgadtan, mint két felnőtt tudtunk egymással beszélgetni. Láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, amiket mond, és ha a szívemre hallgatok, megbocsájtok neki. Nagyon szeretem őt, még ezek ellenére is, és nem tudnák nélküle élni.
- Rendben. – bólintottam. – Az viszont érdekel, hogy miért változtál meg most? Annak hatására, hogy elmentem, vagy a baleset miatt?
- Akkor jöttem rá, hogy milyen idióta voltam, amikor elmentél. Rájöttem, hogy egy marha voltam, hogy ezt csináltam veled, hogy hagytalak elmenni. Nagyon meg voltam rémülve, hogy talán eleged lett ebből, belőlem.  Féltem, hogy többé nem leszünk már együtt. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire szeretem Ninát, és nem akarlak elveszíteni. Rájöttem, hogy egyetlen egy buli sem ér annyit mint ti ketten. Féltem, hogy már késő, hogy hamarabb kellett volna gondolkoznom, és megérdemeltem volna, hogy szóba se állj velem. Nagyon féltem akkor, amikor Nyíregyházán voltál, és akkor is, amikor a kórházban. Nem akarlak elveszíteni, se téged, se Norinát.
- Nagyon ki voltam borulva, amikor elmentem. Kellett egy kis nyugalom, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Úgy mentem el itthonról, hogy kicsi időt adok neked, de ha visszajövök, és nem változol, akkor vége. Már azzal is megleptél, hogy egyáltalán felhívtál, hogy hol vagyok.
- Muszáj voltam tudni. Nagyon szégyelltem magam, és most már azon leszek minden erőmmel, hogy helyre tegyem a kapcsolatunkat, hogy kibékítselek, mert tudom, hogy attól, hogy mi most ezt megbeszéljük, még nem lesz minden rendben.
- Ezt jól tudod. Sok időbe fog telni, mire elfogom ezt neked teljesen felejteni, viszont kezdetnek nem volt rossz ez a beszélgetés. – mosolyogtam rá halványan. – Aztán folytathatod a többiekkel. Orsi például nagyon ki van miattad.
- Tudom, és el fogok menni hozzá, és a többiekhez is. Holnap.
- Rendben, és szeretném, ha azokkal a fiúkkal nem találkoznál többet. Vagyis, nem tilthatom meg, hogy kivel találkozz, csak félek, hogy ez a Krisztián, akivel most beszélgetek, pár perc alatt eltűnik, ha velük vagy.
- Jó, ahogy akarod. Amúgy sem érzem őket a barátaimnak. – vont vállat.
- Ennek örül. – könnyebbültem meg kicsit. Nem akartam, hogy kiakadjon, amiért el akarom tőlük tiltani őt.
- Ígérem, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy a legjobb apa legyek, és, hogy mindent rendbe hozzak közöttünk.
- Jó ezt hallani
 Krisztián lassan felállt, és odaült mellém, majd megfogta az egyik kezemet, és a szemembe nézett.
- Még mindig szeretlek, ezt tudnod kell.
- Én .. ne haragudj, de nem tudom ezt most kimondani. – szerettem őt, de valamiért ez most nekem még nem ment. Még mindig megbántottnak érzem magam, ezért addig nem fogom ezt tudni kimondani neki. Láttam rajta, hogy nem lepődik meg a válaszomon.
- Akkor nem szeretsz? – kérdezett vissza lebiggyesztett ajkakkal.
- De ige.. – akartam mondani, ám ekkor megláttam azt a huncut mosolyt az arcán. – Szemét. – vágtam hozzá, de már nevettem. – Nem!
- Jól van, megnyugodtam. – nevetett ő is, én pedig a fejemet csóváltam.
Hirtelen váltotta át azt a komor hangulatot a jókedv és a nevetés. Talán most először éreztem magam jól a társaságában már hetek óta, és nagyon vártam már ezt a pillanatot. mire kinevettük magunkat, rám nézett azzal a csodás kék szemeivel, és pedig nagyon zavarba jöttem.
A szeme az ajkam és a szemeim között jártak. Tudtam, hogy a békülő csókra készül, és mivel én is arra vágytam, így eszembe se jutott ellenkezni.
Látta, hogy nem húzódok tőle, ezért bátrabban hajolt oda hozzám, de még mielőtt összeérintkeztek volna ajkaink, kezét lágyan a nyakamra helyezte, lassan elkezdte simogatni, amitől libabőr futott át testemen. Már az idejét se tudom, mikor érintett meg így utoljára, és nagyon jól esett.
Néhány percig csak nézett, majd még közelebb hajolva hozzám, végre ajkaimhoz érintette gyengéden az övéit, amitől ismét egy libabőr ment át rajtam és furcsa jó érzés kerítette körbe a hasamat. Finom és forró ajkai összhangban játszottak az enyéimmel. Gyengéden csókolt, majd óvatosan furakodott bentebb a számba, s megérezve nyelve édes ízét, testemet egyből elöntötte a forróság. Éreztem, hogy lélegzetem kezd egyeletlenné válni, és a testem ellenállhatatlanul reagált közelségére. A szívem úgy zakatolt, hogy féltem, mindjárt kiugrik a helyéről. Észbe kaptam hírtelen, és leállítva érzéseimet, lassabbakra vettem a csókcsatát, amiből már csak apró gyengéd puszik lettek, majd levegőért kapkodva váltunk el egymástól.

2. évad 55. fejezet

Meglep tőlem, nektek, karácsonyra:)) Nagyon-nagyon boldog karácsonyt minden olvasómnak:))
10 komi, új rész:)

Reggel, amikor felébredtem még egyedül voltam a szobába, de nemsokára hozták a reggelimet, ami ugyanúgy, mint a vacsora, pocsék volt, de muszáj volt megennem. Aztán bejött még az orvos, megvizsgált, és alá kellett írnom pár papírt, majd mondta, hogy akár el is mehetek. Gondoltam, hogy majd valaki bejön értem, de azért felkeltem, és megnéztem mi van a táskába, amit tegnap hoztak be nekem. Volt benne pár ruhadarab, így felöltöztem, összepakoltam, és vártam, hogy végre valaki értem jöjjön. Nem tellett sok időbe, Krisztián mosolygós arccal jött be a terembe.
- Hát te? – kérdezte meglepődve, amikor meglátta, hogy már felöltözve várok.
- Mehetek haza, nemrég volt bent a doki, és mondta, hogyha úgy gondolom, akkor már nem kell itt maradnom. – válaszoltam, és álltam is fel. Egy percet nem akartam már itt maradni.
- Tényleg? De jó. – élénkült fel. – Akkor gyere, menjünk. – intett a fejével, és megfogta a táskámat.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett a fejemet lehajtottam, és úgy mentünk ki a kórházból. Az autóban se igazán szóltunk egymáshoz, én a táskámba kutattam, ő pedig tiszta ideg lett, mert bekerültünk egy dugóba.
- Bazdmeg, menj már! – kiáltotta hirtelen. Annyira megijedtem, hogy kiesett a táska a kezemből.
- Krisztián, nyugi! – néztem rá, miközben a fejemet ráztam és felszedtem a táskát, és a cuccomat, ami kiesett belőle.
- De akkor ne úgy menjenek már ezek a szarok mint a csigák! – mutatott az előttünk lévő sorra.
Megszoktam már, hogy Krisztián gyakran idegbeteg lesz, amikor a városba belekerülünk valami dugóba, úgyhogy inkább hagytam, hagy dühöngje ki magát, ilyenkor úgyse lehet semmivel lenyugtatni. Csak mosolyogva megráztam a fejem, és ismét a táskámba mélyedtem. Nem találtam a pénztárcámat, ami nagyon idegesített.
- Egyébként te mit keresel mióta elindultunk? – szólt hozzám, és láttam, hogy kezd kicsit lenyugodni, miután végre elindultunk.
- A pénztárcámat. Fogalmam sincs, hol van. – túrtam a hajamba.
- Ja, azt Nyíregyházán hagytad, de, anyud elhozta. Otthon van. – válaszolt.
- Komolyan? Jaj, de jó. Azt hittem, hogy elvesztettem. – könnyebbültem meg.
Ez után ismét csend lett, ami kezdett zavarni, és nagyon kínos volt. Szívesen beszélgettem volna, de nem jutott eszembe semmi normális, értetlenségeket pedig nem akartam kérdezni, vagy mondani.
Furcsa volt ez az utazás, mert zavarban voltunk mindketten. Nem tudtuk, hogy hogyan viselkedjünk egymással. Tudtuk, hogy vár még ránk egy nagyon hosszú beszélgetés, amitől mindketten félünk, de túl kell rajta esnünk.
Amikor benyitottunk a lakásba, lerúgtam a cipőt a lábaimról, és szaladtam is be, hogy magamhoz öleljem az én kis tündérkémet. A szobájába ültek a szőnyegen anyuval, és épp játszottak a babáival.
- Sziasztok. – köszöntem nekik, hatalmas mosollyal az arcomon, és leültem melléjük, majd az ölembe vettem Ninát, és jól megszorongattam. Láttam, hogy ő is örül nekem, az arcomat kezdte tapogatni, és beszélt az ő kis saját nyelvén. Nagyon aranyos volt, és tudom, hogy csak 2 napig nem láttam, de nagyon jó volt újra a kezembe tartani.
- Örülök, hogy már itthon vagy. – mosolyogott rám anyu.
- Igen, én is. – bólogattam hevesen. – Amúgy mondta Krisztián, hogy nálad van a pénztárcám. Egész úton azt kerestem, azt hittem elvesztettem.
- Otthagytad Nyíregyházán. A konyhapulton van. Egyszer még a fejedet is elhagyod.
- Csak nem. – kuncogtam.

Nagyon jó kedvem volt, hogy végre itthon lehetek. Anyu lement a konyhába, hogy csinál valami ebédet, és hiába ellenkeztem, hogy majd én megcsinálom, nem hallgatott rám.
Egyszer csak Krisztián lépett be a szobába, de eléggé olyan feje volt, mint aki nem tudja, mit csináljon, vagy mondjon, de szerencsére Norina megoldotta a helyzetet. Intett neki, hogy üljön le, és játsszon velünk.
Furcsa volt, így hármasba, de nagyon jó érzés. Tudom, hogy még nem beszéltük meg, de akkor is, nekem nagyon jó érzés volt az, hogy ő ott játszik velünk, és, hogy kedves, aranyos, nem csak Norinával, hanem velem is. Hetek óta most először tűnik felelősségteljes, felnőtt férfinak, apának, akinek családja van. Erre a kis időre elfelejtettem, hogy mi volt, és tényleg jól éreztem magam, és Nina is egyfolytában mosolygott, sikongatott. Nagyon édes volt, meglehet zabálni.
A játékunka végül anyu szakította meg, hogy menjünk enni. Felálltam, és Norinát az ölembe vettem, de Krisztián nem jött.
- Mi az? Nem jössz?  - fordultam felé.
- Nem tudom. Anyud nem igazán bírja a fejem. – fintorodott el.
- Ne értetlenkedj, gyere. – toltam raja egyet mosolyogva.
Végül nem ellenkezett tovább, és elindul előttem. Bevallom, tetszett, hogy félt anyumtól. Aranyos.
Szegény egész ebéd alatt csendbe volt, csak párszor szólalt meg, de nem csodálom, hogy félt anyutól. Végig úgy nézett rá, mint aki mindjárt felfalja élve. Elképzelem, hogy mit csináltak ők itt ketten, ameddig nem voltam itt.
Amikor végeztünk felajánlottam, hogy elmosogatok, de anyu nem hagyta. Megkértem Krisztiánt, hogy menjen, fektesse le Norinát, mert beszélni akartam anyuval.
- Anya, miért vagy vele ilyen? Nem látod, mennyire próbálkozik szegény? – álltam mellé, és nekidőltem a konyhapultnak.
- Azért, mert megérdemli. Az pedig, hogy próbálkozik nagyon helyes!
- De anyu, kérlek. Ne nézz már rá úgy, mintha meg akarnád fojtani. Rendesen fél tőled.
- Jól is teszi.
- Reménytelen eset vagy. – mondtam neki.
- Figyelj, én ma megyek haza, mert már gondolom, elleszel. Vagy akarod még, hogy maradjak? – nézett rám egy pillanatra.
- Nem, nyugodtan mehetsz.
- Jól van. – bólintott mosolyogva.
Végül ameddig mosogatott ottmaradtam vele, és beszélgettünk, aztán összepakolta a holmiját.
Vonattal megy haza, és Krisztián megemlítette, hogy kiviszi az állomásra, de ő ragaszkodott a taxihoz.
- Kincsem, akkor tényleg nem jössz velem? – fogta meg a kezem anyu, mikor már épp indulni készült.
Krisztián a falnak támaszkodva állt, lehajtott fejjel, de erre a kérdésre felnézett, és érdeklődve nézett rám. Láttam a szemeiben, hogy kéri, hogy ne menjek, nekem pedig eszembe se volt itt hagyni őt, mikor végre rendeződhetnek a dolgok.
- Biztos anyu. – fordultam felé, mire ó sóhajtott egyet, és megrázta a fejét, Majd megölelt, jó erősen.
- Hát jó, de ígérd meg, hogy gyakran telefonálsz. Rendben?
- Minden nap foglak hívni. – bólintottam.
- El is várom. – nevetett. – Akkor vigyázz magadra, édesem. Szia. – puszilt meg. – Szia, Krisztián. – köszönt neki, de már teljesen más hangnembe, mint nekem.
- Viszlát. – köszönt ő is, és szinte hallottam a hangjába a megkönnyebbülést, hogy végre elmegy anyu. Ezen nevetnem kellett, de végül magamba tartottam. Mosolyogva intettem még anyunak egyet, aztán a taxival együtt elindult.  
Lassan fordultam Krisztián felé, aki érdeklődve nézett rám. Komolyan mint két tini, úgy viselkedünk egymással.
- Hát, akkor.. – kezdtem el, de közbevágott.
- Szeretnék minél hamarabb túl leni rajta.
- Én is.
- Nappali? – kérdezte, és közbe arra felé mutatott.
- Rendben, menjünk. – bólintottam, majd mindketten elindultunk a nappaliba, és leültünk. Én a kanapéra, ő pedig a fotelba, és vártam, hogy elkezdje.

2. évad 54. fejezet

Sziasztok, itt is van az új rész, bocsi, hogy ilyen későn:) Köszönöm a tegnapi fejezethez a komikat, nagyon aranyosak vagytok♥
10 komi, új rész:) 
Egyébként emlékeztek még rá, hogy ki, hogyan talált rá a blogomra?:) Irjátok meg! :)) 

Nem szóltam semmit, elfordítottam a fejem, és a falat kezdtem el nézni. Nem tudom, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. Lehet, hogy egy idő elteltével megint minden ugyan ilyen lesz majd, ha megbocsájtok neki.
- Nem akarlak elveszíteni. – hallottam meg a hangját.
- Talán hamarabb kellett volna erre gondolnod. – vetettem oda, és végül ránéztem.
Olyan szomorúan nézett rám, hogy lassan megsajnáltam, de tudtam, hogy nem szabad ilyen könnyen adnom magam. A szívem mélyén tudom, már az elején tudtam, hogy megbocsájtok neki, de úgy gondolom, megérdemli, hogy szenvedjen kicsit ő is.
- Ne haragudj rám – motyogta és a kezemért nyúlt – tényleg nem tudom mi volt velem. Bármit megteszek azért, hogy megbocsáss nekem. Bármit.
Erre már nem tudtam mit felelni, mert nyílt az ajtó, és bejött egy férfi. Gondolom ő volt az orvosom. Megvizsgált, aztán közölte, hogy holnap elhagyhatom a kórházat, mivel semmi komolyabb bajom nincs, de azért otthon még pihenjek. Ennek nagyon örültem, mert nem a legjobb volt itt lenni.
Ez után még megkérdezett pár dolgot, majd elment.
- Örülök, hogy holnap már haza jöhetsz. – mosolygott rám, de csak nagyon halványan.
- Én is. – bólintottam. – Miért viselkedtél velem úgy, Krisztián?
- Én.. nem tudom. Úgy éreztem, hogy elegem van mindenből, és kis szabadságra vágytam. Sajnálom. – nézett rám azokkal a bűnbánó szemeivel. – Viki, én csak tudni akarom, hogy megbocsájtasz nekem? Kérlek, tudnom kell.
- Nem tudom. Lehet, viszont nekem egy kis idő kell ehhez. Nem fog minden egyik pillanatról a másikra elfelejtődni.
- Persze, értem. Annyi időd van, amennyit csak akarsz. – bólogatott hevesen.
- Köszönöm.
- Akkor..? – húzta fel a szemöldökét, én pedig kérdőn néztem rá. – Egy ölelés, vagy valami..?
- Pár napja még hozzám se akartál szólni, most pedig ölelkezni akarsz? – kérdeztem gúnyosan.
- Csak békülni. Baj?
- Nem, csak furcsa, de mindegy.. hagyjuk. – fordítottam el a fejem.
- Szeretlek Viki, ugye tudod?
- Nem. – néztem rá újra. – Ami azt illeti, nem tudom. Egyáltalán nem éreztetted ezt velem mostanában.
- Tudom, sajnálom. Viszont most mondom, és tényleg így gondolom. Az érzéseim az irányodba semmit sem változtak.
- Krisztián ez nekem nem elég most. – ingattam a fejem, és elkeseredetten néztem rá. nem akartam sírni, de már nem sok kellett hozzá, hogy előtörjenek a könnyeim.
Nem szólt erre semmit, csak sóhajtott egy hatalmasat. Láttam rajta, hogy nem könnyű neki, de megérdemli. Ez még a fele se annak, amit én kaptam tőle az elmúlt hetekben.
- Most kérdezek valamit, de őszintén válaszolj, rendben?
- Ígérem. – bólintott.
- Megcsaltál?
- Nem! – vágta rá. – Soha, egyetlen egyszer sem. Amikor eltűntem, akkor tényleg azokkal a srácokkal voltam. Nem csaltalak meg, nem lettem volna képes rá. – bizonygatta, és én hittem neki, azt hiszem. Bízom benne, hogy arra azért ő sem képes, hogy a szemembe hazudjon.
- Rendben. – villantottam rá egy fél mosolyt, talán először mióta itt van.
Kérdőn nézett rám, mire én bólintottam egyet, ő pedig gyengéden megölelt. Annyira jó volt érezni a karjait magam körül, és az illatát, amiket már olyan régen érezhettem. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, csak kell egy kis idő. kell még pár nap, talán hét, hogy túllépjünk ezen, együtt. Még mindig haragszok rá, mert ettől a pár szótól nem fogok a karjaiba ugrani azonnal, akármennyire is látom rajta, hogy megbánta. Úgy gondolom, hogy tényleg meg kell küzdenie a bocsánatomért.

Ez után eldöntöttük, hogy hagyjuk ezt hagy ülepedjenek le bennünk a dolgok, aztán ha haza mehetek, otthon mindent megbeszélünk.  Krisztián egyetértett velem, de szerintem ő most mindenben igazat adna nekem, annyira pedálozik azért, hogy megbocsássak neki. Nagyon örülök ennek a hirtelen változásnak, erre vártam már hetek óta. Azt még nem tudom, hogy mitől döbbent rá erre az egészre.
Épp meg akartam kérdezni, amikor is anyu jött vissza, egy kisebb bevásárlótáskával a kezében.
- Krisztián kimennél? Szeretnék kettesben maradni a lányommal.  – szólt hozzá, de még az én fülemet is bántotta az a hangnem, amilyet használt. Nagyon lekezelően, sértőn beszélt vele.  Krisztián csak nézet rá nagy szemekkel, végül megszólalt.
- Öhm, persze. – bólintott, majd felállt. Adott egy puszit a homlokomra, rám mosolygott, és kikerülve anyát kiment. Félszemmel láttam, hogy anyu elfintorodott, amikor elment mellette, és az a puszi sem tetszett neki. Amikor bezárult Krisztián mögött az ajtó, anyu leült a helyére, és az ölébe tette a táskát, majd szépen lassan elkezdett belőle kipakolni.
- Ezeket neked hoztam. – nézett rám mosolyogva, és bepakolta őket az ágyam melletti szekrénybe. Volt mindenféle gyümölcs, és édesség köztük.
- Anyu, holnap már mehetek haza. Nem gondolod, hogy ezt addig megeszem ugye?
- Holnap már mehetsz haza? – csillant fel a szeme. – Volt bent az orvos? Mit mondott?
- Minden rendben van, csak pihennem kell kicsit, de jól leszek.
- Akkor jó. Tudod, nagyon aggódtunk ám érted. – fogta meg a kezemet.
- Tudom. – bólintottam.
Már épp kezdtem azt hinni, hogy nem akar szólni Krisztiánról semmit, de persze, hogy nincs ilyen szerencsém.
- Ja, és ez a kis puszi mi volt? Ugye nem bocsájtasz meg neki, attól, mert előadta a kis bocsánatkérő szövegét? Nálam is próbálkozott, de elküldtem jó messzire.  Nem fogok a nyakába ugrani pár bocsánattól és sajnálómtól. Azt hiszi, hogy azzal minden meg van oldva. Te pedig ne haragudj, de ha elhiszed neki, hogy most majd megváltozik, akkor jó hülye vagy.  
- Anyu, kérlek. Elég! Könyörgöm, fejezd ezt be. Szeretem őt, hát nem érted? Tudom, hogy hibázott, de mindenki hibázik. Mindenki megérdemel egy második esélyt nem? Belátta, hogy hibázott.
- Édesem, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Azt akarom, ami neked a legjobb.
- Tudom, de én vele vagyok boldog. Kérlek szépen, fogadd ezt el. – néztem rá, szinte már könyörögve.
- Akkor sem kellett volna neki ilyen hamar megbocsájtanod. Talán jobb lenne, ha kicsit hazajönnél.
- Nem is bocsájtottam még meg neki teljesen. Haragszok rá, de szeretem, és vele akarok lenni, otthon pedig most voltam.
- De olyan kevés időre. Kérlek. Talán lesz időd átgondolni a dolgokat..
- Én már átgondoltam őket.
- Ahj.. – ingatta a fejét. – Tamás is azonnal elhitt neki mindent, viszont előtte kapott tőle egy pofont. Kár, hogy nem láttam.
- Hogy micsoda? – szaladt fel a szemöldököm. - Tomika megütötte Krisztiánt?
El tudom képzelni, hogy milyen lehetett az a pofon.
- Igen, és nagyon is megérdemelte. – bólintott.
- Jézusom, hagyjuk ezt abba. Tomikával pedig beszélni fogok.
- Ahogy akarod, de egyáltalán nem helyeslem ezt.

Nekem már az elég volt, hogy nem szól bele, de ettől függetlenül még nem örültem, hogy ezt csinálja. Elhiszem, hogy nagyon haragszik most Krisztiánra, viszont megérthetné, hogy ő a kislányom apja, a szerelmem, és én adni fogok neki egy újabb esélyt, még akkor is, ha lehet, nem érdemli meg.
Ez után anyu erről szerencsére nem beszélt többet, amiért nagyon hálás voltam neki. Másra terelődött a szó, és kicsit jobb is lett a kedvünk. Nemsokára megjött Linda is, akinek nagyon örültem. Hármasban elcsacsogtunk mindenről, és egy szót nem beszéltünk Krisztiánról.
Jól éreztem magam velük, de sajnos, amikor lejárt a látogatási idő elmentek, én pedig egyedül maradtam. 7 körül meghozták a vacsorámat is, ami valami borzalom volt, így inkább abból ettem, amiket anyu hozott.
Nagyon unatkoztam, és alig vártam már, hogy végre otthon lehessek. Utálom ezt a semmittevést. Egész este a telefonomat babráltam, de az sem tudott sokáig lekötni. Végül, pedig amikor azt is meguntam megpróbáltam elaludni, ami szerencsére sikerült is.

2. évad 53. fejezet

Köszönöm az előzző részhekomikat♥ Imádlak titeket♥
Megint 10 komi-->új rész:P

Lehajtott fejjel hallgattam végig Tomikát, és nem szóltam közbe, mert végig igaza volt.
- Sajnálom. – emeltem fel a fejem, és néztem rá őszintén. – Nem tudom mi ütött belém, de tényleg sajnálom. Tudom, hogy elrontottam, de meg fogok tenni mindent azért, hogy Vikivel újra rendben legyünk.  Tőled is szeretnék bocsánatot kérni az elmúlt hetekért. Én tényleg, ha lehetne, visszafordítanám az időt, hogy ez ne történjen meg, de nem tudom. Elhiszem, hogy dühös vagy rám, én is az vagyok magamra, és óriási nagy bűntudatom van, amiért ilyen idiótán viselkedtem az elmúlt hetekben.
Láttam rajta, hogy már kezd enyhülni az arca, de még mindig dühös volt.
- Én csak nem értelek. Állítólag szereted Vikit. Akkor? Mi volt ez? – kérdezte széttárt karokkal.
- Nem tudom. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szabadságra. Most már rájöttem, amikor Viki elment, hogy akire szükségem van, az ő, és Norina, semmi más. Nem tudom meg nem történté tenni a dolgokat, de szeretném, ha minden olyan lehetne majd, mint ez előtt. Hibáztam, és elveztettem a bizalmatokat, de kérek még egy esélyt. Ígérem, hogy nem fogok többé hibázni. Ismersz, nagyon régóta, és tudod, hogy igazából nem vagyok ilyen.
- Igen, ismerlek, és ezért is nem értettem, hogy mégis mi ütött beléd. Egyáltalán, kik ezek a srácok akikkel mostanában lógsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Egyik fotózáson ismertem meg őket. Telebeszélték a fejem, és én hallgattam rájuk. Hiba volt, most már tudom.
- Nagy hiba. – értett egyet, de láttam rajta, hogy talán megenyhült, hogy talán van esélyem arra, hogy Tomika megbocsájt nekem. Viszont tudom, hogy ő soha nem volt képes sokáig haragudni senkire. A neheze még hátra van.
- Meg tudsz nekem bocsájtani Tamás? – néztem rá, és ő is az arcomra emelte a tekintetét.
Pár percig csak nézett össze vissza, aztán sóhajtott egyet.
- De ha még egy ilyen lesz, nincs több bocsánat kölyök. – fenyegetett meg, de végül elmosolyodott.
- Nem lesz több ilyen. Ígérem. – könnyebbültem meg, és megöleltem.
Elnevette magát, és kicsit megveregette a hátam, aztán elengedtük egymást.
- Hát remélem is. Azt akkor nem úszod meg ennyivel. – mutatott a szememre. – Egyébként nagyon fájt?
- Hát eléggé. – nevettem. – Nem baj, megérdemeltem.
- Meg. – bólogatott. – Remélem, hogy azért nem fog belilulni.
- Hát azt én is.
Annyira örültem, hogy Tomika nem haragszik már rám, de azért láttam rajta, hogy még mindig neheztel rám kicsit. Megértem, hiszen nem várhatom el, hogy hirtelen minden rendben legyen. Idő kell ahhoz, hogy ezt az egészet elfelejtsük. Most Viki a legfontosabb, hogy ne legyen semmi komolyabb baja, és vele is megbeszélhessem.
A folyosón lévő székeken ültünk, amikor kijött az ajtón egy orvos, miközben egy nőnek magyarázott. Azonnal felpattantunk mindketten, és odamentünk hozzá.
Hihetetlen, hogy mennyire megkönnyebbültem, mikor az orvos elmondta, hogy vannak kisebb sérülései, de rendbe fog jönni. Most még alszik, adtak neki altatót, és lehet, hogy csak holnap fog felébredni, mert pihennie kell. Azt mondták bemehetünk, de egyszerre csak egy.
- Menj. – intett Tomika fejével az ajtó felé. – Én addig felhívom Lindát és Orsit.
- Oké. - villantottam felé egy félmosolyt, majd bementem a szobába.
Egy nagyobb szoba volt, 2 ággyal, de Viki egyedül volt, a másik ágy üresen állt. Odamentem mellé, és leültem az ágy mellett lévő székre.
Nem lehetett látni rajta semmit, csak egy apró kis sebtapaszt volt az arcán, és az egyik kezén. Annyira nyugodt volt, és még így is gyönyörű. Gyengéden megfogtam az egyik kezét, a két kezem közé vettem és adtam rá egy kis puszit. Annyira rossz volt így látni, még akkor is, hogy tudom, nem lesz baj, és fel fog épülni. Soha nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha valami történik vele. Soha..


Viki szemszöge

Óriási nagy fejfájásra ébredtem, és hirtelen a szememet sem tudtam kinyitni, mert nagyon nagy fehérség volt. Kellett egy kis idő, mire a szemem megszokja a fényt. Nem tudtam először, hogy mi történt, de aztán bevillant minden. Körbenéztem a szobába, amennyire tudtam, és rájöttem, hogy egy kórházi terembe vagyok, egyedül. Az első gondolatom az Norina volt. Hol van? Mi lehet az én kis tündérkémmel? Fel akartam ülni, de fájdalom nyilallt a hasamba, ezért inkább úgy maradtam, és ekkor nyílt az ajtó. Anyu lépett be rajta, eléggé nyúzott arccal, egy kisebb bőrönddel a kezében.  A szeme látványosan felcsillant, amikor meglátta, hogy ébren vagyok. Lette a földre a táskát, és odajött hozzám. Mit keres itt?
- Szia. – köszönt. – Örülök, hogy felébredtél drágám.
- Hol van Norina? Ugye nincs semmi baja. Kérlek, mond, hogy nincs semmi baja. – mondtam köszönés nélkül. Annyira féltem, hogy valami történt vele, hogy éreztem, a könnyek elkezdték marni a szememet.
- Ne félj, semmi baj. Ő már otthon van.
- Mi? – ráncoltam a homlokomat. – Nincs semmi baja?
- Nincs. Kisebb karcolások, de rendben lesz. Szerencsétek volt. – fogta meg a kezemet. – Annyira aggódtam érted. Amikor Krisztián felhívott én..
- Mi? Krisztián felhívott? – néztem rá meglepődve.
- Igen. – bólintott.
- Hol van most?
Már ép válaszolni akart volna, amikor nyílt az ajtó, és pont ő lépett be rajta. Amikor meglátta, hogy anyu ott van, és ébren vagyok kicsit megtorpant, és mintha zavarba jött volna, de végül mégis beljebb jött.
- Öhm.. – állt fel anyu. – Magatokra hagylak titeket. Ha bármi kell, szólj. – mosolygott rám, és adott egy puszit a homlokomra. Ez után kiment, de nem nézett Krisztiánra, levegőnek nézte őt.
Félve pillantottam rá, nem tudtam, hogy most mégis mi van, hogyan kellene vele viselkednem, ezért inkább csendbe maradtam.
A szívem két ütemet kihagyva kezdett el dobogni, folyamatosan figyeltem a mozdulatait, ahogy közelebb lépkedett hozzám. Vett egy mély levegőt, majd végig a szemembe nézve, ült le az ágyam melletti székre, ahol nemrég még anyu ült.
- Szia. – suttogta. – Úgy aggódtam érted. – mosolyodott el egy pillanatra.
- Gondolom. – feleltem gúnyosan. Nem tehetek róla, de nem tudtam vele máshogy beszélni.
Azonnal elkomorodott, és lehajtotta a fejét.
- Tényleg. Nagyon megijedtem, amikor hívtak, hogy mi történt. Most ez lehet, hogy az elmúlt hetek után kicsit hihetetlen, de így volt. – mondta halkan, szomorú tekintettel. Annyira más volt most, mint pár napja.  - Tudom, hogy – hajtotta le a fejét – ez nem a megfelelő időpont, hely erre – nézett fel rám – de szeretnék bocsánatot kérni. Őszintén, bocsánatot kérek, amiért bunkó voltam, és amiért megbántottalak titeket. Főleg téged. Hidd el, nem tudom mi ütött belém. Megbocsátasz nekem? – nézett mélyen a szemembe.
Láttam rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, de nem hiszem, hogy ilyen könnyen képes leszek tudni neki megbocsájtani.

2. évad 52. fejezet

Helló! itt is van az új rész:)
Na, most az van, hogy holnap nem megyek suliba, azért tudtam nektek írni, de holnap tanulnom kell sokat szerdára, ezért a legközelebb amikor lesz rész, az szerda, de csak akkor, ha megint meg lesz a 10 komi. Szóval hajrá!:) 

Krisztián szemszög

Miután letettük a telefont, visszamentem fotózni, de nem nagyon tudtam figyelni, alig vártam, hogy végre befejezzük. Teljesen máshol járt az eszem, és egyáltalán nem itt. Lélekben már próbáltam felkészülni a Vikivel való beszélgetésemre, de tudtam, hogy halál kínos lesz. Azzal is tisztában vagyok, hogy én hibám az egész, hogy egyáltalán most itt tartunk, tehát vállalnom kell a következményeket az elmúlt hetekért.
Nagyon paraszt voltam Vikivel, és egyáltalán nem ezt érdemli, hiszen tényleg nem csinált semmit. Az egyedüli, aki elrontott valamit, az én voltam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de talán beijedtem. Kicsit bevallom hiányzott az az élet, ami még Norina előtt volt, a féktelen bulizás. Nem akartam ezeket elveszíteni, aztán jöttek ezek a srácok, akik még jobban telebeszélték a fejem, hogy talán nem kellene otthon lennem, én pedig hallgattam rájuk, ezzel megbántva azt a személyt, akit a legjobban szeretek.
Sokan vágták a fejemhez, hogy megváltoztam, de én nem éreztem ezt magamon, csupán idegesített pár dolog. Nem tudom, hogy hogyan kezdődött ez az egész, egyszer csak észrevettem, hogy nem akarok vele lenni, hogy sokkal jobban érzem magam ezekkel a srácokkal, akik nem nyaggattak mindenféle hülyeséggel. 
Olyan volt, mintha mindig mérges lettem volna rá, pedig nem adott rá okot.  Feszült voltam a társaságában, ezért kerültem őt, és nem akartam vele lenni.
Az új haverjaim, akiket még egy fotózáson ismertem meg, állandóan hívtak, hogy menjek velük, és bulizzam ki magam, ami tényleg jól esett, és kikapcsolt.
Azt hittem, hogy minden jól van így, hogy nekem van igazam, hogy mindenki csak engem akar idegesíteni, addig a napig, amikor is Viki szépen ki nem osztott. Elgondolkoztam azokon a kérdéseken, amiket nekem vágott, és talán tényleg igaza volt. Láttam az arán, hogy mennyire fáj neki a viselkedésem, és láttam a csillogó szemeit, hogy szomorúan, elkeseredetten néznek rám.  Ahogy ránéztem fájdalommal teli arcára, rájöttem, hogy valóban nem ő, az, aki változott, hanem én. Hírtelen a cselekedeteimre, és elszörnyülködtem rajta, hogy miket műveltem.
Aztán amikor hallottam, hogy sír, talán rájöttem, hogy mekkora marha voltam, és hirtelen mintha megvilágosodtam volna. Nem igazán tudtam akkor mit csinálni, ezért fogtam magam, és elmentem otthonról. Nagyon meglepődtem, amikor hazaértem, és nem volt otthon senki. Először azt hittem, hogy átment Lindához, vagy Jucihoz, de aztán láttam, hogy pár holmija nincs itt, ezért felhívtam. Nem voltam dühös, amiért elment a szüleihez, megértettem, csak féltem, hogy talán nem akar majd visszajönni.
Rádöbbentem abban az időben, amikor nem volt otthon, hogy szeretem, nem akarom elveszíteni. Remélem, hogy nem lesz még késő. Tudom, hogy nagyon elromlott a kapcsolatunk, de bízom benne, hogy helyre lehet még hozni. Bármit meg fogok tenni azért, hogy Viki megbocsásson nekem a viselkedésemért, és tudom, hogy nem csak tőle kell bocsánatot kérnem. Bántottam őt ebbe a pár hétben, és nem csak őt, hanem mindenkit, akit szeretek, és ebben a pár napban, teljesen átjárta az egész testemet a bűntudat, ami még most sem enyhült..

Amikor a fotózásnak vége volt, összepakoltam a holmimat, és elindultam hazafelé. Átöltöztem, és mivel volt még időm, ezért előtte lefürödtem. Türelmetlenül voltam, mert szerettem volna túl leni ezen a beszélgetésen, szinte minden percben az órámra néztem, ami még soha nem volt ilyen lassú.
Végül bekapcsoltam a tv-t, és az egyik zenecsatornára kapcsoltam. Valami gagyi szám ment, amikor megszólalt a telefonom.  Nem tudtam először, hogy felvegyem-e, hiszen valami ismeretlen szám volt, de aztán mégis felvettem.  Egy ismeretlen női hang szólt bele, először azt hittem valami rajongó valahonnan megtudta a telefonszámomat, de aztán a nő elkezdett beszélni, én pedig halálsápadtan hallgattam, hogy miket mond. Nem is értettem, teljesen miket beszél, amint megtudtam, hogy melyik kórházban van Viki, azonnal kinyomtam, és már szaladtam is, hogy minél hamarabb odaérjek. Idegesen ültem be az autómba, és kb., mint egy örült nyomtam a gázt. Természetesen sikerült kifognom egy csomó piros lámpát, ilyenkor idegesen csapkodtam a kormányt, és alig vártam, hogy átváltson zöldre.
Nem mondott a nő semmit, vagyis nem hallgattam meg, de ha Vikinek, vagy Norinának valami baja lesz, én azt nem élem túl. Annyira hülye vagyok! Miattam van az egész, mert ha nem vagyok ilyen, akkor Viki nem megy el, és most nem történik ez.  Egyedül én vagyok a hibás, mindenért..
Amikor végre a kórházhoz értem, gyorsan kerestem egy helyet ahol le tudok parkolni, aztán szaladtam befelé, egyenesen a recepciós pulthoz. Ott elmondták, hogy Norina szerencsére jól van, és, hogy a 205ös kórterembe van megfigyelés alatt, de most alszik. Kicsit megkönnyebbültem, de amikor mondták, hogy Vikit még vizsgálják, és neki kicsit komolyabbak a sérülései, újra belém nyilallt a félelem.
Megkerestem azt a termet, ahol Viki van, és leültem az előtte lévő székek egyikére, és vártam. Nagyon ideges voltam, szinte rezgett a kezem, és nem tudtam semmi másra gondolni, minthogy ez mind az én hibám.
Miközben vártam, előkotortam a telefonom a zsebemből, és kikerestem Tomi számát. Nagyon régen beszéltünk, és remélem, hogy felveszi nekem.
- Igen? – szólt bele. Hallottam a hangján, hogy meg van lepődve.
- Öhm, Tomi.. szóval..- nem találtam a szavakat, annyira nehezemre esett vele beszélni. Még mindig nagyon féltem, hogy Vikivel lesz valami, és nem volt könnyű Tomikával beszélni. Tudom, hogy ő is haragszik rám, és meg is értem.
- Kinyögöd végre? – kérdezte értetlenül.
- Viki és Norina autóbalesetet szenvedtek. – nyögtem ki, majd összeszorítottam a szememet.
- Hogy mi van? Mikor? Hol? Mi? – kérdezgetett össze vissza.  – Hol vannak most?
Eldaráltam neki a kórház nevét, majd rám csapta a telefont. Gondolom hamarosan itt lesz. Ez után nem tettem el a telefonomat, úgy éreztem, fel kell hívnom Viki szüleit, hiszen joguk van tudni. Nem nagyon volt kedvem velük beszélni, hiszen tudom, hogy valószínűleg nagyon nagy lecseszést fogok kapni, de muszáj, vagyok értesíteni őket. Kelletlenül emeltem a telefont a fülemhez, és amikor elmondtam Viki anyukájának, hogy mi történt, nagyon megijedt, aztán elhordott mindennek, amik igazak is voltak. Összeszorított szemekkel hallgattam és tűrtem, hogy durvábbnál durvább szavakat vágjon a fejemhez, de megérdemeltem. Aztán végül elmondta, hogy idejön, és letette a telefont.
Tudtam, hogy rengeteg fejmosást fogok még kapni, de erre talán hamarabb kellett volna gondolnom.
Végig Viki járt a fejembe, hogy mi lesz, ha elveszítem? Soha, nem bocsájtanám azt meg magamnak, ha miattam történne vele valami komolyabb. Amikor már nem bírtam ülni, felálltam, és fel-le kezdtem el járkálni a folyosón. Hülyébbnél hülyébb gondolatok cikáztak a fejembe, amiket sehogy sem tudtam kiverni belőle.
Már azt hittem, hogy megőrülök a várakozásba, amikor megláttam, hogy befordul a folyosóra Tomika. Idegesen, dühösen közeledett felém, és amikor odaért hozzám, már csak azt láttam, hogy felemeli a kezét, aztán pedig belenyilallt a fájdalom az arcomba. Hirtelen ért, nem számítottam rá.
Kicsit hátra is dőltem, de nem estem el.
- Hülye vagy? – néztem rá.
- Örülj neki, hogy nem nagyobbat kaptál. Legszívesebben szétverném a képedet. – kiabált rám.
Belátom, hogy igaza van, joggal dühös rám, de ez váratlanul ért. Dühösen méregettem, és ő is engem.
- Tomi, én.. – kezdtem el magyarázkodni, de egyáltalán nem volt vevő rá, és azonnal a szavamba vágott.
- Nem! Nem érdekel. Érted? Leszarom, hogy mit akarsz mondani. Óriásit csalódtam benned, nem csak én, hanem mindenki. – vágta nekem a szavakat, szikrázó szemekkel. Szerintem még soha nem láttam ilyen dühösnek. - Hogy képzeled, hogy így viselkedj Vikivel? Pont vele nem kellene így beszélned te barom! Normális vagy? Mi van veled? Mióta lettél te ilyen idióta állat? Tudod te mennyire kivolt miattad? Nem? Nem csodálom, hiszen mióta megismerkedtél a kis barátaiddal, nem törődtél senkivel, rajtuk kívül. Mit képzelsz magadról? Hát felvilágosítalak, hogy senki nem bánthatja Vikit! Érted? Senki! Főleg nem te! Nagy szerencséd van, hogy az egyik barátom vagy, különben most jól szétvernélek! Elvileg szereted, akkor miért viselkedsz vele így? Nem fogom elviselni, hogy így viselkedj velünk. Úgy, hogy kapd össze magad, de nagyon gyorsan, különben esküszöm, hogy én fogok gondoskodni arról, hogy többet se Vikit, se Ninát nem fogod látni.

2. évad 51. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új rész, neharagudjatok, hogy kicsit rövidebb, de ez most jgy sikerült. Igérem, hogy a következő hosszabb lesz! :)
10 komi és új rész:P 

Az otthon töltött idő sokkal jobban telt, mint azt az elején gondoltam. Azt hittem, hogy majd mély depresszióba esek, de ez helyett teljesen felötlődtem.
Apu sajnos sokat dolgozott, de anyuval így is nagyon jól szórakoztunk.  Elmentünk többször is sétálni Norinával, aki szintén nagyon élvezte, hogy itt van. Pont olyanok voltak ezek a napok, mint régen, annyi különbséggel, hogy már volt velünk egy kislány is.
Természetesen az, hogy jól éreztem magam nem azt jelentette, hogy Krisztián nem érdekel már, csupán próbáltam kicsit, legalább erre a pár napra félretenni a gondokat.  Sikerült is.
Krisztián többet nem hívott fel ameddig itt voltam, és én sem őt. Mát nem beszéltünk három napja, de nem volt annyira furcsa, hiszen otthon sem kommunikálunk sokkal többet.
Nagyon hálás voltam anyáéknak, hogy nem kezdték el szidni Krisztiánt, mert akármennyire is tudom, hogy megérdemli és igazuk van, nekem attól függetlenül az rosszul esik. Ezt ők is tudják.
Nagyon jó volt itthon, de már vágytam haza, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy Krisztián, hogyan fog viselkedni, és láttam Norinán, hogy neki is hiányzik már az apukája. Tudom, hogy 3 nap nem sok, de ennyi időre még soha nem voltak távol egymástól.
Esténként, amikor nem tudtam aludni, sokat gondolkoztam, és elhatároztam, hogy nem fogom tovább tűrni Krisztiánnak ezt a fajta viselkedését. Adok neki még 1-2 hetet, de ha nem lesz semmi változás, akkor meg fogom neki mondani, hogy részemről vége. Akármennyire is lesz fájdalmas, ez így nem mehet tovább.
Az utolsó napon, amikor itt voltam, közösen megebédeltünk, és ameddig Norina aludt, mi a nappaliba beszélgettünk. Már összekészítettem mindent, mert ha felébred, akkor indulunk.
Nagyon rossz az idő, szinte zuhog az eső, és nem akarok sötétben vezetni.
Anyának nem tetszett, hogy ilyen hamar, sőt hogy egyáltalán visszamegyek, de tiszteletben tartotta a döntésemet, amiért nagyon hálás voltam.
- Kicsim, de tudnod kell, hogy ide bármikor jöhettek, ha valami baj van. Érted? – mondta el már vagy századszorra.
 - Igen, tudom, és nagyon köszönöm. Mindent köszönök.
- Ugyan. – legyintett, de aztán rögtön egy fintorba ment át az arca. – Akkor sem tartom jó ötletnek, hogy.. – kezdte el mondani, de én félbeszakítottam.
- Anyu, kérlek. Hagyjuk ezt, jó? Már megbeszéltük. Ígérem, hogy felhívlak, ha van valami, de most inkább beszéljünk valami másról, rendben? – terelten el a témát, mert tudtam, hogy nem egyezik a véleményünk, és nem akarok vele ezen összeveszni.
Nehezen, de végül beletörődött, hogy nem tud mit csinálni, akkor is elmegyek.
Végül tényleg témát váltottunk, de sajnos az idő hamar eltelt, és 4 óra körül Nina felébredt. Anyu megkért, hogy ő öltöztesse fel, és etesse meg, én pedig mosolyogva néztem őket. Szétnéztem még közben, hogy biztos nem hagyunk-e itt valamit, de úgy láttam, mindent összeszedtem. Felmentem még a régi szobámba, ahol melegen felöltöztem, mert elég hideg volt kint. Szerencse, hogy a többi napon melegen sütött a nap.
- Vigyázz magadra, és a kicsire is, az úton pedig lassan vezess. – ölelgetett anyu már az ajtóban. Épp indulni készültünk.
- Rendben. – pusziltam meg, és erősen magamhoz szorítottam.
Nevetve öleltem meg aput miután átadta Norinát anyának. Nem mondott semmit, csak tartott a karjaiba. Fogalmam sincs, hogy mi járhatott most a fejébe. Végül adott egy puszit a homlokomra és elengedett.
- Ígérd meg, hogy hívsz majd kicsit gyakrabban, és többször jössz el hozzánk. Jó? – kért anyu, miközben Norinát puszilgatta.
- Ígérem, de most már tényleg megyek.
Még egy utolsó puszi, ölelés, aztán elmentünk.
Kár, hogy ilyen gyorsan elszaladt ez a pár nap, régen éreztem már magam ilyen jól.
Eszembe jutott Krisztián, és úgy döntöttem, hogy felhívom. Előkerestem a telefonomat, és már hívtam is. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem veszi fel, de gondoltam megpróbálom. Ettől kicsit elment a kedvem, ám megcsörrent a telefonom, és nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, hogy Krisztián hív.
- Igen? – szóltam bele meglepődve.
- Szia. Ne haragudj, fotózáson vagyok, ezért nem vettem fel. – hadarta el, de mégis kedves volt a hangja, ami mosolyt csalt az arcomra. Jó volt újra hallani.
- Semmi baj. Örülök, hogy visszahívtál.
- Mit szerettél volna? Mikor jöttök haza? – kérdezte.
Hallottam rajta, hogy kicsit zavarba van, talán fél valamitől. Azt hiszem, hogy attól, amitől én, a találkozástól. Biztos, hogy furcsa lesz.
- Már úton vagyunk, kb. 10 perce indultunk. – válaszoltam.
- Rendbe, akkor várlak. – mondta.
- Otthon leszel? – kérdeztem kicsit meglepetten.
- Aha. Nemsokára végzek itt, és megyek. Azt hiszem, hogy beszélnünk kell.
Szinte láttam magam előtt, ahogy lehajtott fejjel telefonál, és a lábával a földet piszkálja, miközben elhúzta a száját.
- Igen, szerintem is. – értettem egyet bólogatva.
- Jól van. Akkor vigyázz az úton Viki. Szia.
- Szia. – köszönt el, és letettük.
Féltem kicsit attól, hogy beszélgetni akar, de örültem is neki, mivel végre rájött, hogy nem jó ez a helyzet, amiben most vagyunk.
 Az, hogy most kedves, egyáltalán nem azt jelenti, hogy bocsánatot akar kérni és minden rendben lesz. Lehet, hogy rájött ez alatt az idő alatt ameddig nem voltunk ott, hogy hiányzik neki az egyedüllét, és most szakítani akar.
Nem akartam rögtön erre, a legrosszabbra gondolni, de nem tudtam ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből akárhogy is akartam. Ezek után a hetek után, már nem tudtam a jóra gondolni.
Nagyon féltem, hogy mi lesz, mert ez az este, ez a beszélgetés fogja eldönteni, hogyan tovább. Remélem, hogy nem fogunk veszekedni, és nyugodtan meg tudjuk végre beszélni.
Egyik felem azt kívánta, hogy bárcsak otthon lennék már, és minél hamarabb túl legyek rajta, a másik viszont azt, hogy bárcsak hosszabb lenne ez az út.
Norina nagyon nyűgös volt, nem úgy, mint odafelé. Állandóan kiabált, és fészkelődött a gyerekülésbe. Többször is rászóltam, de hiába, mert nem hallgatott rám. Hátrafordultam egy pillanatra, hogy megnézzem, mi van vele, és odaadtam neki a cumiját.
Majd hallottam, hogy valaki dudál, gyorsan felnéztem, és rémülten figyeltem a felém száguldó autót. Nagyon megijedtem, és gyorsan történt minden körülöttem. Hallottam a hangos dudálást, fogcsikorgatást, és nem tudtam másra gondolni, csak, hogy Norina is itt van velem. Egy hirtelen mozdulattal elrántottam a kormányt, de már késő volt, és az autó egy hatalmas csattanással ütközött belénk. Ez az utolsó kép, innentől elsötétült minden...

2. évad 50. fejezet

Köszönöm a sok-sok véleményt az előző részemhez, imádlak titeket! Nagyon jól estek♥ Remélem, hogy ez a rész is fog tetszeni!:)
akkor: 10 komi és új rész:P

Azt hittem Krisztián alszik, ezért halkan mentem be a szobába, de amikor beértem, megláttam, hogy üres az ágy. Gondolom elment, amíg én a fürdőszobába voltam és telefonáltam. Furcsa, hogy nem hallottam. Nem baj, így legalább nyugodtan össze tudom pakolni a szükséges dolgokat. Először saját magamnak választottam ki a ruhákat, amik esetleg kellhetnek, aztán a fürdőszobából is összeszedtem a holmimat. Ez után átmentem Norina szobájába, és az ő szekrényéből is szereztem pár ruhadarabot, amit bepakoltam a táskába, mellékelve pár játékkal, és amire még egy 5 hónapos kisbabának szüksége lehet. Ez után átöltöztem, fogtam Ninát, beültettem az autóba, és már itt sem voltunk.
Nem hagytam Krisztiánnak üzenetet, mert úgy érzetem, hogy felesleges, hiszen úgyse érdekli, hogy mi van velem.
 Nem tudom, hogy mennyire volt jó döntés otthagyni őt, de nem tudtam már mást csinálni. Nem bírom ott tovább. Lehet, hogy ez után még jobban elengedi magát, még rosszabb lesz a kapcsolatunk, de lehet, hogy kicsit észhez tér. Nagyon reménykedek az utóbbiban, de nem akarok nagyot csalódni, ezért inkább nem hitegetem magam. Viszont ha ez után se lesz változás, akkor lehet, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha hagyjuk egymást, és lezárjuk ezt a kapcsolatot.
Tudom, hogy egy kisgyereknek jobb a gyerekkora, ha mind a két szülő vele van, de ez akkor sem mehet így tovább, és az sem tesz neki jót, ha mindennap civakodunk, veszekedünk.
Az út elég hosszú, és fárasztó volt, de legalább Norina elaludt és vele nem volt semmi baj, és én is tudtam kicsit gondolkozni. Alig vártam már, hogy végre Nyíregyházára érjek, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre megláttam a házunkat. Sikeresen leparkoltam, és kiszálltam a kocsiból. Felébresztettem Ninát, aki érdeklődve pislogott, hogy hová került.
Amikor bementünk anyu nagyon örült nekünk, láttam az arcán.
- Hogy kerültök ide? – kérdezte csillogó szemekkel, miközben már Ninát szorongatta.
- Meglepetés. – mosolyogtam.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok, már rég láttalak titeket. Gyertek be. – mutatott a nappali felé, és leültünk.  Mosolyogva puszilgatta össze Norinát, akinek ez nem nagyon tetszett, így csak nevettem rajta.
- Apu? – kérdeztem, miközben körül néztem.
- Dolgozik, de nemsokára itthon lesz. Nem vagytok éhesek? Adjak valamit?
- Én nem, de majd később szerintem igen. – válaszoltam. Jó volt végre itthon lenni, anyuval.
- De miért nem szóltatok, hogy jöttök? – nézett rám fél szemmel.
- Hirtelen döntés volt. – komorodtam el hirtelen. Tudom, hogy muszáj neki elmondanom mi történt, és akkor még jobban fogja utálni Krisztiánt. Mostanában amúgy sem a szíve csücske.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmas arccal, és teljesen rám figyelt végre.
Egy ideig nem szólaltam meg, nem tudtam, hogy kezdjek bele, ezért csak a felsőm alját birizgáltam. Anyu türelmesen várt, tudta, hogy nehéz ez nekem, de végül nemsokára kiböktem.
- Azt mondta, hogy ha nem lenne Nina, már rég nem lennénk együtt, és, hogy fontosabb a munkája, mint mi.
Éreztem, hogy egy könnycsepp végigszalad az arcomon, de gyorsan letöröltem és kinéztem az ablakon. Nem akartam anyura nézni.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza, és hallottam a hangján, hogy rögtön ideges lett. Ráfordítottam a tekintetem, és láttam, hogy elhűlve néz rám. – Legszívesebben elmennék hozzá, és jól leordítanám fejét. Nem tudom, hogy mégis mit képzel magáról. Felnőtt férfi, akinek gyereke van! Ez a viselkedés egyáltalán nem helyénvaló. Egy alapos fejmosásra lenne szüksége.
- Anyu, kérlek.. – próbáltam nyugtatni, még akkor is, ha tudtam, teljesen igaza van.
- Semmi kérlek! Megérdemelné, hogy vissza se menj hozzá többet.
- Ő a kislányom apja. – néztem rá jelentőségteljesen. – Akármennyire is bánik velem rosszul, akkor is ő Nina apja, és tudom, hogy szeretik egymást. Nem fogom őket elszakítani egymástól. Itt már nem csak a saját érdekeimet kell néznem. Nem csinálhatom azt, ami nekem jó.
- Tudom édesem. Viszont akkor is megérdemelné ez után a viselkedése után.
- Hagyjuk inkább. – kértem, mert nem akartam erről beszélni.
- Ahogy akarod, viszont tudod, hogy mit gondolok erről, és nem akarlak még jobban megbántani, de már az elején megmondtam, hogy ez lesz. Sajnálom kincsem.
Nem szóltam erre semmit, gondolataimba mélyedtem, és rájöttem, hogy ő már az elején megmondta, hogy Krisztián ilyen lesz. Lehet hallgatnom kellett, volna rá akkor, és nem vakon megbízni Krisztiánban. Nem láttam a rózsaszín ködön át.
- Meddig maradtok? – kérdezte.
- Nem tudom még. – válaszoltam, és kissé megráztam a fejem, mintha ezzel a mozdulattal ezek a gondolatok kimentek volna a fejemből. – Szerintem 3-4 nap.
- Értem. Tudod, hogy addig maradtok, ameddig akartok. – mosolygott rám, én pedig hálásan néztem rá.
Annyira jó érzés volt végre itt lenni, ahol tudom, hogy törődnek velem, ahová mindig is szívesen fogok visszajönni.
Nemsokára megérkezett apu, ő is meglepődött, de nagyon örült nekünk. Ez után közösen megebédeltünk, aztán lefektettem Norinát aludni, mi pedig hármasban beültünk a nappaliba tv-t nézni, pont úgy, mint régen, amikor még itt laktam. Nagyon jó volt, és talán végre sikerült arra a kis időre elfelejtenem a problémákat, és jó kedvem volt. Sokat nevettünk a filmen.
Már majdnem vége volt, amikor megéreztem a zsebembe a telefonomat rezegni. Meglepődve vettem észre a kijelzőn Krisztián nevét, és az egyik közös képünket. Felálltam a kanapéról, és kimentem a konyhába, ahol felvettem.
- Igen? – szóltam bele halkan.
- Hol vagytok? – kérdezte, és még nagyobb meglepetés ért, amikor hallottam a hangján, hogy tök nyugodt, talán kicsit még kedves is.  Eleve azt is furcsállom, hogy felhívott, hiszen mostanában ez nem szokása.
- Eljöttem anyuékhoz pár napra. Azt hiszem, szükségem van egy kis nyugalomra. – válaszoltam.
- Ühüm, értem. Mennyi az a pár nap?
- Nem tudom. 3-4, lehet több, lehet kevesebb. – furcsa volt vele most beszélgetni.
- Rendben. Akkor majd beszélünk.
- Oké.
- Viki! – szólt bele hangosabban, hogy ne tegyem le.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Én sajnálom. – mondta ki, de most ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni.
- Szia, Krisztián. – köszöntem el, és letettem.
Lehet, hogy tényleg sajnálja, de lehet nem. Fogalmam sincs, mindenesetre furcsa volt, talán zavarba voltunk mindketten, de lehet, hogy van még kicsi remény arra, hogy megjavul. Nagyon szeretném, hogy újra boldogok lehessünk, de egyelőre még nem tudom elhinni, hogy őszintén sajnálja. Talán kicsit most elgondolkozik, magán ameddig távol leszek, és esetleg megbeszélhessük a dolgainkat, de lehet, hogy már nem akarja.
Nekem nagyon rosszul estek ezek a hetek, az, ahogyan bánt velem, ezt nem tudja elintézni egyetlen egy sajnálommal. Az a mondat pedig, amit ma a fejemhez vágott, hogy talán már nem is lennénk együtt, ha Norina nem lenne, az nagyon fáj még mindig. Nem vártam ezt tőle, soha. Nem gondoltam, hogy egyszer pont ő fog ennyire megbántani.
Félek attól, hogyha esetleg rendeződnek is a dolgaink, már soha nem lesz olyan, mint régen.
Végül egy mély sóhaj után, fogtam magam, és visszamentem a nappaliba anyáékhoz, akik kérdő szemekkel néztek rám, de nem szóltam semmit. Folytattuk a filmnézést, de annak hamarosan vége is lett.
A nap további részében együtt voltunk, majd miután Norina is felébredt elmentünk kicsit sétálni anyuval. Nagyon jókat beszélgettünk, egész jól éreztem magam, de akkor sem tudtam elfelejteni Krisztiánt egy percre se, akárhogy is akartam.