2. évad 51. fejezet

Sziasztok! Itt is van az új rész, neharagudjatok, hogy kicsit rövidebb, de ez most jgy sikerült. Igérem, hogy a következő hosszabb lesz! :)
10 komi és új rész:P 

Az otthon töltött idő sokkal jobban telt, mint azt az elején gondoltam. Azt hittem, hogy majd mély depresszióba esek, de ez helyett teljesen felötlődtem.
Apu sajnos sokat dolgozott, de anyuval így is nagyon jól szórakoztunk.  Elmentünk többször is sétálni Norinával, aki szintén nagyon élvezte, hogy itt van. Pont olyanok voltak ezek a napok, mint régen, annyi különbséggel, hogy már volt velünk egy kislány is.
Természetesen az, hogy jól éreztem magam nem azt jelentette, hogy Krisztián nem érdekel már, csupán próbáltam kicsit, legalább erre a pár napra félretenni a gondokat.  Sikerült is.
Krisztián többet nem hívott fel ameddig itt voltam, és én sem őt. Mát nem beszéltünk három napja, de nem volt annyira furcsa, hiszen otthon sem kommunikálunk sokkal többet.
Nagyon hálás voltam anyáéknak, hogy nem kezdték el szidni Krisztiánt, mert akármennyire is tudom, hogy megérdemli és igazuk van, nekem attól függetlenül az rosszul esik. Ezt ők is tudják.
Nagyon jó volt itthon, de már vágytam haza, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy Krisztián, hogyan fog viselkedni, és láttam Norinán, hogy neki is hiányzik már az apukája. Tudom, hogy 3 nap nem sok, de ennyi időre még soha nem voltak távol egymástól.
Esténként, amikor nem tudtam aludni, sokat gondolkoztam, és elhatároztam, hogy nem fogom tovább tűrni Krisztiánnak ezt a fajta viselkedését. Adok neki még 1-2 hetet, de ha nem lesz semmi változás, akkor meg fogom neki mondani, hogy részemről vége. Akármennyire is lesz fájdalmas, ez így nem mehet tovább.
Az utolsó napon, amikor itt voltam, közösen megebédeltünk, és ameddig Norina aludt, mi a nappaliba beszélgettünk. Már összekészítettem mindent, mert ha felébred, akkor indulunk.
Nagyon rossz az idő, szinte zuhog az eső, és nem akarok sötétben vezetni.
Anyának nem tetszett, hogy ilyen hamar, sőt hogy egyáltalán visszamegyek, de tiszteletben tartotta a döntésemet, amiért nagyon hálás voltam.
- Kicsim, de tudnod kell, hogy ide bármikor jöhettek, ha valami baj van. Érted? – mondta el már vagy századszorra.
 - Igen, tudom, és nagyon köszönöm. Mindent köszönök.
- Ugyan. – legyintett, de aztán rögtön egy fintorba ment át az arca. – Akkor sem tartom jó ötletnek, hogy.. – kezdte el mondani, de én félbeszakítottam.
- Anyu, kérlek. Hagyjuk ezt, jó? Már megbeszéltük. Ígérem, hogy felhívlak, ha van valami, de most inkább beszéljünk valami másról, rendben? – terelten el a témát, mert tudtam, hogy nem egyezik a véleményünk, és nem akarok vele ezen összeveszni.
Nehezen, de végül beletörődött, hogy nem tud mit csinálni, akkor is elmegyek.
Végül tényleg témát váltottunk, de sajnos az idő hamar eltelt, és 4 óra körül Nina felébredt. Anyu megkért, hogy ő öltöztesse fel, és etesse meg, én pedig mosolyogva néztem őket. Szétnéztem még közben, hogy biztos nem hagyunk-e itt valamit, de úgy láttam, mindent összeszedtem. Felmentem még a régi szobámba, ahol melegen felöltöztem, mert elég hideg volt kint. Szerencse, hogy a többi napon melegen sütött a nap.
- Vigyázz magadra, és a kicsire is, az úton pedig lassan vezess. – ölelgetett anyu már az ajtóban. Épp indulni készültünk.
- Rendben. – pusziltam meg, és erősen magamhoz szorítottam.
Nevetve öleltem meg aput miután átadta Norinát anyának. Nem mondott semmit, csak tartott a karjaiba. Fogalmam sincs, hogy mi járhatott most a fejébe. Végül adott egy puszit a homlokomra és elengedett.
- Ígérd meg, hogy hívsz majd kicsit gyakrabban, és többször jössz el hozzánk. Jó? – kért anyu, miközben Norinát puszilgatta.
- Ígérem, de most már tényleg megyek.
Még egy utolsó puszi, ölelés, aztán elmentünk.
Kár, hogy ilyen gyorsan elszaladt ez a pár nap, régen éreztem már magam ilyen jól.
Eszembe jutott Krisztián, és úgy döntöttem, hogy felhívom. Előkerestem a telefonomat, és már hívtam is. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem veszi fel, de gondoltam megpróbálom. Ettől kicsit elment a kedvem, ám megcsörrent a telefonom, és nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, hogy Krisztián hív.
- Igen? – szóltam bele meglepődve.
- Szia. Ne haragudj, fotózáson vagyok, ezért nem vettem fel. – hadarta el, de mégis kedves volt a hangja, ami mosolyt csalt az arcomra. Jó volt újra hallani.
- Semmi baj. Örülök, hogy visszahívtál.
- Mit szerettél volna? Mikor jöttök haza? – kérdezte.
Hallottam rajta, hogy kicsit zavarba van, talán fél valamitől. Azt hiszem, hogy attól, amitől én, a találkozástól. Biztos, hogy furcsa lesz.
- Már úton vagyunk, kb. 10 perce indultunk. – válaszoltam.
- Rendbe, akkor várlak. – mondta.
- Otthon leszel? – kérdeztem kicsit meglepetten.
- Aha. Nemsokára végzek itt, és megyek. Azt hiszem, hogy beszélnünk kell.
Szinte láttam magam előtt, ahogy lehajtott fejjel telefonál, és a lábával a földet piszkálja, miközben elhúzta a száját.
- Igen, szerintem is. – értettem egyet bólogatva.
- Jól van. Akkor vigyázz az úton Viki. Szia.
- Szia. – köszönt el, és letettük.
Féltem kicsit attól, hogy beszélgetni akar, de örültem is neki, mivel végre rájött, hogy nem jó ez a helyzet, amiben most vagyunk.
 Az, hogy most kedves, egyáltalán nem azt jelenti, hogy bocsánatot akar kérni és minden rendben lesz. Lehet, hogy rájött ez alatt az idő alatt ameddig nem voltunk ott, hogy hiányzik neki az egyedüllét, és most szakítani akar.
Nem akartam rögtön erre, a legrosszabbra gondolni, de nem tudtam ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből akárhogy is akartam. Ezek után a hetek után, már nem tudtam a jóra gondolni.
Nagyon féltem, hogy mi lesz, mert ez az este, ez a beszélgetés fogja eldönteni, hogyan tovább. Remélem, hogy nem fogunk veszekedni, és nyugodtan meg tudjuk végre beszélni.
Egyik felem azt kívánta, hogy bárcsak otthon lennék már, és minél hamarabb túl legyek rajta, a másik viszont azt, hogy bárcsak hosszabb lenne ez az út.
Norina nagyon nyűgös volt, nem úgy, mint odafelé. Állandóan kiabált, és fészkelődött a gyerekülésbe. Többször is rászóltam, de hiába, mert nem hallgatott rám. Hátrafordultam egy pillanatra, hogy megnézzem, mi van vele, és odaadtam neki a cumiját.
Majd hallottam, hogy valaki dudál, gyorsan felnéztem, és rémülten figyeltem a felém száguldó autót. Nagyon megijedtem, és gyorsan történt minden körülöttem. Hallottam a hangos dudálást, fogcsikorgatást, és nem tudtam másra gondolni, csak, hogy Norina is itt van velem. Egy hirtelen mozdulattal elrántottam a kormányt, de már késő volt, és az autó egy hatalmas csattanással ütközött belénk. Ez az utolsó kép, innentől elsötétült minden...