2. évad 55. fejezet

Meglep tőlem, nektek, karácsonyra:)) Nagyon-nagyon boldog karácsonyt minden olvasómnak:))
10 komi, új rész:)

Reggel, amikor felébredtem még egyedül voltam a szobába, de nemsokára hozták a reggelimet, ami ugyanúgy, mint a vacsora, pocsék volt, de muszáj volt megennem. Aztán bejött még az orvos, megvizsgált, és alá kellett írnom pár papírt, majd mondta, hogy akár el is mehetek. Gondoltam, hogy majd valaki bejön értem, de azért felkeltem, és megnéztem mi van a táskába, amit tegnap hoztak be nekem. Volt benne pár ruhadarab, így felöltöztem, összepakoltam, és vártam, hogy végre valaki értem jöjjön. Nem tellett sok időbe, Krisztián mosolygós arccal jött be a terembe.
- Hát te? – kérdezte meglepődve, amikor meglátta, hogy már felöltözve várok.
- Mehetek haza, nemrég volt bent a doki, és mondta, hogyha úgy gondolom, akkor már nem kell itt maradnom. – válaszoltam, és álltam is fel. Egy percet nem akartam már itt maradni.
- Tényleg? De jó. – élénkült fel. – Akkor gyere, menjünk. – intett a fejével, és megfogta a táskámat.
Szótlanul lépkedtünk egymás mellett a fejemet lehajtottam, és úgy mentünk ki a kórházból. Az autóban se igazán szóltunk egymáshoz, én a táskámba kutattam, ő pedig tiszta ideg lett, mert bekerültünk egy dugóba.
- Bazdmeg, menj már! – kiáltotta hirtelen. Annyira megijedtem, hogy kiesett a táska a kezemből.
- Krisztián, nyugi! – néztem rá, miközben a fejemet ráztam és felszedtem a táskát, és a cuccomat, ami kiesett belőle.
- De akkor ne úgy menjenek már ezek a szarok mint a csigák! – mutatott az előttünk lévő sorra.
Megszoktam már, hogy Krisztián gyakran idegbeteg lesz, amikor a városba belekerülünk valami dugóba, úgyhogy inkább hagytam, hagy dühöngje ki magát, ilyenkor úgyse lehet semmivel lenyugtatni. Csak mosolyogva megráztam a fejem, és ismét a táskámba mélyedtem. Nem találtam a pénztárcámat, ami nagyon idegesített.
- Egyébként te mit keresel mióta elindultunk? – szólt hozzám, és láttam, hogy kezd kicsit lenyugodni, miután végre elindultunk.
- A pénztárcámat. Fogalmam sincs, hol van. – túrtam a hajamba.
- Ja, azt Nyíregyházán hagytad, de, anyud elhozta. Otthon van. – válaszolt.
- Komolyan? Jaj, de jó. Azt hittem, hogy elvesztettem. – könnyebbültem meg.
Ez után ismét csend lett, ami kezdett zavarni, és nagyon kínos volt. Szívesen beszélgettem volna, de nem jutott eszembe semmi normális, értetlenségeket pedig nem akartam kérdezni, vagy mondani.
Furcsa volt ez az utazás, mert zavarban voltunk mindketten. Nem tudtuk, hogy hogyan viselkedjünk egymással. Tudtuk, hogy vár még ránk egy nagyon hosszú beszélgetés, amitől mindketten félünk, de túl kell rajta esnünk.
Amikor benyitottunk a lakásba, lerúgtam a cipőt a lábaimról, és szaladtam is be, hogy magamhoz öleljem az én kis tündérkémet. A szobájába ültek a szőnyegen anyuval, és épp játszottak a babáival.
- Sziasztok. – köszöntem nekik, hatalmas mosollyal az arcomon, és leültem melléjük, majd az ölembe vettem Ninát, és jól megszorongattam. Láttam, hogy ő is örül nekem, az arcomat kezdte tapogatni, és beszélt az ő kis saját nyelvén. Nagyon aranyos volt, és tudom, hogy csak 2 napig nem láttam, de nagyon jó volt újra a kezembe tartani.
- Örülök, hogy már itthon vagy. – mosolyogott rám anyu.
- Igen, én is. – bólogattam hevesen. – Amúgy mondta Krisztián, hogy nálad van a pénztárcám. Egész úton azt kerestem, azt hittem elvesztettem.
- Otthagytad Nyíregyházán. A konyhapulton van. Egyszer még a fejedet is elhagyod.
- Csak nem. – kuncogtam.

Nagyon jó kedvem volt, hogy végre itthon lehetek. Anyu lement a konyhába, hogy csinál valami ebédet, és hiába ellenkeztem, hogy majd én megcsinálom, nem hallgatott rám.
Egyszer csak Krisztián lépett be a szobába, de eléggé olyan feje volt, mint aki nem tudja, mit csináljon, vagy mondjon, de szerencsére Norina megoldotta a helyzetet. Intett neki, hogy üljön le, és játsszon velünk.
Furcsa volt, így hármasba, de nagyon jó érzés. Tudom, hogy még nem beszéltük meg, de akkor is, nekem nagyon jó érzés volt az, hogy ő ott játszik velünk, és, hogy kedves, aranyos, nem csak Norinával, hanem velem is. Hetek óta most először tűnik felelősségteljes, felnőtt férfinak, apának, akinek családja van. Erre a kis időre elfelejtettem, hogy mi volt, és tényleg jól éreztem magam, és Nina is egyfolytában mosolygott, sikongatott. Nagyon édes volt, meglehet zabálni.
A játékunka végül anyu szakította meg, hogy menjünk enni. Felálltam, és Norinát az ölembe vettem, de Krisztián nem jött.
- Mi az? Nem jössz?  - fordultam felé.
- Nem tudom. Anyud nem igazán bírja a fejem. – fintorodott el.
- Ne értetlenkedj, gyere. – toltam raja egyet mosolyogva.
Végül nem ellenkezett tovább, és elindul előttem. Bevallom, tetszett, hogy félt anyumtól. Aranyos.
Szegény egész ebéd alatt csendbe volt, csak párszor szólalt meg, de nem csodálom, hogy félt anyutól. Végig úgy nézett rá, mint aki mindjárt felfalja élve. Elképzelem, hogy mit csináltak ők itt ketten, ameddig nem voltam itt.
Amikor végeztünk felajánlottam, hogy elmosogatok, de anyu nem hagyta. Megkértem Krisztiánt, hogy menjen, fektesse le Norinát, mert beszélni akartam anyuval.
- Anya, miért vagy vele ilyen? Nem látod, mennyire próbálkozik szegény? – álltam mellé, és nekidőltem a konyhapultnak.
- Azért, mert megérdemli. Az pedig, hogy próbálkozik nagyon helyes!
- De anyu, kérlek. Ne nézz már rá úgy, mintha meg akarnád fojtani. Rendesen fél tőled.
- Jól is teszi.
- Reménytelen eset vagy. – mondtam neki.
- Figyelj, én ma megyek haza, mert már gondolom, elleszel. Vagy akarod még, hogy maradjak? – nézett rám egy pillanatra.
- Nem, nyugodtan mehetsz.
- Jól van. – bólintott mosolyogva.
Végül ameddig mosogatott ottmaradtam vele, és beszélgettünk, aztán összepakolta a holmiját.
Vonattal megy haza, és Krisztián megemlítette, hogy kiviszi az állomásra, de ő ragaszkodott a taxihoz.
- Kincsem, akkor tényleg nem jössz velem? – fogta meg a kezem anyu, mikor már épp indulni készült.
Krisztián a falnak támaszkodva állt, lehajtott fejjel, de erre a kérdésre felnézett, és érdeklődve nézett rám. Láttam a szemeiben, hogy kéri, hogy ne menjek, nekem pedig eszembe se volt itt hagyni őt, mikor végre rendeződhetnek a dolgok.
- Biztos anyu. – fordultam felé, mire ó sóhajtott egyet, és megrázta a fejét, Majd megölelt, jó erősen.
- Hát jó, de ígérd meg, hogy gyakran telefonálsz. Rendben?
- Minden nap foglak hívni. – bólintottam.
- El is várom. – nevetett. – Akkor vigyázz magadra, édesem. Szia. – puszilt meg. – Szia, Krisztián. – köszönt neki, de már teljesen más hangnembe, mint nekem.
- Viszlát. – köszönt ő is, és szinte hallottam a hangjába a megkönnyebbülést, hogy végre elmegy anyu. Ezen nevetnem kellett, de végül magamba tartottam. Mosolyogva intettem még anyunak egyet, aztán a taxival együtt elindult.  
Lassan fordultam Krisztián felé, aki érdeklődve nézett rám. Komolyan mint két tini, úgy viselkedünk egymással.
- Hát, akkor.. – kezdtem el, de közbevágott.
- Szeretnék minél hamarabb túl leni rajta.
- Én is.
- Nappali? – kérdezte, és közbe arra felé mutatott.
- Rendben, menjünk. – bólintottam, majd mindketten elindultunk a nappaliba, és leültünk. Én a kanapéra, ő pedig a fotelba, és vártam, hogy elkezdje.