2. évad 53. fejezet

Köszönöm az előzző részhekomikat♥ Imádlak titeket♥
Megint 10 komi-->új rész:P

Lehajtott fejjel hallgattam végig Tomikát, és nem szóltam közbe, mert végig igaza volt.
- Sajnálom. – emeltem fel a fejem, és néztem rá őszintén. – Nem tudom mi ütött belém, de tényleg sajnálom. Tudom, hogy elrontottam, de meg fogok tenni mindent azért, hogy Vikivel újra rendben legyünk.  Tőled is szeretnék bocsánatot kérni az elmúlt hetekért. Én tényleg, ha lehetne, visszafordítanám az időt, hogy ez ne történjen meg, de nem tudom. Elhiszem, hogy dühös vagy rám, én is az vagyok magamra, és óriási nagy bűntudatom van, amiért ilyen idiótán viselkedtem az elmúlt hetekben.
Láttam rajta, hogy már kezd enyhülni az arca, de még mindig dühös volt.
- Én csak nem értelek. Állítólag szereted Vikit. Akkor? Mi volt ez? – kérdezte széttárt karokkal.
- Nem tudom. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szabadságra. Most már rájöttem, amikor Viki elment, hogy akire szükségem van, az ő, és Norina, semmi más. Nem tudom meg nem történté tenni a dolgokat, de szeretném, ha minden olyan lehetne majd, mint ez előtt. Hibáztam, és elveztettem a bizalmatokat, de kérek még egy esélyt. Ígérem, hogy nem fogok többé hibázni. Ismersz, nagyon régóta, és tudod, hogy igazából nem vagyok ilyen.
- Igen, ismerlek, és ezért is nem értettem, hogy mégis mi ütött beléd. Egyáltalán, kik ezek a srácok akikkel mostanában lógsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Egyik fotózáson ismertem meg őket. Telebeszélték a fejem, és én hallgattam rájuk. Hiba volt, most már tudom.
- Nagy hiba. – értett egyet, de láttam rajta, hogy talán megenyhült, hogy talán van esélyem arra, hogy Tomika megbocsájt nekem. Viszont tudom, hogy ő soha nem volt képes sokáig haragudni senkire. A neheze még hátra van.
- Meg tudsz nekem bocsájtani Tamás? – néztem rá, és ő is az arcomra emelte a tekintetét.
Pár percig csak nézett össze vissza, aztán sóhajtott egyet.
- De ha még egy ilyen lesz, nincs több bocsánat kölyök. – fenyegetett meg, de végül elmosolyodott.
- Nem lesz több ilyen. Ígérem. – könnyebbültem meg, és megöleltem.
Elnevette magát, és kicsit megveregette a hátam, aztán elengedtük egymást.
- Hát remélem is. Azt akkor nem úszod meg ennyivel. – mutatott a szememre. – Egyébként nagyon fájt?
- Hát eléggé. – nevettem. – Nem baj, megérdemeltem.
- Meg. – bólogatott. – Remélem, hogy azért nem fog belilulni.
- Hát azt én is.
Annyira örültem, hogy Tomika nem haragszik már rám, de azért láttam rajta, hogy még mindig neheztel rám kicsit. Megértem, hiszen nem várhatom el, hogy hirtelen minden rendben legyen. Idő kell ahhoz, hogy ezt az egészet elfelejtsük. Most Viki a legfontosabb, hogy ne legyen semmi komolyabb baja, és vele is megbeszélhessem.
A folyosón lévő székeken ültünk, amikor kijött az ajtón egy orvos, miközben egy nőnek magyarázott. Azonnal felpattantunk mindketten, és odamentünk hozzá.
Hihetetlen, hogy mennyire megkönnyebbültem, mikor az orvos elmondta, hogy vannak kisebb sérülései, de rendbe fog jönni. Most még alszik, adtak neki altatót, és lehet, hogy csak holnap fog felébredni, mert pihennie kell. Azt mondták bemehetünk, de egyszerre csak egy.
- Menj. – intett Tomika fejével az ajtó felé. – Én addig felhívom Lindát és Orsit.
- Oké. - villantottam felé egy félmosolyt, majd bementem a szobába.
Egy nagyobb szoba volt, 2 ággyal, de Viki egyedül volt, a másik ágy üresen állt. Odamentem mellé, és leültem az ágy mellett lévő székre.
Nem lehetett látni rajta semmit, csak egy apró kis sebtapaszt volt az arcán, és az egyik kezén. Annyira nyugodt volt, és még így is gyönyörű. Gyengéden megfogtam az egyik kezét, a két kezem közé vettem és adtam rá egy kis puszit. Annyira rossz volt így látni, még akkor is, hogy tudom, nem lesz baj, és fel fog épülni. Soha nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha valami történik vele. Soha..


Viki szemszöge

Óriási nagy fejfájásra ébredtem, és hirtelen a szememet sem tudtam kinyitni, mert nagyon nagy fehérség volt. Kellett egy kis idő, mire a szemem megszokja a fényt. Nem tudtam először, hogy mi történt, de aztán bevillant minden. Körbenéztem a szobába, amennyire tudtam, és rájöttem, hogy egy kórházi terembe vagyok, egyedül. Az első gondolatom az Norina volt. Hol van? Mi lehet az én kis tündérkémmel? Fel akartam ülni, de fájdalom nyilallt a hasamba, ezért inkább úgy maradtam, és ekkor nyílt az ajtó. Anyu lépett be rajta, eléggé nyúzott arccal, egy kisebb bőrönddel a kezében.  A szeme látványosan felcsillant, amikor meglátta, hogy ébren vagyok. Lette a földre a táskát, és odajött hozzám. Mit keres itt?
- Szia. – köszönt. – Örülök, hogy felébredtél drágám.
- Hol van Norina? Ugye nincs semmi baja. Kérlek, mond, hogy nincs semmi baja. – mondtam köszönés nélkül. Annyira féltem, hogy valami történt vele, hogy éreztem, a könnyek elkezdték marni a szememet.
- Ne félj, semmi baj. Ő már otthon van.
- Mi? – ráncoltam a homlokomat. – Nincs semmi baja?
- Nincs. Kisebb karcolások, de rendben lesz. Szerencsétek volt. – fogta meg a kezemet. – Annyira aggódtam érted. Amikor Krisztián felhívott én..
- Mi? Krisztián felhívott? – néztem rá meglepődve.
- Igen. – bólintott.
- Hol van most?
Már ép válaszolni akart volna, amikor nyílt az ajtó, és pont ő lépett be rajta. Amikor meglátta, hogy anyu ott van, és ébren vagyok kicsit megtorpant, és mintha zavarba jött volna, de végül mégis beljebb jött.
- Öhm.. – állt fel anyu. – Magatokra hagylak titeket. Ha bármi kell, szólj. – mosolygott rám, és adott egy puszit a homlokomra. Ez után kiment, de nem nézett Krisztiánra, levegőnek nézte őt.
Félve pillantottam rá, nem tudtam, hogy most mégis mi van, hogyan kellene vele viselkednem, ezért inkább csendbe maradtam.
A szívem két ütemet kihagyva kezdett el dobogni, folyamatosan figyeltem a mozdulatait, ahogy közelebb lépkedett hozzám. Vett egy mély levegőt, majd végig a szemembe nézve, ült le az ágyam melletti székre, ahol nemrég még anyu ült.
- Szia. – suttogta. – Úgy aggódtam érted. – mosolyodott el egy pillanatra.
- Gondolom. – feleltem gúnyosan. Nem tehetek róla, de nem tudtam vele máshogy beszélni.
Azonnal elkomorodott, és lehajtotta a fejét.
- Tényleg. Nagyon megijedtem, amikor hívtak, hogy mi történt. Most ez lehet, hogy az elmúlt hetek után kicsit hihetetlen, de így volt. – mondta halkan, szomorú tekintettel. Annyira más volt most, mint pár napja.  - Tudom, hogy – hajtotta le a fejét – ez nem a megfelelő időpont, hely erre – nézett fel rám – de szeretnék bocsánatot kérni. Őszintén, bocsánatot kérek, amiért bunkó voltam, és amiért megbántottalak titeket. Főleg téged. Hidd el, nem tudom mi ütött belém. Megbocsátasz nekem? – nézett mélyen a szemembe.
Láttam rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, de nem hiszem, hogy ilyen könnyen képes leszek tudni neki megbocsájtani.