2. évad 52. fejezet

Helló! itt is van az új rész:)
Na, most az van, hogy holnap nem megyek suliba, azért tudtam nektek írni, de holnap tanulnom kell sokat szerdára, ezért a legközelebb amikor lesz rész, az szerda, de csak akkor, ha megint meg lesz a 10 komi. Szóval hajrá!:) 

Krisztián szemszög

Miután letettük a telefont, visszamentem fotózni, de nem nagyon tudtam figyelni, alig vártam, hogy végre befejezzük. Teljesen máshol járt az eszem, és egyáltalán nem itt. Lélekben már próbáltam felkészülni a Vikivel való beszélgetésemre, de tudtam, hogy halál kínos lesz. Azzal is tisztában vagyok, hogy én hibám az egész, hogy egyáltalán most itt tartunk, tehát vállalnom kell a következményeket az elmúlt hetekért.
Nagyon paraszt voltam Vikivel, és egyáltalán nem ezt érdemli, hiszen tényleg nem csinált semmit. Az egyedüli, aki elrontott valamit, az én voltam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de talán beijedtem. Kicsit bevallom hiányzott az az élet, ami még Norina előtt volt, a féktelen bulizás. Nem akartam ezeket elveszíteni, aztán jöttek ezek a srácok, akik még jobban telebeszélték a fejem, hogy talán nem kellene otthon lennem, én pedig hallgattam rájuk, ezzel megbántva azt a személyt, akit a legjobban szeretek.
Sokan vágták a fejemhez, hogy megváltoztam, de én nem éreztem ezt magamon, csupán idegesített pár dolog. Nem tudom, hogy hogyan kezdődött ez az egész, egyszer csak észrevettem, hogy nem akarok vele lenni, hogy sokkal jobban érzem magam ezekkel a srácokkal, akik nem nyaggattak mindenféle hülyeséggel. 
Olyan volt, mintha mindig mérges lettem volna rá, pedig nem adott rá okot.  Feszült voltam a társaságában, ezért kerültem őt, és nem akartam vele lenni.
Az új haverjaim, akiket még egy fotózáson ismertem meg, állandóan hívtak, hogy menjek velük, és bulizzam ki magam, ami tényleg jól esett, és kikapcsolt.
Azt hittem, hogy minden jól van így, hogy nekem van igazam, hogy mindenki csak engem akar idegesíteni, addig a napig, amikor is Viki szépen ki nem osztott. Elgondolkoztam azokon a kérdéseken, amiket nekem vágott, és talán tényleg igaza volt. Láttam az arán, hogy mennyire fáj neki a viselkedésem, és láttam a csillogó szemeit, hogy szomorúan, elkeseredetten néznek rám.  Ahogy ránéztem fájdalommal teli arcára, rájöttem, hogy valóban nem ő, az, aki változott, hanem én. Hírtelen a cselekedeteimre, és elszörnyülködtem rajta, hogy miket műveltem.
Aztán amikor hallottam, hogy sír, talán rájöttem, hogy mekkora marha voltam, és hirtelen mintha megvilágosodtam volna. Nem igazán tudtam akkor mit csinálni, ezért fogtam magam, és elmentem otthonról. Nagyon meglepődtem, amikor hazaértem, és nem volt otthon senki. Először azt hittem, hogy átment Lindához, vagy Jucihoz, de aztán láttam, hogy pár holmija nincs itt, ezért felhívtam. Nem voltam dühös, amiért elment a szüleihez, megértettem, csak féltem, hogy talán nem akar majd visszajönni.
Rádöbbentem abban az időben, amikor nem volt otthon, hogy szeretem, nem akarom elveszíteni. Remélem, hogy nem lesz még késő. Tudom, hogy nagyon elromlott a kapcsolatunk, de bízom benne, hogy helyre lehet még hozni. Bármit meg fogok tenni azért, hogy Viki megbocsásson nekem a viselkedésemért, és tudom, hogy nem csak tőle kell bocsánatot kérnem. Bántottam őt ebbe a pár hétben, és nem csak őt, hanem mindenkit, akit szeretek, és ebben a pár napban, teljesen átjárta az egész testemet a bűntudat, ami még most sem enyhült..

Amikor a fotózásnak vége volt, összepakoltam a holmimat, és elindultam hazafelé. Átöltöztem, és mivel volt még időm, ezért előtte lefürödtem. Türelmetlenül voltam, mert szerettem volna túl leni ezen a beszélgetésen, szinte minden percben az órámra néztem, ami még soha nem volt ilyen lassú.
Végül bekapcsoltam a tv-t, és az egyik zenecsatornára kapcsoltam. Valami gagyi szám ment, amikor megszólalt a telefonom.  Nem tudtam először, hogy felvegyem-e, hiszen valami ismeretlen szám volt, de aztán mégis felvettem.  Egy ismeretlen női hang szólt bele, először azt hittem valami rajongó valahonnan megtudta a telefonszámomat, de aztán a nő elkezdett beszélni, én pedig halálsápadtan hallgattam, hogy miket mond. Nem is értettem, teljesen miket beszél, amint megtudtam, hogy melyik kórházban van Viki, azonnal kinyomtam, és már szaladtam is, hogy minél hamarabb odaérjek. Idegesen ültem be az autómba, és kb., mint egy örült nyomtam a gázt. Természetesen sikerült kifognom egy csomó piros lámpát, ilyenkor idegesen csapkodtam a kormányt, és alig vártam, hogy átváltson zöldre.
Nem mondott a nő semmit, vagyis nem hallgattam meg, de ha Vikinek, vagy Norinának valami baja lesz, én azt nem élem túl. Annyira hülye vagyok! Miattam van az egész, mert ha nem vagyok ilyen, akkor Viki nem megy el, és most nem történik ez.  Egyedül én vagyok a hibás, mindenért..
Amikor végre a kórházhoz értem, gyorsan kerestem egy helyet ahol le tudok parkolni, aztán szaladtam befelé, egyenesen a recepciós pulthoz. Ott elmondták, hogy Norina szerencsére jól van, és, hogy a 205ös kórterembe van megfigyelés alatt, de most alszik. Kicsit megkönnyebbültem, de amikor mondták, hogy Vikit még vizsgálják, és neki kicsit komolyabbak a sérülései, újra belém nyilallt a félelem.
Megkerestem azt a termet, ahol Viki van, és leültem az előtte lévő székek egyikére, és vártam. Nagyon ideges voltam, szinte rezgett a kezem, és nem tudtam semmi másra gondolni, minthogy ez mind az én hibám.
Miközben vártam, előkotortam a telefonom a zsebemből, és kikerestem Tomi számát. Nagyon régen beszéltünk, és remélem, hogy felveszi nekem.
- Igen? – szólt bele. Hallottam a hangján, hogy meg van lepődve.
- Öhm, Tomi.. szóval..- nem találtam a szavakat, annyira nehezemre esett vele beszélni. Még mindig nagyon féltem, hogy Vikivel lesz valami, és nem volt könnyű Tomikával beszélni. Tudom, hogy ő is haragszik rám, és meg is értem.
- Kinyögöd végre? – kérdezte értetlenül.
- Viki és Norina autóbalesetet szenvedtek. – nyögtem ki, majd összeszorítottam a szememet.
- Hogy mi van? Mikor? Hol? Mi? – kérdezgetett össze vissza.  – Hol vannak most?
Eldaráltam neki a kórház nevét, majd rám csapta a telefont. Gondolom hamarosan itt lesz. Ez után nem tettem el a telefonomat, úgy éreztem, fel kell hívnom Viki szüleit, hiszen joguk van tudni. Nem nagyon volt kedvem velük beszélni, hiszen tudom, hogy valószínűleg nagyon nagy lecseszést fogok kapni, de muszáj, vagyok értesíteni őket. Kelletlenül emeltem a telefont a fülemhez, és amikor elmondtam Viki anyukájának, hogy mi történt, nagyon megijedt, aztán elhordott mindennek, amik igazak is voltak. Összeszorított szemekkel hallgattam és tűrtem, hogy durvábbnál durvább szavakat vágjon a fejemhez, de megérdemeltem. Aztán végül elmondta, hogy idejön, és letette a telefont.
Tudtam, hogy rengeteg fejmosást fogok még kapni, de erre talán hamarabb kellett volna gondolnom.
Végig Viki járt a fejembe, hogy mi lesz, ha elveszítem? Soha, nem bocsájtanám azt meg magamnak, ha miattam történne vele valami komolyabb. Amikor már nem bírtam ülni, felálltam, és fel-le kezdtem el járkálni a folyosón. Hülyébbnél hülyébb gondolatok cikáztak a fejembe, amiket sehogy sem tudtam kiverni belőle.
Már azt hittem, hogy megőrülök a várakozásba, amikor megláttam, hogy befordul a folyosóra Tomika. Idegesen, dühösen közeledett felém, és amikor odaért hozzám, már csak azt láttam, hogy felemeli a kezét, aztán pedig belenyilallt a fájdalom az arcomba. Hirtelen ért, nem számítottam rá.
Kicsit hátra is dőltem, de nem estem el.
- Hülye vagy? – néztem rá.
- Örülj neki, hogy nem nagyobbat kaptál. Legszívesebben szétverném a képedet. – kiabált rám.
Belátom, hogy igaza van, joggal dühös rám, de ez váratlanul ért. Dühösen méregettem, és ő is engem.
- Tomi, én.. – kezdtem el magyarázkodni, de egyáltalán nem volt vevő rá, és azonnal a szavamba vágott.
- Nem! Nem érdekel. Érted? Leszarom, hogy mit akarsz mondani. Óriásit csalódtam benned, nem csak én, hanem mindenki. – vágta nekem a szavakat, szikrázó szemekkel. Szerintem még soha nem láttam ilyen dühösnek. - Hogy képzeled, hogy így viselkedj Vikivel? Pont vele nem kellene így beszélned te barom! Normális vagy? Mi van veled? Mióta lettél te ilyen idióta állat? Tudod te mennyire kivolt miattad? Nem? Nem csodálom, hiszen mióta megismerkedtél a kis barátaiddal, nem törődtél senkivel, rajtuk kívül. Mit képzelsz magadról? Hát felvilágosítalak, hogy senki nem bánthatja Vikit! Érted? Senki! Főleg nem te! Nagy szerencséd van, hogy az egyik barátom vagy, különben most jól szétvernélek! Elvileg szereted, akkor miért viselkedsz vele így? Nem fogom elviselni, hogy így viselkedj velünk. Úgy, hogy kapd össze magad, de nagyon gyorsan, különben esküszöm, hogy én fogok gondoskodni arról, hogy többet se Vikit, se Ninát nem fogod látni.