2. évad 56. fejezet

Tessék, itt is van az új rész:) Köszönöm a tegnapihoz a 12 komit, imádlak titeket! :) Remélem, hogy ez is fog tetszeni:D Ja, és amúgy múltkor kérdeztem, hogy ki hol talált rá a blogomra, de mindenki elfelejtette beírni véleménybe:D Most írjátok már majd be, jó? :) Aki emlékszik:D Köszönöööm:DD
Megint 10 komi és új réész :P

- Szóval, miért lettél olyan, és miért kellett úgy viselkedned, nem csak velem, hanem mindenkivel? – kezdtem, és tértem egyből a lényegre. Nem akartam felesleges dolgokkal húzni az időt.
- Nem tudom, mit miért csináltam. Egyszerűen csak féltem, hogy most már majd nem lesz annyi szabadság, mint régen. Talán féltem attól, hogy fel kell nőni, hogy nem mehetek bulizni akkor, amikor akarok. Azok a srácok pedig annyira telebeszélték a fejem, hogy miért vagyok otthon, hogy hallgattam rájuk, és elmentem velük bulizni. Tudom, hogy rossz döntés volt, most már bánom, de akkor ezt tartottam helyesnek. Ők voltak azok, akiket nem érdekelte, hogy mit csinálok, miket mondok, nem idegesítettek, és ez akkor pont jó volt.
- Krisztián van fogalmad arról, hogy mennyire rosszul estek ezek nekem? Egész nap nem láttalak, éjszaka jártál haza, nem beszéltél velem, ha pedig igen, akkor úgy, mint egy kutyával. Mindezt úgy, hogy fogalmam sem volt mi bajod van, ha pedig kérdeztem, az volt a válasz, hogy idegesítelek.
- Nem tudom mi ütött belém. Nagyon szégyellem magam. – hajtotta le a fejét.
- Teljesen önmagad ellentéte voltál. Úgy viselkedtél, mint egy fékezhetetlen tinédzser, akit senki nem érdekel. Mindenkit megbántottál, örülj, hogy egyáltalán még szóba állnak veled.
- Tudom. – bólintott. – Bocsánatot fogok kérni tőlük is, de előbb veled szeretném tisztázni a helyzetet. Tomikával amúgy már megbeszéltem.
- Tudom, mondta anyu. Hallottam, hogy kaptál tőle. Fájt?
- Hát, eléggé, de megérdemeltem. Szerencsére a helyét nem látni.
- Akkor sem kellett volna megütnie. – döntöttem kicsit oldalra a fejem, és úgy néztem rá.
- Mindegy, nem baj. – sóhajtott.
- Tudod, örülhetsz annak, hogy nem hagytalak még el. Egyedül Norina az, aki miatt itt vagyok még. Régen, ha velem így viselkedtél volna, szerintem 1-2 hét után itt hagylak, és nem érdekelt volna a magyarázkodás. Remélem, ezt tudod.
- Tudom, és megérdemeltem volna, hogy elmenj, de örülök, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt arra, hogy helyrehozzam azt, amit elrontottam. Nagyon buta dolog volt tőlem, hogy ezt csináltam veled Viki. – nézett rám szomorúan. – Az pedig, amit mondtam neked, hogyha Norina nem lenne, akkor nem lennénk már együtt, nem gondoltam komolyan.
- Talán az a mondat esett a legrosszabbul ebben a pár hétben. Nem tudom mi volt veled. Mi járt a fejedben? Nem értem, hogyan tudtál ennyire megváltozni, egyik hétről a másikra. Nem fér a fejembe. – ingattam a fejemet, és kíváncsian néztem rá.
- Nem tudom Viki. Olyan dolgokat csináltam, amikre nem vagyok büszke, mintha nem is én lettem volna. Nagyon sajnálom. Remélem, hogy túl fogunk ezen jutni. Annyi mindent átéltünk már, remélem, hogy ezt még elbírja a kapcsolatunk. nem akarlak elveszíteni.
- Honnan tudjam, hogy nem fogsz újra megváltozni? Félek attól, hogy most megígéred nekem, hogy minden jó lesz, de pár nap után ezeket elfelejted.
- Ezt most nem tudom neked sehogy bebizonyítani, de ígérem neked, hogy minden más lesz ez után. Ennyit tudok most csak tenni, és remélem, hogy elhiszed nekem, és megpróbáljuk, és akkor rájössz, hogy tényleg komolyan gondolom. Nagyon szeretném. Tudom, hogy nagyon hibáztam, de adj nekem egy esélyt, hogy helyrehozhassam. – mondta szinte könyörögve.

Nagyon örültem, hogy ilyen higgadtan, mint két felnőtt tudtunk egymással beszélgetni. Láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolja, amiket mond, és ha a szívemre hallgatok, megbocsájtok neki. Nagyon szeretem őt, még ezek ellenére is, és nem tudnák nélküle élni.
- Rendben. – bólintottam. – Az viszont érdekel, hogy miért változtál meg most? Annak hatására, hogy elmentem, vagy a baleset miatt?
- Akkor jöttem rá, hogy milyen idióta voltam, amikor elmentél. Rájöttem, hogy egy marha voltam, hogy ezt csináltam veled, hogy hagytalak elmenni. Nagyon meg voltam rémülve, hogy talán eleged lett ebből, belőlem.  Féltem, hogy többé nem leszünk már együtt. Eszembe jutott, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyire szeretem Ninát, és nem akarlak elveszíteni. Rájöttem, hogy egyetlen egy buli sem ér annyit mint ti ketten. Féltem, hogy már késő, hogy hamarabb kellett volna gondolkoznom, és megérdemeltem volna, hogy szóba se állj velem. Nagyon féltem akkor, amikor Nyíregyházán voltál, és akkor is, amikor a kórházban. Nem akarlak elveszíteni, se téged, se Norinát.
- Nagyon ki voltam borulva, amikor elmentem. Kellett egy kis nyugalom, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Úgy mentem el itthonról, hogy kicsi időt adok neked, de ha visszajövök, és nem változol, akkor vége. Már azzal is megleptél, hogy egyáltalán felhívtál, hogy hol vagyok.
- Muszáj voltam tudni. Nagyon szégyelltem magam, és most már azon leszek minden erőmmel, hogy helyre tegyem a kapcsolatunkat, hogy kibékítselek, mert tudom, hogy attól, hogy mi most ezt megbeszéljük, még nem lesz minden rendben.
- Ezt jól tudod. Sok időbe fog telni, mire elfogom ezt neked teljesen felejteni, viszont kezdetnek nem volt rossz ez a beszélgetés. – mosolyogtam rá halványan. – Aztán folytathatod a többiekkel. Orsi például nagyon ki van miattad.
- Tudom, és el fogok menni hozzá, és a többiekhez is. Holnap.
- Rendben, és szeretném, ha azokkal a fiúkkal nem találkoznál többet. Vagyis, nem tilthatom meg, hogy kivel találkozz, csak félek, hogy ez a Krisztián, akivel most beszélgetek, pár perc alatt eltűnik, ha velük vagy.
- Jó, ahogy akarod. Amúgy sem érzem őket a barátaimnak. – vont vállat.
- Ennek örül. – könnyebbültem meg kicsit. Nem akartam, hogy kiakadjon, amiért el akarom tőlük tiltani őt.
- Ígérem, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy a legjobb apa legyek, és, hogy mindent rendbe hozzak közöttünk.
- Jó ezt hallani
 Krisztián lassan felállt, és odaült mellém, majd megfogta az egyik kezemet, és a szemembe nézett.
- Még mindig szeretlek, ezt tudnod kell.
- Én .. ne haragudj, de nem tudom ezt most kimondani. – szerettem őt, de valamiért ez most nekem még nem ment. Még mindig megbántottnak érzem magam, ezért addig nem fogom ezt tudni kimondani neki. Láttam rajta, hogy nem lepődik meg a válaszomon.
- Akkor nem szeretsz? – kérdezett vissza lebiggyesztett ajkakkal.
- De ige.. – akartam mondani, ám ekkor megláttam azt a huncut mosolyt az arcán. – Szemét. – vágtam hozzá, de már nevettem. – Nem!
- Jól van, megnyugodtam. – nevetett ő is, én pedig a fejemet csóváltam.
Hirtelen váltotta át azt a komor hangulatot a jókedv és a nevetés. Talán most először éreztem magam jól a társaságában már hetek óta, és nagyon vártam már ezt a pillanatot. mire kinevettük magunkat, rám nézett azzal a csodás kék szemeivel, és pedig nagyon zavarba jöttem.
A szeme az ajkam és a szemeim között jártak. Tudtam, hogy a békülő csókra készül, és mivel én is arra vágytam, így eszembe se jutott ellenkezni.
Látta, hogy nem húzódok tőle, ezért bátrabban hajolt oda hozzám, de még mielőtt összeérintkeztek volna ajkaink, kezét lágyan a nyakamra helyezte, lassan elkezdte simogatni, amitől libabőr futott át testemen. Már az idejét se tudom, mikor érintett meg így utoljára, és nagyon jól esett.
Néhány percig csak nézett, majd még közelebb hajolva hozzám, végre ajkaimhoz érintette gyengéden az övéit, amitől ismét egy libabőr ment át rajtam és furcsa jó érzés kerítette körbe a hasamat. Finom és forró ajkai összhangban játszottak az enyéimmel. Gyengéden csókolt, majd óvatosan furakodott bentebb a számba, s megérezve nyelve édes ízét, testemet egyből elöntötte a forróság. Éreztem, hogy lélegzetem kezd egyeletlenné válni, és a testem ellenállhatatlanul reagált közelségére. A szívem úgy zakatolt, hogy féltem, mindjárt kiugrik a helyéről. Észbe kaptam hírtelen, és leállítva érzéseimet, lassabbakra vettem a csókcsatát, amiből már csak apró gyengéd puszik lettek, majd levegőért kapkodva váltunk el egymástól.