2. évad 54. fejezet

Sziasztok, itt is van az új rész, bocsi, hogy ilyen későn:) Köszönöm a tegnapi fejezethez a komikat, nagyon aranyosak vagytok♥
10 komi, új rész:) 
Egyébként emlékeztek még rá, hogy ki, hogyan talált rá a blogomra?:) Irjátok meg! :)) 

Nem szóltam semmit, elfordítottam a fejem, és a falat kezdtem el nézni. Nem tudom, hogy mennyire gondolja ezt komolyan. Lehet, hogy egy idő elteltével megint minden ugyan ilyen lesz majd, ha megbocsájtok neki.
- Nem akarlak elveszíteni. – hallottam meg a hangját.
- Talán hamarabb kellett volna erre gondolnod. – vetettem oda, és végül ránéztem.
Olyan szomorúan nézett rám, hogy lassan megsajnáltam, de tudtam, hogy nem szabad ilyen könnyen adnom magam. A szívem mélyén tudom, már az elején tudtam, hogy megbocsájtok neki, de úgy gondolom, megérdemli, hogy szenvedjen kicsit ő is.
- Ne haragudj rám – motyogta és a kezemért nyúlt – tényleg nem tudom mi volt velem. Bármit megteszek azért, hogy megbocsáss nekem. Bármit.
Erre már nem tudtam mit felelni, mert nyílt az ajtó, és bejött egy férfi. Gondolom ő volt az orvosom. Megvizsgált, aztán közölte, hogy holnap elhagyhatom a kórházat, mivel semmi komolyabb bajom nincs, de azért otthon még pihenjek. Ennek nagyon örültem, mert nem a legjobb volt itt lenni.
Ez után még megkérdezett pár dolgot, majd elment.
- Örülök, hogy holnap már haza jöhetsz. – mosolygott rám, de csak nagyon halványan.
- Én is. – bólintottam. – Miért viselkedtél velem úgy, Krisztián?
- Én.. nem tudom. Úgy éreztem, hogy elegem van mindenből, és kis szabadságra vágytam. Sajnálom. – nézett rám azokkal a bűnbánó szemeivel. – Viki, én csak tudni akarom, hogy megbocsájtasz nekem? Kérlek, tudnom kell.
- Nem tudom. Lehet, viszont nekem egy kis idő kell ehhez. Nem fog minden egyik pillanatról a másikra elfelejtődni.
- Persze, értem. Annyi időd van, amennyit csak akarsz. – bólogatott hevesen.
- Köszönöm.
- Akkor..? – húzta fel a szemöldökét, én pedig kérdőn néztem rá. – Egy ölelés, vagy valami..?
- Pár napja még hozzám se akartál szólni, most pedig ölelkezni akarsz? – kérdeztem gúnyosan.
- Csak békülni. Baj?
- Nem, csak furcsa, de mindegy.. hagyjuk. – fordítottam el a fejem.
- Szeretlek Viki, ugye tudod?
- Nem. – néztem rá újra. – Ami azt illeti, nem tudom. Egyáltalán nem éreztetted ezt velem mostanában.
- Tudom, sajnálom. Viszont most mondom, és tényleg így gondolom. Az érzéseim az irányodba semmit sem változtak.
- Krisztián ez nekem nem elég most. – ingattam a fejem, és elkeseredetten néztem rá. nem akartam sírni, de már nem sok kellett hozzá, hogy előtörjenek a könnyeim.
Nem szólt erre semmit, csak sóhajtott egy hatalmasat. Láttam rajta, hogy nem könnyű neki, de megérdemli. Ez még a fele se annak, amit én kaptam tőle az elmúlt hetekben.
- Most kérdezek valamit, de őszintén válaszolj, rendben?
- Ígérem. – bólintott.
- Megcsaltál?
- Nem! – vágta rá. – Soha, egyetlen egyszer sem. Amikor eltűntem, akkor tényleg azokkal a srácokkal voltam. Nem csaltalak meg, nem lettem volna képes rá. – bizonygatta, és én hittem neki, azt hiszem. Bízom benne, hogy arra azért ő sem képes, hogy a szemembe hazudjon.
- Rendben. – villantottam rá egy fél mosolyt, talán először mióta itt van.
Kérdőn nézett rám, mire én bólintottam egyet, ő pedig gyengéden megölelt. Annyira jó volt érezni a karjait magam körül, és az illatát, amiket már olyan régen érezhettem. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz, csak kell egy kis idő. kell még pár nap, talán hét, hogy túllépjünk ezen, együtt. Még mindig haragszok rá, mert ettől a pár szótól nem fogok a karjaiba ugrani azonnal, akármennyire is látom rajta, hogy megbánta. Úgy gondolom, hogy tényleg meg kell küzdenie a bocsánatomért.

Ez után eldöntöttük, hogy hagyjuk ezt hagy ülepedjenek le bennünk a dolgok, aztán ha haza mehetek, otthon mindent megbeszélünk.  Krisztián egyetértett velem, de szerintem ő most mindenben igazat adna nekem, annyira pedálozik azért, hogy megbocsássak neki. Nagyon örülök ennek a hirtelen változásnak, erre vártam már hetek óta. Azt még nem tudom, hogy mitől döbbent rá erre az egészre.
Épp meg akartam kérdezni, amikor is anyu jött vissza, egy kisebb bevásárlótáskával a kezében.
- Krisztián kimennél? Szeretnék kettesben maradni a lányommal.  – szólt hozzá, de még az én fülemet is bántotta az a hangnem, amilyet használt. Nagyon lekezelően, sértőn beszélt vele.  Krisztián csak nézet rá nagy szemekkel, végül megszólalt.
- Öhm, persze. – bólintott, majd felállt. Adott egy puszit a homlokomra, rám mosolygott, és kikerülve anyát kiment. Félszemmel láttam, hogy anyu elfintorodott, amikor elment mellette, és az a puszi sem tetszett neki. Amikor bezárult Krisztián mögött az ajtó, anyu leült a helyére, és az ölébe tette a táskát, majd szépen lassan elkezdett belőle kipakolni.
- Ezeket neked hoztam. – nézett rám mosolyogva, és bepakolta őket az ágyam melletti szekrénybe. Volt mindenféle gyümölcs, és édesség köztük.
- Anyu, holnap már mehetek haza. Nem gondolod, hogy ezt addig megeszem ugye?
- Holnap már mehetsz haza? – csillant fel a szeme. – Volt bent az orvos? Mit mondott?
- Minden rendben van, csak pihennem kell kicsit, de jól leszek.
- Akkor jó. Tudod, nagyon aggódtunk ám érted. – fogta meg a kezemet.
- Tudom. – bólintottam.
Már épp kezdtem azt hinni, hogy nem akar szólni Krisztiánról semmit, de persze, hogy nincs ilyen szerencsém.
- Ja, és ez a kis puszi mi volt? Ugye nem bocsájtasz meg neki, attól, mert előadta a kis bocsánatkérő szövegét? Nálam is próbálkozott, de elküldtem jó messzire.  Nem fogok a nyakába ugrani pár bocsánattól és sajnálómtól. Azt hiszi, hogy azzal minden meg van oldva. Te pedig ne haragudj, de ha elhiszed neki, hogy most majd megváltozik, akkor jó hülye vagy.  
- Anyu, kérlek. Elég! Könyörgöm, fejezd ezt be. Szeretem őt, hát nem érted? Tudom, hogy hibázott, de mindenki hibázik. Mindenki megérdemel egy második esélyt nem? Belátta, hogy hibázott.
- Édesem, én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Azt akarom, ami neked a legjobb.
- Tudom, de én vele vagyok boldog. Kérlek szépen, fogadd ezt el. – néztem rá, szinte már könyörögve.
- Akkor sem kellett volna neki ilyen hamar megbocsájtanod. Talán jobb lenne, ha kicsit hazajönnél.
- Nem is bocsájtottam még meg neki teljesen. Haragszok rá, de szeretem, és vele akarok lenni, otthon pedig most voltam.
- De olyan kevés időre. Kérlek. Talán lesz időd átgondolni a dolgokat..
- Én már átgondoltam őket.
- Ahj.. – ingatta a fejét. – Tamás is azonnal elhitt neki mindent, viszont előtte kapott tőle egy pofont. Kár, hogy nem láttam.
- Hogy micsoda? – szaladt fel a szemöldököm. - Tomika megütötte Krisztiánt?
El tudom képzelni, hogy milyen lehetett az a pofon.
- Igen, és nagyon is megérdemelte. – bólintott.
- Jézusom, hagyjuk ezt abba. Tomikával pedig beszélni fogok.
- Ahogy akarod, de egyáltalán nem helyeslem ezt.

Nekem már az elég volt, hogy nem szól bele, de ettől függetlenül még nem örültem, hogy ezt csinálja. Elhiszem, hogy nagyon haragszik most Krisztiánra, viszont megérthetné, hogy ő a kislányom apja, a szerelmem, és én adni fogok neki egy újabb esélyt, még akkor is, ha lehet, nem érdemli meg.
Ez után anyu erről szerencsére nem beszélt többet, amiért nagyon hálás voltam neki. Másra terelődött a szó, és kicsit jobb is lett a kedvünk. Nemsokára megjött Linda is, akinek nagyon örültem. Hármasban elcsacsogtunk mindenről, és egy szót nem beszéltünk Krisztiánról.
Jól éreztem magam velük, de sajnos, amikor lejárt a látogatási idő elmentek, én pedig egyedül maradtam. 7 körül meghozták a vacsorámat is, ami valami borzalom volt, így inkább abból ettem, amiket anyu hozott.
Nagyon unatkoztam, és alig vártam már, hogy végre otthon lehessek. Utálom ezt a semmittevést. Egész este a telefonomat babráltam, de az sem tudott sokáig lekötni. Végül, pedig amikor azt is meguntam megpróbáltam elaludni, ami szerencsére sikerült is.