2. évad 30. fejezet

- De úgy félek. – mondtam már sokadszorra az autóba, amikor reggel a szüleihez hajtottunk Sopronba.

- Kicsim, mondtam már, hogy nincs mitől tartanod. – sóhajtott fel. Szerintem már az agyára mentem a folytonos nyavalygásommal.  – Komolyan, úgy viselkedsz, mintha most mennénk először a szüleimhez.
- Jó, hát majdnem ugyanolyan, hiszen már vagy 8 hónapja nem is láttam őket és most pedig bejelentjük, hogy terhes vagyok.
- Viki. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Anyu örülni fog, Gabeszt nem fogja különösképpen érdekelni, Zsófi majd oda meg vissza lesz, apu meg majd gratulál és ennyi. Elhiszed nekem, hogy így lesz? Ismerem már a szüleimet. – próbált megnyugtatni, és kicsit sikerült is neki.
- Hát remélem. - adtam meg magam. Az út további részében már inkább csendben voltam, és bámultam ki az ablakon. Néztem az elsuhanó fákat, de amikor megláttam a Sopron feliratú táblát, görcsbe rándult a gyomrom, amikor pedig a házuk elé értünk, azt hittem, hogy azonnal kidobom a taccsot. Kiszálltunk az autóból, és befelé vettük az irányt, én szorosan Krisztián mellett, görcsösen szorítva a kezét. Amikor bementünk, először levettük a cipőinket, és aztán mentünk csak be a konyhába, ahol Erika épp főzött valamit.
- Anyu, szia. – köszönt neki, mire ő hirtelen hátrafordult, majd oda jött hozzánk.
- Oh, sziasztok. Nem is hallottam, hogy megjöttetek. – mosolygott, aztán megölelte Krisztiánt. – Viki, örülök, hogy látlak. – fordult hozzám, aztán engem is megölelt. Bevallom kicsit megnyugodtam, sőt.
- Én is örülök, hogy itt lehetek. – mondtam neki már én is mosolyogva, miután elengedett.
- A többiek? – szólt közbe Krisztián.
- Apád dolgozik, Zsófi egy barátnőjénél aludt, szerintem nemsokára itt lesz, Gábor pedig azt hiszem a szobájába.
- Megyek, köszönök neki. – fordult felém, én pedig kétségbeesett pillantásokat küldtem felé, hogy ne hagyjon itt egyedül, de ő csak adott egy puszit, és elment.
- Ülj le. - mutatott egy székre Erika, majd ő folytatta azt, amiben megzavartuk. - Kérsz valamit? Kávét?
- Nem, köszi. – ráztam meg a fejem, és leültem.
- Mi van veled? Hogy vagy? Elég régen találkoztunk már. – nézett rám kedvesen.
- Oh, köszönöm szépen jól. Tényleg régen találkoztunk. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy valaha fogok még ide jönni. – néztem szét, mintha most lennék itt először. Szinte semmi sem változott, csak a falak át voltak festve.
- Én sem. – értett velem egyet, majd leült mellém. – Bevallom, hogy az elején nagyon haragudtam rád, amiért elmentél, de én örülök, hogy újra együtt vagytok. Krisztián szeret téged, és igazán boldog melletted.
Nagyon jól estek a szavai, tényleg, örültem, hogy tőle is hallom azt, hogy nem haragszik rám. Most már éreztem, hogy teljesen felszabadulok, és nem feszengek tovább.
- Köszönöm. Ez sokat jelen nekem. Én nem akartam őt bántani, de így sikerült. Önző húzás volt tőlem, hogy ott hagytam.
- Most már mindegy. A lényeg, hogy megoldottátok, és most már újra együtt vagytok. – mosolygott.
- Igen, szerintem is. – bólogattam, aztán pont megjött Krisztián.
- Gábor nem jön le? – kérdezte tőle Erika.
- De, mindjárt, csak valami játékot játszik. – forgatta a szemét.
- Aha, értem. – bólintott, aztán felállt, hogy megnézze a csirkét, amit sütött.
- Krisz. – suttogtam neki.
- Hm? – fordult felém.
- Most mondjuk el. – tátogtam neki, ő pedig közelebb jött.
- Most? De miért? – értetlenkedett.
- Nem tudom. Nem akarom, hogy ott legyenek a többiek. Nekik elég megtudniuk később. – kértem.
- Oké, ahogy akarod.
- Köszönöm. – pusziltam meg, ő pedig leült mellém, és megfogta a kezem, ami az asztalon pihent.
- Öhm, anyu. Le tudsz ülni kicsit? Akarunk neked valamit mondani. – mondta Krisztián. Erika kicsit félve fordult hátra.
- Persze. – bólintott végül, és leült. – Ez elég komolyan hangzik. – ráncolta a szemöldökét.
- Mert ez az is. – szóltam közbe.
- Oké, ki vele. – nézett ránk biztatóan, én pedig Krisztiánra, hogy mondja ő. Bevallom, eléggé be voltam szarva.
- Viki terhes. – mondta ki egyszerűen, én pedig rögtön Erikára néztem. Mindketten őt néztük, ő pedig minket.
- Hú. – szólalt meg végre. – Már biztos? – nézett rám.
- Igen. Már voltam orvosnál. – feleltem.
- Oh, értem. Mennyi idős?
- 7 hetes.
- De akkor, hogy lehet a Krisztiáné? – nézett ránk furcsán. - Azt hittem csak kb. 1 hónapja békültetek ki. – értetlenkedett, nekem pedig szinte rákvörös lett az arcom érzem. Nagyon zavarba jöttem.
- Öhm .. kezdtem el, de Krisztián közbe vágott.
- Lefeküdtünk egyszer részegen. – mondta, én pedig furcsán néztem rá. Nem tudtam, hogy ilyen nyíltan szoktak egymással beszélni.
- Aha, értem. –nézett ránk rosszallóan.
- Anyu ne nézz így, ez most nem lényeges.
- Tudom, csak akkor is. Meg fogjátok tartani?
- Igen. – bólogattam.
- Helyes. Egy abortusz nem jó dolog, mivel utána nem biztos, hogy még terhes lehetsz. De bírni fogjátok ezt? Lesz rá elég időtök?
- Igen, anyu. Gondolom az elején még nehéz lesz, de aztán majd belerázódunk.
- És hol fogtok lakni? Ahol most éltek, szerintem kicsi egy babának, és Bence is ott lakik.
- Akkor majd keresünk egy másik lakást. Még ezen van időnk gondolkozni szerintem. – mondta Krisztián, én pedig bólogattam, hogy egyet értek vele.
- Hát rendben. – mosolyodott el végre. – Jézusom, nagymama leszek, ti pedig szülők.
- Igen. – bólogatott Krisztián nevetve.
- Annyira örülök. Gyere ide. – hívta magához Krisztiánt miután felállt, és magához ölelte. Szinte már majdnem sírt. Annyira boldog volt, én pedig annyira örültem, és csak vigyorogni tudtam. Miután Krisztiánt elengedte, felém fordult, és engem is jó szorosan megölelt.
Ez után még beszélgettünk a terhességről, kérdezett pár fontos dolgot, én pedig készségesen válaszolgattam rá, miközben Krisztián csak mosolyogva nézett minket. Végül Gábor is lejött az emeletről, és Zsófi is haza jött. Nekik is elmondtuk. Gábor csak nevetet, és Krisztiánt cukkolta, viszont Zsófi, tényleg teljesen oda volt, ahogy Krisz mondta. Együtt beszélgettünk, hogy majd vigyázhat-e rá meg ilyesmi. Nagyon aranyos volt. Lényegében ez a nap nagyon jól telt, nem volt mitől félnem. Remélem, hogy majd anyuval is ilyen könnyen fog menni minden. Amikor már el kellett indulnunk Krisztiánnal, elköszöntünk, és megígértük, hogy hamarosan találkozunk, majd beültünk az autóba, és elindultunk a fellépés helyszínére.

2. évad 29. fejezet

Reggel, amikor felkeltem, és eszembe jutott a tegnapi nap, mosoly húzódott a számra, de hamar lelohadt, amikor rosszul lettem, és beszaladtam a fürdőbe. Egy újabb fél órát szenvedtem ott el, mit mostanában minden reggel. Miután megmostam a fogam, nyűgösen visszabattyogtam a szobába. Eléggé elment a kedvem ettől, és attól a tudattól, hogy egy ideig még minden reggel ez lesz, nem lettem boldogabb. Visszafeküdtem az ágyba Krisztián mellé, aki csak szorosan magához ölelt, és egy puszit nyomott a hajamra.
Amikor újra felébredtem, szerencsére már jól voltam, de a kedvem még mindig rossz volt.
- Jó reggelt. – köszönt Krisztián.
- Szia. – dünnyögtem bele a párnába.
- Még fáradt vagy? – kérdezte kedvesen, de engem valahogy most még ez is idegesített, így csak elfordultam tőle, miközben valami nyávogó hangot sikerült kiadnom magamból. – Viki jól vagy? – nevetett halkan, mire én már felemeltem a fejem. Enyhén voltam csak dühös.
- Nem. – kiáltottam, majd felálltam és bementem a fürdőbe. Amikor odaértem, már fogalmam sem volt,hogy mi bajom van, vagy hogy egyáltalán minek jöttem ide. Mindenesetre, hogy ne tűnjek teljesen hülyének, azért megmostam az arcom, és néztem egy ideig magam a tükörbe. Szörnyen néztem ki. Végül csak megvontam a vállamat, majd visszamentem Krisztiánhoz. Olyan aranyosan nézett rám, mint aki nem ért semmit, hogy elnevettem magam rajtam.
- Ne haragudj, hogy elébb rád kiáltottam, csak kicsit nyűgös vagyok reggel. Tudod, ezek a hülye rosszullétek már az agyamra mennek. – bújtam hozzá, mint egy kiscica.
- Semmi baj. – ölelt magához. – Éhes vagy? – kérdezte, nekem pedig a kaja gondolatára rögtön összefutott a nyál a számban.
- Aha. Tudod, mit ennék most? Palacsintát. – csillant fel a szemem.
- Palacsintát? Ne már. – húzta a száját.
- Kérleek. – néztem rá könyörgő szemekkel, és még pislogtam is hozzá párat.
- Rendben, oké, kapsz palacsintát. – adta meg magát.
- Jupí. – örültem meg, majd megpusziltam. – Akkor csinálsz nekem?
- Mi? Én?
- Miért mégis ki? Kérjem meg Bencét vagy mi? – értetlenkedtem.
- Szerintem öltözz fel, é menjünk el kajálni. Én tuti nem fogok palacsintát csinálni most.

                             

- Hm, oké rendben, végül is nekem mindegy. – vontam vállat, majd a szekrényből kikerestem pár ruhadarabot, azt magamra kapkodtam, a hajamat felfogtam egy nagy copfba a fejem tetejére, sminkeltem, és mikor mindketten kész lettünk, kézen fogva indultunk el. – Kicsit félek a szüleidtől. – szólaltam meg hirtelen. – Hogy azt hiszik, ezzel akarlak magamhoz láncolni vagy ilyesmi.
- ugyan már, ne beszélj butaságokat. Tudják, hogy szeretlek, és ha magadhoz akarnál láncolni nem, lenne szükség ilyenekre, mert eszem ágában sincs elmenni mellőled. – mosolygott.
- Helyes. – nevettem, majd felcsimpaszkodtam, hogy az arcára nyomjak egy puszit. – Na, de most komolyan. Nem is találkoztunk már mióta. Még valamikor Amerika előtt voltam náluk utoljára. Tuti, hogy haragszik rám, amiért csak úgy itt hagytalak.
- Igen, igazad van. Tényleg elég dühös volt rád, de már nem az.
- Tényleg? – kételkedtem.
- Igen. Nyugodt lehetsz.
- Hát rendben. – sóhajtottam. Korábban tuti nem nyugtatott volna meg ilyen hamar, de mostanában elég hamar túljutok a dolgokon.
- Na gyere. – nyitotta ki nekem a kedvenc cukrászdám ajtaját, ahová már meg is érkeztünk. Bementünk, és én kértem palacsintát, de Krisztin ácsa egy kávét itt. Nem szereti az édeset reggelire.
- Olyan finom, biztos nem eszel? – kérdeztem tőle, miközben már a harmadikat tömtem magamba.
- Én nem kérek, nem nagyon vagyok éhes. – biztosított.
- De olyan rossz, hogy én eszek, te meg nem.
- Én élvezem. Jó téged nézni. – nevetett, mire én csak bokán rúgtam az asztal alatt. – Na, ezt most miért kaptam?
- Csak úgy. – vontam vállat, és ettem tovább. Miután végeztem, Krisztián fizetett, és elindultunk hazafelé, ám ekkor eszembe jutott, hogy nekem még ki kell vennem pár vitamint a gyógyszertárból, így még beugrottunk oda is. Már ténylegesen haza indultunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Linda. – köszöntem neki vidáman.
- Szia, figyelj, Tomika tudja.
- Mi? Mit? – kérdezte értetlenül.
- Hogy terhes vagy. Meglátta az egyik terhességi teszt dobozát, és az hitte én vagyok terhes, ne haragudj muszáj voltam neki elmondani.
- Jah, ugyan semmi baj. Úgy is elmondtam volna neki. – legyintettem
- Tényleg nem gond? – aggodalmaskodott.
- nem, nyugi.
- Fhú, akkor jó. – nyugodott meg, én pedig csak kuncogtam. – De megyek is, mert rohanok munkába, csak ezt el akartam neked mondani.
- Rendben, és tényleg semmi baj. Szia, Linda.
- Szia. – köszönt el, majd letettük
- Mi történt? – kérdezte Krisztián, én pedig felvázoltam a helyzetet. – Fogadunk, hogy Tomika majd hisztizik, hogy nem mi mondtuk el neki? – nevetett.
- Az könnyen meglehet. – értettem vele egyet, mikor beléptünk a lakásba.
- Nincs kedved ma velem jönni a koncertre? Nem akarom egyedül hallgatni Tomikát.
- Miért ő is megy? Akkor nem. – hagytam ott.
- Viki, ne már. Kérlek. – jött utánam.
- Jó, rendben, de, csak mert szeretlek . – néztem fel rá, és megcsókoltam.
A nap további részét szinte végig unatkoztam, mivel Krisztián retusált, aztán pedig ustreamezet. behívott engem is, így ott értetlenkedtünk a gép előtt vagy fél óráig, és válaszolgattunk a rajongói kérdéseire

                 

 Azt hiszem, hogy már kibékültek velem, és elfogadták, hogy Krisztiánnal vagyok. Ez elég jó. Akkor fejeztük be, amikor megjött Orsi és Tomika, hogy mehetnénk már, mivel vagy 2 órát tuti kell utaznunk. Én felkaptam az egyik kabátomat, mivel eléggé esett az eső, és nem akartam megfázni, majd lementünk. Befurakodtunk az autóba és köszöntünk a többieknek, majd el is indultunk.  Tomika egy ideig csendbe volt, csak nézett, a szeme a hasam és az arcom között ingázott. Tudtam, hogy csak a megfelelő szavakat keresi.
- Jó, oké mond. Essünk túl rajta, de ezt hagyd abba, amit most csinálsz, mert nagyon idegesítő. – szóltam rá, miután már megelégeltem. Orsi és Krisztián is kicsit furcsán nézett rám, hogy mi bajom.
- Miért nem szóltatok? És-és mégis mi? Mióta?
- Mert én is még csak pár napja tudom.
- De mennyi idős? – kérdezett tovább.
- 7 hetes.
- Állj, állj. Miről van szó? – szólt közbe Orsi értetlenkedve.
- Viki terhes. – mondta ki Tomika, mire én és Krisztián is nagy szemekkel néztünk rá. – Öö, hopsz. – húzta be a fejét.
- Hogy micsoda? – kiáltott fel hitetlenkedve.
- Orsi el akartam mondani, csak még nem voltunk biztosak abban, hogy mit akarunk. – fordult felé Krisz.
- Miért mit akartok? – kérdezte felhúzott szemöldökkel:
- Megtartjuk. – mondtam.
- Mi? Megtartjátok? Biztos? Úgy értem, hogy alig lesz időtök egymásra. Biztos, hogy jól döntötök?
- Orsi, igen. Mi megbeszéltük, és megtartjuk a babát. Biztos lesznek gondok az elején, de majd megoldjuk. – rántott vállat Krisztián.
- Hát nem tudom. –bizonytalankodott. – Sok mindenről kell majd lemondanotok. Nem mehettek csak úgy bulizni, nem csinálhatjátok azt, amit akartok. felelősséggel fogtok tartozni valaki iránt.
- Tudjuk. – bólogattam.
- Biztos jól meggondoltátok?
- Igen.
- Hát, rendben. Én kicsit kételkedek benne, hogy megoldjátok, de mellettetek vagyok, mint eddig mindenben. Rám számíthattok. – mosolyodott végül el.
- Fhú, tényleg? Kicsit féltem, hogy dühös leszel. – engedett fel Krisztián.
- Ugyan már. Ideje, hogy végre benőjön a fejed lágya. – nevetett.
Az út további része ilyen hangulatba telt, kicsit beszélgettünk még a terhességemről, de végül szerencsére ez a téma abbamaradt, és más került terítékre. örültem, hogy Orsi nem akadt ki nagyon. Az hittem, hogy ellenezni fogja. De tévedtem, és boldog voltam. Már csak a szüleinken kell túlesnünk, és minden rendben lesz. A koncert az gyorsan lezajlott, Orsival beszélgettem végig, majd miután a srácok kiosztották az autogramokat, elindultunk haza. Útközben viszont megéheztem, így megálltunk az egyik útszéli mekibe, és bementünk kajálni. Úgy döntöttem, hogy többet nem fogok mekibe járni, amíg terhes vagyok, ez az utolsó alkalom, mivel nem akarok úgy kinézni a terhesség végére, mint egy víziló. Kértek pár hamburgert, sült krumplit, és édességet. Azt hiszem, hogyha már most eszek itt utoljára, akkor kihasználom. Tomika kicsit furcsán nézett rám, Krisztián már megszokta, Orsi pedig gondolom tisztába volt vele, hogy a terhes nők kicsit sokat esznek.
- Mi van? –néztem fel rá. Én kettő helyett eszek. – világosítottam fel, mire ő csak vállat vont, hogy neki végül is mindegy. – kicsim, ígérd meg, hogy többet, amíg terhes vagyok, nem jövünk mekibe. Jó, - néztem rá már az autóban, ő pedig nevetve bólogatott. – Köszönöm. – pusziltam meg.
Nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy végre otthon legyek, így amikor megérkeztünk, egy gyors zuhany után már az ágyban is voltam, és nem sokkal később el is aludtam.

2. évad 28. rész

- Viki.  – szólogatott valaki halkan, közben pedig a karomat simogatta. – Menj az ágyba aludni. – itt már tisztán kivettem, hogy Krisztián szólogat, és az illatát is megéreztem. Egyből felültem, lelöktem magamról a kezét, majd a szoba felé vettem az irányt. – Viki most mi bajod? – szólt utánam.
- Semmi. – vontam vállat nem törődöm módon, de nem fordultam meg.
- Ne csináld ezt, hallod. Sajnálom.
- Mégis mit? – fordultam felé dühösen. – Azt, hogy elhitetted velem, hogy majd számíthatok rád, miközben nem? Sajnálhatod is. – vágtam hozzá.
- Kicsit igazán megérthetnél. – emelte már ő is fel a hangját. – Nem számítottam erre, hogy teherbe eshetsz. Nem akartunk még babát nem? Azért is szedted a fogamzásgátlót.
- Igen, nem terveztünk, nem akartam, de becsúszott. Elveteti, pedig nem fogom, azt megmondtam már neked. És nem, nem tudlak megérteni, mivel nem értem, hogy akkor mire volt jó a tegnapi dumád, hogy majd együtt megoldjuk.
- Én tényleg úgy gondoltam, csak bepánikoztam vagy nem tudom.
- Sajnálom. Ha akarsz, hagyj el, de a babát megtartom. – mondtam neki, majd most már ténylegesen bementem a szobába, de ő azonnal utánam jött.
- Mi? Miről beszélsz? Én, nem akarlak elhagyni. Szeretlek Viki, és még csak nem rég kaptalak vissza, nem akarlak újra elveszíteni – fordított maga felé, és végig simított az arcomon.
- Akkor mit akarsz? – kérdeztem.
- Én .. én .. csak félek. Félek, hogy valamit elrontanák vagy, hogy nem tudom. Hogy nem vagyok ehez még elég érett, vagy, hogy rossz apa lennék. Érted? – mondta ki halkan. Láttam, hogy zavarba van, én pedig elérzékenyültem teljesen, hogy ő attól fél, hogy esetleg rossz apa lesz. Azonnal elszállt minden eddigi haragom.
- Kicsim, ezt eddig miért nem mondtad? – mentem hozzá közelebb.
- Nem tudom, én bizonytalan vagyok. Mert igazából már 24 leszek, és tényleg fel kéne nőnöm, meg kéne állapodnom, csak félek. – ült le az ágyra, én pedig rögtön az ölébe furakodtam.
- Én is félek. De biztos mindenki fél az elején. Rengetegen vannak, akik sokkal fiatalabban vállalnak babát. Én pedig biztos vagyok benne, hogy szuper apa lennél. – biztattam mosolyogva.
- Gondolod? – nézett felé rám.
- Igen. – bólogattam. – Természetes, hogy félsz, hiszen még nem vagyunk tapasztaltak ezen a téren, de elsőnek senki sem az. Mindenki fél. Szerintem ez normális.
- Köszönöm, szeretlek. nagyon. – puszilt meg.
- Én is téged. – bújtam hozzá.
- Szülők leszünk. – mondta ki hirtelen.
- Igen. – bólogattam. – Hihetetlen, ugye?
- Bizony. – értett velem egyet, aztán az egyik kezét a hasamra tette. – Furcsa, hogy ott van bent. – simított rajta végig, nekem pedig ekkor eszembe jutott a mai ultrahangos kép.
- Juj, van valamim. – ugrottam ki az öléből, és elkezdem kotorni a táskámba. Ő érdeklődve figyelt, majd amikor megtaláltam a képet, visszaültem az ölébe. – nézd, ezt ma készítették ultrahangon. Ott van. Olyan picike. – mutattam meg a képen.
- Jézusom, olyan apró?
- Aha. – bólogattam.
- Amúgy, azon gondolkoztam, hogy el kellene mondani anyuéknak, nem? – nézett fel rám.
- De. Mikor? Együtt mondjuk el?
 - Szerintem jó lenne együtt.
- Rendben, de mikor? Hétvégén ráérsz? – kérdeztem.
- Ma milyen nap is van? – ráncolta a homlokát.
- Péntek. – nevettem.
- Jah, tényleg. nem tudom. Várj, megnézem. – mondta, és a telefonjába elkezdte keresni a fellépéseit. – Lesz egy szombaton, aztán vasárnap is. – húzta a száját.
- Hm, akkor mi lenne, ha vasárnap reggel elmennénk Sopronba, és este pedig haza, mivel a vasárnapi koncert szerencsére, ha jövünk, haza útba esik pont. - ajánlottam.
- Hm, rendben, nekem oké. És a te szüleid?
- Azt majd megoldjuk még valamelyik nap. Vagy el tudom mondani nekik egyedül is, ha esetleg te nem tudnál elszabadulni. – mosolyogtam.
- Tényleg? De az úgy nem olyan izé? Mintha nem tudom, nem lennék melletted, vagy ilyesmi?
- Nem, dehogyis. – legyintettem. – Anyuék már tudják, hogy nem mindig érsz rá. Meg azt sem tudom, hogy fognak reagálni. lehet jobb is, hogy nem leszel ott.
- Hm, oké. Ahogy akarod. – rántotta meg a vállát. – De biztos?
- Mondom, hogy biztos. Szeretném nekik egyedül elmondani. hidd el, így jobb lesz.
- Hát nem tudom. Végül is te ismered a szüleidet.
- Ahj, remélem anyu nem lesz dühös. – mondtam kicsit félve. – Habár szerintem apumtól jobban kéne félnem.
- Ugyan, elmondod, hogy szeretjük egymást, meg satöbbi.
- Ou persze. Azt hiszed, hogy ez csak így megy. Anyu, és apu mindig azt mondták nekem, hogy előbb biztosítsak magamnak állást, karriert, és csak aztán család. De én? Semmilyen karrierem, még csak az egyetemet se jártam ki, még csak másodéves vagyok. Az a félév modellkedés pedig szinte semmi. – hadartam el egy szuszra, ő pedig csak nevetett. – Ez nem vicces. – sértődtem be, és kimásztam az öléből, de ő rögtön visszahúzott.
- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, de szerintem feleslegesen aggódsz ilyen dolgokon. Az egyetemet attól még be fogod tudni fejezni.
- Ou igen? És hogyan? Hová teszem addig a babát? Vagy esetleg majd te itthon maradsz vele? Kétlem. – vágtam a fejéhez.
- Hát folytatod levelezőn, mint mikor Amerikába voltál. Bejársz a vizsgákra ész kész.
- Ahj, nem tudom. –Lehet, ott hagyom az egyetemet. Úgy is utálom. – borultam a vállára.
- Ne hogy ott hagyd. Szereted azt tanulni, amit tanulsz, és tudom, hogy később megbánnád. Egyáltalán nem utálod, csak most kicsit nagy rajtad a nyomás. – simogatta a hátam.
- Meglátom még, mindenesetre, köszi, hogy biztatsz. – adtam neki egy kis puszit köszönésképpen. – Viszont most nagyon fáradt vagyok. Te nem?
- De, igen. – bólogatott.
- Akkor megyek, lezuhanyozok, jó? Aztán pedig te.
- Rendben. - bólogatott, majd adott egy puszit. Felálltam az öléből, és előszedtem a pizsimet, majd bevonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, majd miután kész ettem, átadtam a fürdőt Krisztiánnak, én pedig bebújtam az ágyba. Meg szerettem volna várni, de annyira fáradt voltam, hogy szinte pár percen belül elnyomott az álom.

2. évad 27. rész

Fent is van, bocsi csajok, nem tudom mi volt, pedig jó dátumot írtam. :/


Amikor beértem a stúdióba, szerencsére gond nélkül bemehettem, épp nevettek valamin, ott volt Orsi is.
- Helló, sziasztok. – köszöntem mosolyogva, miközben kopogtam a nyitott ajtón.
- Viki, szia. Hát te? – pattant fel Krisztián, majd odajött hozzám.
- Gondoltam benézek hozzád.
- Aha, tök jó. Örülök neked. – mosolygott.
- Szia, Viki, de rég láttalak már. Csodaszép vagy. – jött oda Orsi, és megölelt. Mindig is jó volt a kapcsolatunk, aminek nagyon örültem.
- Ne beszélj butaságokat. – nevettem, miközben visszaöleltem.
- Ez csak az vigaszság.
- Akkor köszönöm szépen. – mosolyogtam rá.
- Egyébként, hogy vagy? – kérdezte.
- Remekül, köszönöm, és te?
- Oh, én is.
- Akkor jó. Valamikor együtt ebédelhetnénk. Régen dumáltunk már. – vetettem fel az ötletet.
- Persze, én benne vagyok – bólogatott hevesen aztán megcsörrent a telefonja. – A fenébe. Bocsánat ezt fel kell vennem.  – mondta, majd elvonult telefonálni.
- Tudunk most beszélni? – néztem fel Krisztiánra.
- Aha, persze. – bólintott. – Mindjárt jövök, jó?
- Persze, rendben. – bólintott Szakos, majd Krisztián átvitt egy másik szobába.
- Na? – kérdezte izgatottan, miközben leültünk egy kanapéra.
- Igazam volt. Terhes vagyok. – mondtam ki. Figyeltem az arcát, de azon nem láttam semmilyen érzelmet.
- Tuti?
- Persze, hogy az. – forgattam a szemem. Pár másodpercig ültünk így csendben, de még akkor sem szólalt meg. – Nem örülsz ugye? Bíztál benne, hogy nem igaz. Hát persze, hogy nem örülsz. – álltam fel mellőle, és az ablakhoz sétáltam, majd kinéztem az utcára.
- Viki, én csak nem tudom.  – jött oda hozzám, majd maga felé fordított. kétségbeesetten néztem fel az arcába, miközben már alig tudtam visszatartani a könnyeimet. – Ne haragudj, de teljesen össze vagyok zavarodva.
- Szerinted én nem? – sírtam el magam, mire ő csak magához ölelt.
- Sajnálom Viki, ne haragudj. Ez váratlanul ért. Nem tudom, hogy fel vagyok-e erre készülve.
- És amiket tegnap mondtál?
- Nem tudom. Gondolkoznom kell.
- Aha, értem. – bólogattam. – Akkor én most megyek, hogy nyugodtan tudj gondolkozni.  – gúnyolódtam, megfogtam a táskám és elhúzódtam tőle.
- Viki. – kapott a kezem után.
- Hagyj most. – rántotta ki belőle a karom, és eljöttetm.
Kijöttem az épületből, és úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza. Annyira boldog voltam még pár perccel ez előtt, komolyan kezdtem örülni a babának, és azok alapján, amiket tegnap mondott, azt hittem, hogy majd ő is fog neki örülni. Akkor minden, amit mondott csak hazugság? Nem is akarja ezt? Annyira félek, és annyira nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Egyiket se akarom elveszíteni. Bevallom kicsit megharagudtam rá, hiszen akkor tegnap miért biztatott? Miért mondta azt, hogy majd együtt megoldjuk? Egész végig abban reménykedett, hogy nem vagyok terhes, és csak félreértés az egész, vagy micsoda? Végül is nem is értem mit gondoltam. Hasonló dolgokon gondolkoztam, amíg haza értem. ott lepakoltam a cuccomat, aztán mivel eléggé éhes voltam csináltam magamnak spagettit. Már épp ettem a konyhába, amikor megjött Bence.
- Szia. – köszönt mosolyogva.
- Szia. Kérsz spagettit? Most csináltam. – kérdeztem.
- Aha. Farkas éhes vagyok. – mondta, majd elővett egy tányért és szedett magának, aztán leült velem szembe. – Mi van veled mostanában? Régen beszéltünk.
- Hm, semmi érdekes. – füllentettem. Nem terveztem elmondani neki, hogy terhes vagyok. – Veled?
- Biztos nincs semmi baj? Kicsit mintha ki lenne sírva a szemed. – nézett rám összehúzott szemöldökkel.
- Semmi bajom, jó? – álltam fel ingerülten, majd betettem a tányért a mosdóba. – Inkább hagyj békén a hülye kérdéseiddel. – vágta hozzá, ő pedig eléggé megilletődve nézett rám, de nem törődtem vele csak becsörtettem a szobába, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Egyébként fogalmam sincs, hogy min kaptam fel ennyire a vizet, hiszen Bence csak kedvesen érdeklődött. Mindig is érdekelte, hogy mi van velem, és ez fordítva is így volt. Törődtünk egymással, csak most épp nem jó hangulatomban talált. Majd kimegyek és bocsánatot kérek, csak kicsit le kell nyugodnom. Az orvos ma mondta, hogy lesznek hangulatingadozásaim, de nem gondoltam, hogy ilyen nagyok. Pár percet ültem Krisztián ágyán, amikor úgy éreztem, hogy már tudok normálisan beszélni, minden hiszti nélkül, így letöröltem az időközben kicsorduló könnyeimet, és kimentem. Bence még a konyhában volt, a pultnak támaszkodva nyomogatott valamit a telefonján.
- Bence. – mondtam neki halkan, mire ő kíváncsian felnézett a telefonjából. – ne haragudj. – mentem oda hozzá. – nem rád vagyok dühös, nem kellett volna veled úgy beszélnem, csak kiborultam. Sajnálom. – mondtam a szemébe nézve, de a végére már újra rám jött a sírás. ha ez az így fog menni végig, akkor kikészülök a sok sírástól.
- Héj, semmi baj. Gyere ide. – tette le a telefonját, majd magához ölelt, én pedig kicsit hozzábújtam, és kitört belőlem a zokogás. – Viki, mi történt? Nyugodj meg. – simogatta a hátam. Teljesen tanácstalan volt, nem tudta, hogy mi a bajom. Pár percig még szorítottam magamhoz, majd miután már újra, a mai napon nem tudom hányadszor sikerült megnyugodnom, elhúzódtam tőle, és felpattantam a pultra. Kerestem egy papírzsebit, kifújtam a z orrom, és csak utána szólaltam meg.
- Terhes vagyok. - mondtam szinte olyan halkan, hogy félő meg sem hallotta.
- Micsoda? – nyíltak nagyra a szemei. Ezek szerint meghallotta. – Hú. – ült le az egyik székre velem szemben. – Krisztián már tudja? – kérdezte, én pedig csak szomorúan bólogattam. – Jaj. – torzult el az arca. – Nem örült vagy mi? Mit mondott?
- Hát, amikor még nem volt 100% akkor azt, hogy majd együtt megoldjuk, hogy mellettem van. ma pedig voltam orvosnál, aki megmondta, hogy tuti terhes vagyok, az után pedig már elbizonytalanodott, hogy ő még lehet nem készült fel erre. Mintha minden, amiket tegnap mondott volna, csak azért lett volna, hogy megnyugtasson, és igazából ő egyáltalán nem akarná ezt a babát. Nem tudom. Elmentem hozzá a stúdióba, de b. 10 perc múlva jöttem is el. Kicsit csalódott vagyok. Nem tudom, hogy most mit fogok csinálni. Ráadásul a szüleim még nem is tudják. – sóhajtottam fel, amikor eszembe jutott, hogy nekik is el kellene mondanom.
- Mármint, hogy már biztos, hogy megtartod? – érdeklődött tovább.
- Megakarom. Elvetetni semmiképpen nem akarom, örökbe adni pedig, nem tudom. Nem, mert ma láttam, és annyira furcsa volt, érted? Bennem van egy baba, egy élő kis pici kisbaba, és ez a tudat annyira jó érzés. – simítottam végig a hasamon mosolyogva.
- És ha Krisztián nem akarja? – tette fel azt a kérdést, amitől a legjobban tartok.
- Akkor nem tudom mi lesz. – vontam vállat elkeseredetten.
- Lehet, hogy most csak még túl hirtelen jött neki ez az egész, vagy nem tudom. – biztatott.
- Én sem, mindenesetre köszönöm, hogy elmondhattam neked. Viszont megkérhetlek, hogy..
- Nem mondom el senkinek. Bízhatsz bennem. - vágott a szavamba.
- Akkor köszönöm. – mosolyogtam rá hálásan, majd megcsörrent a telefonja.
- Oh, ne haragudj, de mennem kell. Majd beszélünk. – állt fel, és én is lejöttem a pultról.
- Rendben. És köszönöm még egyszer. – öleltem meg.
- Ugyan, semmiség. Akkor, szia, Viki. – köszönt el, miután elengedtük egymást, aztán elment, én pedig itt maradtam egyedül. Mivel nagyon fáradt voltam, így jobbnak láttam, ha lefekszek. Bementem a nappaliba, ahol bekapcsoltam a tévét, és elkezdtem nézni egy filmet, de a felénél be is aludtam..

Díj

Kaptam 2 díjat, ez a 2 az első díjam, és nagyon-nagyon szépen köszönöm Szandinak, és egylányálmainak! :)

Szabályok:
- Tedd ki a logót!
- Írj magadról egy kis szösszenetet!
- Küldd tovább 5 írónak!



Magamról:

Elég vidám csaj vagyok, könnyen ismerkedem, de ha valakivel nem találom meg a közös hangot elsőre, akkor már később sem fogom. Sokszor odaszólogatok embereknek, néha még a barátaimnak is, de megszokták már tőlem, és csak nevetnek, vagy visszaszólnak. De ettől sose sértődünk meg egymásra. A beszólogatások miatt nincs is annyira sok barátom, de engem nem zavar, az a pár aki így szeret, nekem teljesen elég. Ez az egyik rossz tulajdonságom, másik, hogy lusta vagyok, a harmadik pedig, hogy türelmetlen. Szerintem én vagyok a világon az egyik legtürelmetlenebb ember, már mások is mondták. Nem bírok várni szinte semmire, mert ideges leszek a várakozásba, mindent azonnal akarok. Jó tulajdonságaim közé tartozik, hogy ha kell, akkor nekem bármikor bárki elmondhat bármit, tudok titkot tartani, és tanácsokat is adni, és rengeteget beszélek:D A nagyszüleim mindig azt mondják, hogy menjek pszichológusnak. :D
Mindig azt kérdezi tőlem mindeki, hogy- hogy kezdtem bele az írásba. nos, most leírom ide azt is. Egyszer, március körül, nagyon-nagyon unatkoztam, és már akkor terveztem, hogy akarok egy blogot. Először magamról kezdtem el írni, de végül rájöttem, hogy én nem ezt akarom, és elkezdtem írni egy történetet. Az első fejezetet megírtam, és szinte azonnal felis tettem a netre. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen sokan fogják olvasni, és most köszönöm mindenkinek!
Viszont most azt hiszem, hogy ennyi elég is magamról, így szeretném még egyszer megköszönni a díjat Szandinak, és egylányálmainak! Köszönöm *-*

Továbbküldöm:
http://www.fluor-tomi.blogspot.com/

http://fluortomi.blogspot.com/

http://gyuloletbolszerelem.freeblog.hu/

http://by-ariel.blogspot.com/

http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. évad 26. fejezet

Reggel, amikor felébredtem, már meg sem lepődtem, hogy újra hányingerem van. Vagy fél óráig küzdöttem vele megint a fürdőszobába, mire jobban lettem. Visszabattyogtam a szobába, ahol már Krisztián is épp ébredezett.
- Szia. – bújtam vissza mellé.
- Szia. Jól vagy? – kérdezte.
- Igen, már jobban. Remélem, hogy ez nem fog sokáig tartani már. – dünnyögtem bele a párnába.
- Én is. Rossz nézni, ahogy szenvedsz. – simogatta a hátam.
- Ahj, fel kell kelnem, és mennem kell az egyetemre. Elhiszed, hogy semmi kedvem? – néztem fel rá.

                                  

- El. – nevetett, én pedig adtam neki egy puszit, és kikeltem az ágyból, majd a szekrényemhez mentem, ahol elkezdtem keresgélni a ruháim között, végül egy farmer és egy kockás ing mellett döntöttem, majd felöltöztem és a fürdőbe mentem, ahol kisminkeltem magam, fogat mostam, és már kész is voltam. Amíg én készülődtem Krisztián csinált nekem reggelit, amiért nagyon hálás voltam. Együtt megreggeliztünk, aztán pedig Krisztián elvitt a suliba.
- Akkor hívj, ha kijöttél az orvostól rendben? – mondta már az egyetem előtt.
- Te leszel az 1. Szeretlek.
- Én is téged, és vigyázz magadra.
. Rendben, . bólogattam, aztán megcsókolt, majd én kiszálltam, és bementem.
A sulit szinte végig izgultam. Az egyik részem várta a délutánt, hogy végre biztos legyek abban, hogy mi van, a másik pedig legszívesebben megalította volna az időt, annyira félt.
Viszont volt a délelőtt egy jó dolog. Megismerkedtem egy csajjal, Rékának hívják, és beszélgettünk egy kicsit. Az egyik előadáson aztán egymás mellett is ültünk, és tök jó volt, hogy végre valaki hozzám szólt a suliban. Látszott, hogy őt nem érdekli, kivel járok. Lehet, hogy vele egész jóba lehetek majd még.

                                    

Miután itt végeztem, már fél 1 volt, ezért mindjárt mentem a kórházba, mivel 1-re kell ott lennem. Amikor odaértem, rögtön felhívtam Lindát, aki mondta, hogy menjek fel, és majd ő jön. Felmentem a 2. emeletre, ahol leültem a rendelő elé az egyik kék székre. Pár perc múlva pedig megérkezett Linda.
- Szia. – köszönt mosolyogva.
- Szia.
- Hányra kell bemenned? – kérdezte.
- 1-re. Addig még van 10 perc. – néztem az órámra.
- Szuper, addig legalább tudunk beszélgetni. Tegnap a telefonba még akartam kérdezni, de olyan gyorsan letetted. Krisztián mit szólt?
- Hát eléggé meglepődött, de végül is egész jól. Azt hittem, hogy ki fog akadni nagyon. Azt mondta, hogy mellettem áll, bárhogy is fogok dönteni. ő küldött el ide is, mert, hogy ő nem hisz azokba a tesztekbe. – forgattam a szemem.
- Pedig azok elég pontosak, főleg, ha 3 mind pozitív. Viszont akkor is jó, hogy elküldött ide.
- Tudom, csak félek. – néztem rá aggódva.
- Ne félj, nem lesz semmi baj. – mosolygott.
- Reméljük. Viszont nem gond, hogy elrángattalak? Nincs most dolgod?
- Nem, most nincs. Ha pedig valami van, akkor majd hívnak.
- Akkor jó.
- És, tudod már, hogy megtartod-e a babát?
- Megtartom. Úgy értem, hogy nem fogom megölni. Nem tudom még.
- Ezen még ráérsz gondolkozni. És örökbe is adhatod. – ajánlotta.
- Nem tudom Linda, mert végül is, mégis csak az enyém. Érted ugye? – néztem fel rá.
- Persze, hogy értem. – bólogatott. – Viszont most ezen még ne gondolkozz. Ezt Krisztiánnal kell megbeszélnetek majd.
- Tudom. - értettem vele egyet. Egy kicsit még beszélgettünk, de aztán szóltak, hogy bemehetünk így felálltunk, és kissé remegő gyomorral menünk be a rendelőbe. Én legalábbis nagyon izgultam.

- Sziasztok – mosolygott ránk Dr. Vidovics – Viki, tegnap a telefonba elmondtad, hogy azt hiszed, hogy terhes vagy. Gyere, feküdj le, készítünk egy ultrahangot, amiből kiderül. – mondta kedvesen és az ágyra mutatott. Ránéztem Lindára, aki csak bólintott biztatásképpen, majd lefeküdtem az ágyra, Linda pedig odajött mellém.
- És milyen tüneteid voltak?
- Hát… - szólaltam meg – pár napja minden nap rosszul vagyok, szédülök, éhes vagyok állandóan, és késik a menzeszem is.
- Értem – bólogatott – akkor mindjárt meglátjuk.
Kicsit fel kellett húznom az ingemet, és bekente a hasamat ilyen zselés valamivel, ami kicsit kellemetlen volt, mivel elég hideg volt. Aztán pedig a monitort kezdte nézni, miközben mozgatta rajta, így én is odanéztem.
- Nos, igen. Valóban terhes vagy. Nézd, ott van. – mutatott egy kisebb fekete pontra. Én pedig csak néztem. Olyan furcsa, hogy az a kisbabám. Az enyém. Melegség járt át hirtelen. Teljesen elérzékenyültem, de szerencsére a könnyeimet sikerült visszatartanom. Beharaptam az alsó ajkamat, és úgy néztem vigyorogva Lindára, aki szintén mosolygott.
- Doktor úr, azt lehet tudni, hány hetes? – kérdeztem.
- Igen, persze. Most vagy a 7. hétben, vagyis már majdnem 2 hónapos.
- Értem. - bólogattam. – Olyan picike.
- Bizony. Még nagyon kicsi.
- Szeretnéd tudni, hogy mikorra várható?
- Azt már lehet tudni? Igen, akarom, persze. – bólogattam hevesen, mire ő csak elmosolyodott, majd gondolkozott kicsit, és csak aztán szólalt meg.
- Kb. április közepe felé várható.
- És, ezek a reggeli rosszullétek meddig fognak tartani? Ugye nem végig?
- Nem, persze, hogy nem. Pár hét, és elmúlik.
- Fhú, az jó. – könnyebbültem meg.

                                   

Ez után csinált nekem egy képet, aminek annyira örültem, még úgyis, hogy alig lehetett rajta látni valamit. Utána szólt, hogy már felülhetek, így letöröltem a hasamról azt a zselét, aztán felálltam.
- Minden hónapban kell járnod vizsgálatokra, tessék felírtam neked, hogy mikor kell jönnöd legközelebb, és írtam fel pár vitamint is. – adott a kezembe kettő cetlit, majd megköszöntem, hogy segített, aztán elköszöntünk és kimentünk a folyosóra.
- Hú, ez tök izgi. Terhes vagy. – örült Linda, és én is elmosolyodtam.
- Hát nem tudom. Félek igazából. De annyira furcsa érzés, hogy az én kisbabám. – vigyorogtam el, és megnéztem a képet. Szinte alig lehetett látni, csak egy kis sötétebb pontot, de a tudat, hogy ott van az én kisbabám, mindennél jobb érzés volt. Nem gondoltam még az elején, hogy ez lesz.
- Elhiszem. Annyira jó neked. Majd vásárolunk neki kis babaholmikat meg minden. Olyan izgatott lettem. – nevetett.
- Linda, nyugi. – nyugtattam le nevetve. – Az még kicsit messzebb van.
- Tudom. –sóhajtott. - Menj, mond el Krisztiánnak.
- Szerintem csak felhívom. Dolgozik.
- Ahj, ne már. Menj be hozzá a stúdióba, tuti örülne neked. – biztatott.
- Gondolod? – ráncoltam a szemöldököm.
- Aha, tuti. – bólogatott hevesen.
- Rendben akkor elmegyek hozzá. Köszönök mindent Linda. – öleltem meg.
- Ugyan, szívesen eljöttem veled. - mosolygott. Intettem neki még egy utolsót, majd elindultam ki a kórházból. Fogtam egy taxit, mivel a stúdió innen kicsit messze van, majd bemondtam a címet, és elindultunk.

2. évad 25. rész

Annyira köszönöm a mai sok-sok komit, és a 403 látogatót ma, és, hogy túl vagyunk a 20 000-en, annyira boldog vagyok most, de tényleg. Amikor elkezdtem írni, sose gondoltam volna, hogy egyszer idáig eljut ez a blog. Nagyon-nagyon örülök. Remélem, hogy nem okoz csalódást ez a rész sem! Köszönöm. Szeretlek titeket!♥

A szemei azonnal tágra nyíltak, látszódott az arcán a megdöbbenés, pár másodpercig csak nézett.
- Mi? De .. de, mégis hogyan?  – kérdezte halkan, akadozva.
- Most ezt magyarázzam el?
- Nem, dehogyis. Úgy értem .. azt hittem szeded azokat az izéket.
- Szedem! Épp ezért nem értem.  – mondtam kicsit ingerülten, majd bevágtattam mellette a szobába.
- Akkor még is, hogy? Már biztos.. ? – jött utánam.
- Nem tudom. – néztem rá kétségbeesetten.
- De miből gondolod, hogy terhes vagy?
- Emlékszel, amikor rosszul voltam reggel tegnapelőtt? – erre csak bólogatott –Másnap is hánytam, fájt a hasam, rosszul voltam, de délutánra elmúlt, így nem szóltam neked. De elmondtam Lindának, aki mondta, hogy lehet, az vagyok. Beleültette a bogarat a fülembe, és elkezdtem keresgetni neten a tüneteket, aztán úgy gondoltam, hogy várok még, ha ma is rosszul leszek, akkor veszek tesztet. Aztán megszédülök néha, olyanokat kívánok, amiket eddig utáltam, és már egy jó ideje késik. Aztán ma vettem 3 tesztet, és mind pozitív. – hadartam el.
Erre megint csak ledöbbent, és olyan volt, mint aki meg se tud szólalni, és lassan leült az ágyra.
- De ezek a tesztek nem mind pontosak nem?
- Nem tudom. Azért 3 mind pozitív akkor csak van valami nem? – kérdeztem kicsit gúnyosan.
- Szerintem menj el orvoshoz. Én jobban megbízok bennük, mind holmi hülye tesztekbe. – hadonászott a kezével.
- Én félek.
- Elmegyek veled, ha akarod. – nézett fel rám.
- Nem akarom, hogy velem gyere.
- Akkor mit akarsz?  - kérdezte már ő is ingerültem, miközben felállt. Látszott, hogy ideges.
- Azt, hogy végre felébredjek ebből a rémálomból. – kiáltottam, majd éreztem, hogy a könnyeim lassan lefolynak az arcomon, és elkezdtem sírni.
- Viki, ne haragudj, nem akartam felemelni a hangom. – jött oda hozzám, és megölelt. – Na, ne sírj.  Nyugodj meg. – simogatta a hátamat, de még mindig éreztem rajta, hogy kicsit feszült.
- Nem tudok megnyugodni. Nem megy. – hüppögtem.
Pár percig így álltunk, én szorosan a karjaiba bújtam, ő pedig a hátamat simogatta. Miután sikerült kicsit megnyugodnom, eltávolodtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Sajnálom. - suttogtam.
- Ugyan mit? – kérdezte, és letörölte a könnyeimet. – Ez nem csak a te hibád. Ne érezd magad hibásnak, és ne gondold, hogy én haragszok rád. Ehhez mindketten kellettünk, és ezért úgy gondolom, hogy együtt is kell megoldanunk. Szeretlek Viki, és bárhogy is döntesz, én melletted leszek. – mondta őszintén a szemembe nézve. Meglepődtem a szavain, de határtalan boldogság járta át a szívemet. Olyannyira elérzékenyültem, hogy újra elkezdtem pityeregni.
- Köszönöm. – csókoltam meg. – Nagyon szeretlek. 
- Meg akarod tartani? – kérdezte hirtelen.
- Én, nem akarom elvetetni. Azt nem. Nem fogok megölni egy kisbabát. – ráztam a fejem. – Azt viszont, hogy akarom-e, azt még nem tudom. – néztem fel rá.
- Rendben, értem. Én itt vagyok neked, ezt tudnod kell, bárhogy is döntesz. – simította hátra az arcomba hulló hajtincseket. -  Viszont tényleg el kell menned orvoshoz szerintem. Én, tényleg elkísérlek, ha akarod. – mondta már miközben leült az ágyra, engem pedig az ölébe ültetett.
- Tudom, és köszi, de szerintem jobb lenne, ha nem jönnél. Szerinted milyen pletyka lenne abból, hogy SP nőgyógyásznál volt a barátnőjével? Én nem akarom, hogy kiderüljön.
- Ahj, erre eddig nem gondoltam. De tudod, hogy kifog egyszer.
- Igen, de minél később annál jobb.
- Akkor szerintem menj el Lindával. – ajánlotta, én pedig csak bólintottam, hogy rendben.
- De mi lesz most Krisztián? Hogy mondjuk el a szüleimnek? A te szüleidnek? És a média? Mindenki erről fog beszélni. – keseredtem el
- Azzal ne foglalkozz. Én se teszem. Tudd, hogy sose érdekelt mit írnak rólam, és ez után sem fog. A szüleinknek pedig csak elmondjuk, egyszerűen. Már felnőttek vagyunk mindketten. – biztatott, de aztán hirtelen elbizonytalanodott. – Öhm, és tuti, hogy én vagyok az apa? – kérdezte, mire én teljesen felháborodtam, és kiszálltam az ölébe.
- Miért, szerinted mégis ki? – támadtam neki.
- Mondjuk Ryan. Hiszen még vele is csak 1 hónapja szakítottál. Ő is simán lehet. –mutatott rá, én pedig rájöttem, hogy igaza lehet, ám ekkor eszembe jutott valami, és visszaültem Krisztián ölébe.
- Ryan nem lehet az apa, mivel amióta itt vagyok nekem már volt menzeszem, és Ryannel Magyarországon egyszer sem feküdtem le.
- Oké, ez megnyugtat. – bólogatott, én pedig elmosolyodtam.
- Akkor is. Én félek. Hiszen még egyetemre járok, még nincs munkám. Az pedig, hogy néha elhívnak fotózásokra, még nem igazi. Főleg, ha kiderül, hogy terhes vagyok, akkor tuti nem fognak több fotózásra hívni. – mondtam neki. – Meg én még túl fiatal vagyok ehhez. Annyira félek. – döntöttem a fejem a vállára.
- Tudom, én is. Én se gondoltam még, hogy 23 évesen apa lehetek, de szerintem meg fogjuk oldani. Együtt, ketten. Mint eddig mindent. A munkával pedig ne is foglalkozz. Meg azzal se, hogy fiatal vagy. Sokkal többen vannak, akik fiatalabban szülnek, mint te, úgy, hogy nincs is pénzük. Nekünk pedig nincsenek anyagi gondjaink, szóval ez egy plusz. De erről még ráérünk akkor beszélni, ha már 100%osan biztosak leszünk benne, hogy terhes vagy.
- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Én már majd megőrültem ebbe a pár napba.
- Nem vagyok nyugodt, de tudom, hogy azzal, ha itt dühöngenék, nem oldanánk meg semmit. Kicsim bízz bennem, rendben? – fogta két keze közé az arcomat, én pedig bólintottam.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. –megcsókolt, majd elengedett. – Most viszont hívd fel az orvosod és Lindát. Én minél előbb szeretném, ha elmennél. Addig készítek neked valami kaját, mert gondolom éhes vagy. – mondta, én pedig hevesen bólogattam, hiszen valóban így volt. Adott még egy puszit, aztán kiment. Előszedtem a telefonomat, és előbb felhívtam az orvosom, aki szerencsére holnap délutánra tudott fogadni, aztán Lindát, hogy ráér-e. Azt mondta, hogy dolgoznia kell, de mivel úgyis abba a kórházba megyek, ahol ő dolgozik, ezért el tud szabadulni egy kicsit. Megköszöntem, aztán mire letettem pont jött be Krisztián egy hatalmas megpakolt tálcával, amit letett elém az ágyra. Minden finomság volt rajta, szinte azonnal összefutott a nyál a számba.
- Hú de jó vagy. – néztem fel rá boldogan, és megpusziltam, ő pedig csak nevetett. Miközben ettem beszélgettünk mindenféléről, aztán pedig elmentünk zuhanyozni. Először én, aztán pedig ő, majd lefeküdtünk.
- Köszönöm, hogy ma nem borultál ki. Féltem a reakciódtól, nagyon. – mondtam a szemébe nézve.
- Hát bevallom kicsit meglepett, nem voltam erre felkészülve, de tudom, hogy neked se könnyű ez. – jött közelebb, és végig simított az arcomon.  – Holnap, ha végeztél hívj fel, jó?
- Miért? Hol leszel?
- Szakossal leszek a stúdióba egész délután, és lesz 1 fotózásom még délelőtt. – húzta a száját.
- Rendben. Mindenképpen felhívlak akkor. – bólogattam, ő pedig magához húzott és hirtelen megcsókolt. Kicsit váratlanul ért, de gyorsan kapcsoltam, és visszacsókoltam. Már eléggé belemelegedtünk a dolgokba, amikor Krisztián hirtelen elhúzódott, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Öhm .. most attól, ha terhes vagy .. mi szóval .. nekünk lehet.. tudod. – kezdett el dadogni. Kicsit zavarba volt, én pedig elnevettem magam.
- Igen, lehet. – mondtam, majd újra magamhoz húztam… 

2. évad 24. fejezet

Reggel, amikor felébredtem, újra előjött a hányinger, a hasfájás és most már szédültem is. Ugyanúgy, mint tegnap. Gyorsan kiugrottam az ágyból és egyből a fürdőbe siettem, ahol megint kijött belőlem a tegnapi kaja. Nagyon megijedtem, hiszen ezek a tünetek pont azok, amiket tegnap olvastam. Remélem, hogy nincs igazam, mert akkor én is és Krisztián is elég nagy bajba leszünk. Nagyon ideges voltam, és féltem, legszívesebben elbőgtem volna magam, de aztán jött az újabb rosszullét. Vagy fél óráig ülhettem ott a wc felé görnyedve, majd amikor úgy éreztem, hogy kezdek jobban lenni felálltam, és megmostam az arcom és a fogam. Visszamentem a szobába, a szemeim egyből az órára siklottak, ami fél 7-et mutatott. Ma az egyetemen már vannak óráim, de csak fél 10-re kell bemennem, így úgy döntöttem visszafekszek, mivel nagyon fáradt voltam. Bebújtam Krisztián karjai közé, majd pár perc után el is aludtam.

Amikor aztán újra felébredtem az ébresztőm hangos recsegésére fél 9-kor, már nem volt semmi bajom. Pont ugyanúgy, mint az elmúlt 2 napban. Amikor felálltam az ágyból kicsit megszédültem, de szerencsére a hányinger már elmúlott.  Krisztián már nem volt otthon, mivel ma mennie kellett a mokkába, aztán egyenesen egy másik interjúra, így egyedül voltam otthon. Gyorsan felöltöztem, elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet, majd megreggeliztem, és elindultam a suliba.
Egész nap alig tudtam figyelni, többször is elbambultam. Végig csak ez a terhesség dolog járt a fejembe, miközben folyamatosan a hasamat bámultam. Nagyon ideges voltam.
Első gondolatom az volt, hogy vennem kellene egy terhességi tesztet, vagy elmenni a nőgyógyászomhoz, de mivel oda nem nagyok szeretek járni, csak ha muszáj, ezért úgy döntöttem, hogy előbb jöjjön a teszt. Suli után elmegyek és veszek párat. Nagyon féltem az eredménytől, de akkor is tudnom kellet, hogy mi van velem.
Aztán hasonló gondolatok jutottak eszembe a terhességgel kapcsolatba. Hogy fogom elmondani a szüleimnek? Krisztián szüleinek? A média szét fog minket szedni teljesen. Óriási nagy pocakom lesz, kövér leszek. Majdnem elbőgtem magam erre a gondolatra, de szerencsére időben észrevettem, hogy nem lenne tanácsos sírva fakadni egy óra kellős közepén, így visszatartottam a könnyeimet.

Határozottan nem voltam felkészülve még erre. Remélem, hogy tényleg csak egy buta vírus.
Az egyetem után az utam szint azonnal egy gyógyszertárba vezetett, ahol megvettem a 3 legdrágább terhességi tesztet, és felhívtam Lindát, hogy tudnánk-e most találkozni. Nem akartam egyedül megcsinálni. Szerencsére nem volt semmi dolga, így felmentem hozzá.
- Na, mi az? – kérdezte vidám arccal miután beengedett.
- Tomika ugye nincs itt? – néztem szét.
- Nincs. De mi baj van? Utoljára akkor voltál ilyen, amikor elmentél New Yorkba. – ráncolta a homlokát.
- Lehet, hogy igazad volt tegnap.
- Mivel kapcsolatba?
- A terhességgel. Lehet, hogy terhes vagyok. – mondtam ki, és kitettem az asztalra a zacskót, amiben benne voltak a tesztek.  Ő csak tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Ma is rosszul voltál? – kérdezte, miközben kivett egy dobozt és elkezdte nézegetni.
- Igen, ráadásul ma vagy 2x megszédültem suliba is. És nézd! – mutattam a hasamra. – Kicsit ki van dudorodva. Néha furcsa szagokat érzek, késik a menzeszem, és kínait ettem tegnapelőtt. Utálom a kínait! – mondtam kétségbeesetten.

- Fhú, ezek tényleg mind a terhesség első jelei. Viszont szerintem menj, csináld meg mind a 3 tesztet. - adta oda, és kezdett el tolni a fürdőbe. Bementem, és elolvastam, hogy mit, hogy kell, hiszen még sosem csináltam ilyet, majd megcsináltam. Azt írta a papír, hogy most 10 percig várnom kell, így addig kimentem Lindához. Nem akartam egyedül lenni.
- Na? – kérdezte kíváncsian miután meglátott.
- 10 percet várni kell. – ültem le mellé a kanapéra és hátrahajtottam a fejem. – Linda én úgy félek. – néztem rá elkeseredetten, majd egy könnycsepp ki is csordult, de gyorsan le is töröltem.
- Héj, nyugi. Még nem biztos semmi. – próbált meg biztatni.
- De ha igen? Ha terhes leszek? Hogy mondom el Krisztiánnak, és anyuéknak? Ha Krisztián elhagy? Én még erre nem vagyok felkészülve, és szerintem ő se. – kezdem el sírni.
- Viki ne beszél butaságokat. Krisztián nem fog elhagyni, szeret téged. Majd együtt megbeszélitek. Nyugodj meg. – húzott oda magához, és megölelt, majd a hátamat kezdte el simogatni. Pár percig így voltunk, mikor sikerült kicsit lenyugodnom.
- Köszönöm, hogy segítesz. – néztem rá hálásan miután elengedett.
- Ugyan, semmiség. – mosolygott. – Tudod, hogy rám bármikor számíthatsz.
- Köszönöm. – öleltem meg még egyszer. – Látod még ez is. Én nem szoktam ilyen érzékeny lenni. – törölgettem a könnyeimet.
- Szerintem inkább az egerek itatása helyett menj, és nézd meg a tesztet.
- Nem tudom. Nem merem.
- Viki. – nézett rám jelentőségteljesen. – Muszáj, leszel.
- Ahj, tudom. – bólogattam, aztán nagy nehezen felálltam, és elcsoszogtam a fürdőbe. Először vettem egy nagy levegőt, és csak utána néztem meg a teszteket.

Pozitív. 2 csík van mind a hármon. legszívesebben elbőgtem volna magam újra, de valahogy nem jöttek a könnyek. Leblokkoltam, és csak álltam ott a fürdőszoba közepén, mindaddig, amíg Linda meg nem szólított.
- Viki. Na? – nézett rám érdeklődve.
- Pozitív. – mondta egész halkan, miközben legszívesebben ordítani lett volna kedvem. – Mind a három. A fenébe. – idegesedtem fel, majd kidobtam őket a szemetes kosárba, és kivágtattam a nappaliba, Lindával a nyomomba.
- Most mit fogok csinálni? Én .. én, nem így képzeltem el az életemet, hogy 19 évesen terhes legyek. Még egyetemre járok, még szinte én sem nőttem fel rendesen, nem, hogy én neveljek fel egy kis babát. Linda, nem. Ezt nem. – ráztam a fejem, miközben már potyogtak a köbnyiem.
- Héj-héj. – jött oda hozzám. – Nyugodj meg jó? Most szépen hazamész, és elmondod Krisztiánnak.
- Én nem merem neki elmondani. – suttogtam.
- De, elmered. Ne félj, nem lesz semmi baj. Szeret téged. Nyugodj meg Viki. Minden rendben lesz. – próbált meg nyugtatgatni, de nekem ez most valahogy nem hatot.
- Semmi sem lesz rendben. De igazad van, el kell mondanom neki. Akármilyen nehéz is lesz. – bólogattam, majd, letöröltem a könnyeimet.
- Szorítok, hogy minden rendben legyen. – mosolygott.
- Köszönöm. Hálás vagyok neked. Mindenért. – öleltem meg, aztán miután elengedtem összeszedtem a holmimat, kicsit rendbe szedtem magam és még egy utolsó ölelés után elindultam haza. Útközben kicsit sikerült megnyugodnom, kiszellőztettem a fejem. Most az egyszer viszont örültem volna, ha picit messzebb lakunk, mivel nemsokára haza is értem. Láttam Krisztián autóját, így gondoltam, hogy itthon van, hacsak nem Orsi vitte valahová. Halkan bementem, és elkiáltottam magam.
- Megjöttem.
- A szobába vagyok. – hallottam Krisztián hangját. – Lerúgtam magamról a cipőt, és bementem hozzá. – Szia. – mosolygott az ágyáról. Ott ült, laptoppal az ölébe.
- Szia. - odamentem, lefeküdtem mellé, és megcsókoltam.
- Hát te? Hol voltál? Tegnaptól nem beszéltünk. Tényleg, hogy-hogy már aludtál, amikor haza értem?
- Lindánál, beszélgettünk. Tegnap pedig fáradt voltam. – mondtam kicsit feszengve. Fogalmam sem volt, hogy álljak elő ezzel.

- Aha, értem. – bólogatott.
- Neked milyen napod volt?
- Egész tűrhető.
- Mész még el?
- Nem, már nincs több dolgom. Egész nap a tiéd vagyok. – nevetett, majd összecsukta a laptopot, és az ölébe húzott, ám ekkor megcsapta valami az orromat.
- Fúj, cigiztél? – toltam el magamtól fintorogva, amikor meg akart csókolni.
- Micsoda? – kérdezte értetlenkedve. – Dehogyis cigiztem. Tudod, hogy utálom a cigit.
- Akkor is olyan a szagod. Nagyon büdös. – húztam a számat, aztán hirtelen rosszul lettem, így felpattantam az öléből, és a fürdőbe mentem, ahol sikerült újra találkoznom az ebédemmel, amit még az egyetemen ettem.
- Viki jól vagy? – hallottam Krisztián hangját az ajtóból.
- Menj el. – nem akartam, hogy így lásson.
- Dehogyis megyek. Mi baj van? Még mindig az a múltkori? – kérdezte. Hallottam a hangján, hogy aggódik. Én viszont nem válaszoltam, csak felálltam, és megmostam az arcomat. – Viki mondj már valamit, mi bajod? – jött közelebb, majd a tükörbe tanulmányozta az arcomat.
- Azt hiszem .. azt hiszem, hogy terhes vagyok. – suttogtam, miután szembe fordultam vele.

2. évad 23. fejezet

Itt is van az új rész :) Köszönöm a tegnapi komikat, nagyon jól estek! Remélem, hogy ez a rész is tetszeni fog :)

Reggel ismét hányingerre és hasfájásra ébredtem, ugyanúgy, mint tegnap reggel. Így a tegnapi reggelt megismételve, sietve mentem a fürdőbe, kiadni a tegnap esti vacsorámat.

Nagyon mérges voltam, mivel ma már mennem kéne az egyetemre. Miután megmosakodtam, fáradtan mentem vissza be a szobába, és láttam az órán, hogy még van fél órám a kelésig. Úgy döntöttem, hogy már nem alszok vissza, de azért még lefeküdtem. Gondolkoztam, hogy mi lehet a baj, végül arra a tényre jutottam, hogy biztos valami járvány, vagy ilyesmi. Ezen gondolkoztam, amikor újra rosszul lettem, és visszasiettem a fürdőbe. Amikor pedig a tükörbe néztem utána, majdnem sírva fakadtam, olyan szörnyen néztem ki. Végül csak megmosakodtam újra, aztán a hasamra pillantottam a tükörbe. Furcsa volt, mintha kicsit fel lenne duzzadva.

                           

 Kicsit megijedtem, lehet, valami komolyabb bajom van, de aztán azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy lehet, csak meg fog jönni. De attól a hányingert még mindig nem értem. Miután kicsit enyhült a hányinger és a hasfájás, visszamentem a szobába, de már nem feküdtem le. Előszedtem a ruhámat a szekrényből, és halkan felöltöztem. Nem akartam felébreszteni Krisztiánt, aki még mindig békésen aludt.  Miután felöltöztem, visszamentem a fürdőbe, ahol bevettem egy fájdalom csillapítót, majd a hajamat csak kifésültem és kicsit rendbe hoztam az arcomat is, mivel szörnyen néztem ki még mindig. Fáradt is voltam, szívesen visszafeküdtem volna még Krisz mellé, de tudtam, hogy már nem lehet.
Amikor kész lettem, bementem a szobába, ahol előszedtem a táskámat, belepakoltam a holmimat, amire szükségem lehet, aztán adtam még Krisztián arcára egy puszit, és kimentem a konyhába. Ott összedobtam magamnak egy szendvicset, csináltam kávét, és nyugodtan elkezdtem reggelizni. Szerencsére már egész jól voltam. Remélem, hogy elmúlik, mint tegnap, viszont azért nem akarok holnap is erre kelni. Amikor megreggeliztem elpakoltam magam után és elindultam a suliba.

Szerencsére nem kellett sokáig bent lennem ma, mivel eléggé frusztráltan éreztem magam. Többen megbámultak, susogtam a hátam mögött. Nem tudtam, hogy miért. Azért mert látták pár képemet, vagy Krisztián miatt. Igazából annyira nem érdekelt, de mégis örültem, amikor fél 12-kor elhagyhattam az épületet. Szinte még kisem értem, de már rögtön hívtam is Lindát. Megbeszéltük, hogy találkozunk a westendbe a mekinél. Nem sokára oda is értem, Linda már ott volt.

                              

 Köszöntünk egymásnak, megöleltük egymást és mindketten rendeltünk, majd leültünk egy üres asztalhoz és elkezdtünk beszélgetni.

- Na, mi van veled? Rég beszéltünk.  – kérdezte, majd beleharapott a hamburgerébe.
- Semmi különös – vontam vállat – veled?
- Velem se.  – mondta – De jól vagy? Ma Krisztián feljött hozzánk mielőtt ment fotózni, és kérdeztem mi van veled, és mondta, hogy tegnap rosszul voltál.
- Hát… nem tudom – húztam el a szám, majd letettem a kezemben lévő kólás poharat az asztalra.
- Hogy-hogy? – nézett rám aggódva.
- Mert ma reggel is elég rosszul voltam, csak neki nem mondtam. Nem is akarom, különben tuti azonnal elküldene valami hülye orvoshoz. Hányingerem volt, fájt a hasam, ugyanúgy, mint tegnap, de aztán elmúlt. Meg megszédülök néha. Lehet elkaptam valami furcsa járványt. – fintorogtam. – Viszont most például tök jól érzem magam, csak nagyon éhes vagyok. – mondtam, és elkezdtem enni biztosításképpen a sült krumplimat.
Linda kicsit furcsán nézett rám, ami eléggé zavart.
- Mi van?
 - Öhm.. - kezdett bele – nem lehet, hogy terhes vagy? – kérdeztem, mire én tágra nyílt szemekkel néztem rá.

- Dehogyis! – vágtam rá – szedek fogamzásgátlót. Nem lehetek terhes – ingattam a fejem– tuti csak valami vírus.
- Hát, végül is lehet. Vagyis reméljük.
- Ne is beszéljünk erről. Nem vagyok terhes. – bizonygattam.
- Úgy legyen. – mosolygott, majd folytattuk az evést azután már csendben.
Kicsit elgondolkoztam azon, amit Linda mondott. Reméltem, hogy tényleg csak egy vírus, hiszen én tényleg szedem a fogamzásgátlót, úgyhogy nem eshettem teherbe. Megijedtem még a gondolattól is, hogy anya legyek. Oké, hogy már 19 vagyok, Krisztián pedig már nemsokára 24, de akkor is. Én még ehhez túl fiatal lennék, sőt ő is. Én, és ő se lennénk még erre felkészülve. Túl fiatalok vagyunk.
Bíztam benne, hogy tényleg valami vírus.
Ehhez hasonló dolgokon gondolkoztam, amíg kajáltunk, aztán miután mindketten végeztünk, úgy gondoltuk, hogy vásárolunk kicsit. Szerencsére Linda látta rajtam, hogy kicsit elgondolkoztam ezen, így próbálta elterelni a figyelmemet, és sikerült is neki. Egész délután nem gondoltam erre, annyira jól szórakoztunk. Vettünk rengeteg holmit, közben pedig nagyokat beszélgettünk. Vásárlás után pedig bementünk, és megnéztünk egy filmet még a moziba, aztán a westend előtt elköszöntünk egymástól, hiszen mindketten másirányba lakunk. Boldogan mentem haza, remélve, hogy Krisztián, vagy legalább Bence otthon lesz. Szerencsémre Krisztián otthon volt, de amint láttam épp készült elmenni.

- Szia. – csimpaszkodtam a nyakába és adtam neki egy puszit.
- Szia. – nevetett. – Fhú, jól bevásároltatok. – nézett a táskákra miután elengedtem.
- Vettem neked egy pólót. – kezdtem el kotorni az egyik zacskóba, majd megtaláltam, és oda dobtam felé. – Tetszik?
- Aha, jól néz ki. Köszönöm. – jött oda, és megcsókolt. – Milyen napod volt? – kérdezte, aztán itt eszembe jutott ez a terhesség dolog, és kicsit rosszabb lett a kedvem, de úgy döntöttem, hogy még nem biztos. Ha holnap nem leszek rosszul, akkor biztos csak valami hülyeség, de ha igen, akkor azt hiszem, bajba vagyunk. Egyelőre ezt még nem akartam Krisztiánnak elmondani, így mosolyogva válaszoltam.
- Jó. Suliba nem volt semmi, alig vártam, hogy végre szabadulhassak onnan. Már most utálom. – fintorogtam, mire ő felnevetett.
- Ez még csak az első nap volt.
- Tudom, épp azé. Aztán a délután már sokkal jobban telt. Lindával voltam a westendbe. Vásároltunk, moziztunk. Neked?
- Fárasztó, és még nincs vége. Voltam fotózni, és most mehetek még egy másik helyre. Semmi kedvem. – húzta a száját.
- Elhiszem. Mikor jössz?
- Nem tudom. Olyan 8 körül.
- Ou, csak? – szomorodtam el.
- Aha. – bólogatott, majd megszólalt a telefonja. – Orsi az. – mondta miután ránézett a kijelzőre. – Mennem kell, itt van értem.
- Rendben. – engedtem el.
- Akkor légy jó addig. – Szia, szeretlek. – jött oda még egy pusziért, aztán elment.

Miután elment fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal, de az első dolog, hogy mentem a konyhába, mivel megint éhes voltam. Nem nagyon találtam semmi normális kaját, így összedobtam pár szendvicset, majd azzal mentem be a szobába. Leültem a gép elé, és az ölembe vettem a laptopomat. Elkezdtem netezni, de mint mindig, most se nagyon kötötte le a figyelmem. Már épp ki akartam kapcsolni, amikor eszembe jutott, hogy rákeresek a neten a terhességi tünetekre, mivel nem nagyon voltam tisztába velük.
Menstruáció kimaradása – itt megakadtam, és elkezdtem számolgatni, aztán rájöttem, hogy már késik egy ideje. Ez eddig nem olyan nagy probléma, szokott néha késni.
Reggeli rosszullét – megvolt.
Alhasi puffadtság, szédülés – kipipálva.
Ételek megkívánása, amit eddig nem szerettem. – a tegnapi kínai. Eddig mindig is utáltam.
Nagyon megijedtem, úgyhogy inkább nem is olvastam tovább, csak kiléptem belőle, és lecsaptam a laptopot. Nem lehet, hogy tényleg terhes legyek. Nem-nem, és nem!  Próbáltam kicsit megnyugodni, de nem nagyon ment, így inkább felálltam, és bementem a fürdőbe, hogy lefürödjek. Engedtem a kádba vizet, aztán vagy 1 óráig ott áztattam magam. Miután már a víz is kezdett kihűlni kiszálltam, megtörölköztem, és elkezdtem magam nézni a tükörbe. A hasam még mindig fel volt kicsit duzzadva. Lehet, hogy lakik ott bent valaki? Végig simítottam rajta a kezem, de aztán gyorsan elkaptam, és körülnéztem, mintha valami rosszat csináltam volna. Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, felevettem a pizsamámat, és befeküdtem az ágyba. Tudom, hogy még nagyon korán van, de egyszerűen már alig bírtam a lábamon állni. Pár percig gondolkoztam még ezen, de aztán szerencsére sikerül elaludnom.

2. évad 22. fejezet

Bocsi, hogy ilyen későn van rész, de nem tudtam, hogy egész nap nem leszek itthon. Azt hittem hamarabb haza érek. Remélem nem baj, és azért kapok pár komit :)


A nyár utolsó napjai sajnos olyan gyorsan elteltek, hogy szinte észre se vettük. Krisztiánnak persze ez nem hoz változást, hiszen ugyanazokat kell csinálni, amiket eddig, kicsit talán kevesebb fellépéssel. Viszont nekem megkezdődik az egyetem, amitől eléggé félek.

Amikor haza jöttünk Nyíregyházától, már itthon voltunk, egész idő alatt együtt. Eljárkáltam vele a fellépésekre, esténként pedig összehívtuk a többieket és elmentünk bulizgatni, vagy csak beültünk valahová.
Lényegében a nyár elég jól telt, kivéve egy két napot, de ezek az utolsó hetek maximálisan kárpótoltak.
                                 

A nyár utolsó napján iszonyatos hányingerre ébredtem. Gyorsan kipattantam az ágyból, majd a fürdőszobába siettem, ahol sikerült viszont látnom a tegnapi vacsorámat. Kissé megkönnyebbülten mentem vissza a szobába miután megmostam az arcom és a fogam, de még mindig hányingerem volt, és nagyon fájt a hasam. Próbáltam gondolkodni, hogy mivel ronthattam el ennyire, de nem jutott eszembe. Közben pedig még a fejem is megfájdult. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ilyen rosszul. Nagyon fájt a hasam. Visszafeküdtem az ágyba, és Krisztiánhoz bújta, de a fájdalom nem enyhült. Gondoltam, hogy biztos meg fog jönni, hiszen már késik egy ideje, de szokott néha.

                                

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Krisztián elkezdett mocorogni, majd láttam, hogy kinyissa a szemét.
- Szia. – hümmögte. – Hány óra? – kérdezte miközben a szemét dörzsölte. Ránéztem az órára és úgy válaszoltam.
- 8 múlott.
- Akkor te meg hogy-hogy fel vagy? – nézett rám értetlenül. – Jól vagy? Olyan sápadt az arcod.
- Nem vagyok jól. Elébb keltem. Hánytam és nagyon fáj a hasam. – válaszoltam.
- Szegénykém. Biztos elrontottad valamivel. – jött közelebb, és elkezdte simogatni.
- Igen, lehet.
- Hozzak valami gyógyszert? Vagy éhes vagy? – kérdezgetett. Olyan aranyos volt.
- Nem, köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Biztos? Ha kell, valami csak szólj.
- Rendben. – pusziltam meg az arcát. – Inkább aludnék még picit. Nagyon fáradt vagyok.
- Gyere. – húzott magához, majd lefeküdtünk még mindketten, és ő is visszaaludt.

Amikor újra felébredtem, kicsit furcsállva vettem tudomásul, hogy már nem fáj a hasam, sőt semmi bajom nem volt. Krisztián már nem volt mellettem, így én is kiszálltam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt, de ott sem volt, így megnéztem Bence szobájába. A gép előtt ültek és ott bámultak valamit, miközben hangosakat nevettek.
- Sziasztok. – köszöntem nekik és közelebb mentem.
- Szia. – köszönt Bence.
- Sziaa, ugye nem mi ébresztettünk fel? – húzott magához Krisztián, és az ölébe ültetett, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Nem. Szerintem már kialudtam magam. Hány óra? – kérdeztem, de aztán láttam a gépen, hogy már fél1. – Hú, már ennyi az idő?
- Ühüm. – bólogatott Krisz. – Jobban vagy?
- Igen, már semmi bajom. Szerencsére hamar elmúlt.
- Biztos? – ráncolta a szemöldökét. - Ne menjünk el mégis orvoshoz?
- Nem, dehogyis. Jól vagyok. - bizonygattam.
- Akkor jó. - mosolygott. - De ha valami van, akkor szólj.
- Rendben.Ti mit csináltok? – néztem a képernyőre, de ott már Bence twitterje volt csak.
- Semmi, videókat nézegettünk, meg ilyesmi. – válaszolta. – Egyébként nem vagy éhes?
- De! Tudod, mit ennék most? Kínait! – lelkesültem fel. Nagyon éhes voltam.
- Kínait? – vágott értetlen arcot. – De hiszen te nem is szereted a kínait.

                                 

- Tudom, de most úgy megkívántam. Na, együnk kínait. – néztem rá boci szemekkel.
- Rendben, akkor menjünk valahová kajálni. Csak menny készülj el. Én kész vagyok.
- Oké, mindjárt itt vagyok. – pattantam fel az öléből majd a szobába vetem az irányt. Ott gyorsan magamra kapkodtam egy farmert és egy pólót, a fürdőbe elvégeztem a szokásos teendőmet, és mentem is vissza Krisztiánhoz, majd pár perc múlva elindultunk.
Egy közeli kínai étterembe mentünk, ahol mindketten rendeltünk, aztán miután jól laktunk, még berángattam Krisztiánt egy cukrászdába valami fagyira. Onnan már elégedetten távoztunk, míg ő kicsit furán nézett rám, de nem érdekelt.
- Van ma programod? – kérdeztem szórakozottan, miközben kézen fogva mászkáltunk, és a kirakatokat bámultam.
- Csak egy fellépés itt este 7-től.
- Szuper. Akkor elmegyek veled.
- Oké. Egyébként holnap suli, eszedbe van még? – kérdezte nevetve.
- Persze. Semmi kedvem. Az hittem várni fogom, de nem. Alig várom, hogy vége legyen.
- Még 2 év, kibírod.
- Remélem. – fintorogtam.

                                 

Egy kicsit még sétálgattunk, de aztán elindultunk haza. Délután otthon voltunk, Krisztián retusálgatott, én pedig Bencével értetlenkedtem. Napközben hívott Linda, hogy mi lenne, ha holnap egyetem után együtt ebédelünk, én pedig belementem, hiszen már rég dumáltunk, olyan igazit. Alig vártam. Fél 7-kor este aztán elkészültünk, és sikerült rávennem Bencét, hogy ő is jöjjön, hogy amíg Krisztián énekel, én ne unatkozzak. És nem is unatkoztam. Egész végig együtt beszélgettünk, nevettünk. Amikor vége lett a koncertnek, végül mind a ketten lemaradtak autogramot osztani, de aztán együtt indultunk haza. Lényegében egész jól telt ez a nap, kivéve a reggeli rosszullétet. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, szorosan Krisztiánhoz bújva.

2. évad 21. fejezet

Fhú túlléptük a 19000-et! Annyira köszönöm! Nagyon boldog vagyok :)
Itt is van a mai rész. Picit hosszabbat kaptok most, mivel amikor átléptük a 18000-et nem kaptatok semmit :)
Remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást! 

Másnap reggel, amikor felébredtem, Krisztián még aludt. Nem volt szívem felébreszteni, ezért halkan kikeltem az ágyból, odamentem a szekrényemhez, kiválasztottam belőle pár ruhadarabot, és bementem a fürdőbe. Ott lezuhanyoztam, felöltöztem, kisminkeltem magam, a hajamat pedig csak kifésültem, és szabadon hagytam. Visszamentem a szobába, ahol Krisztián még ugyan úgy feküdt, ahogy ott hagytam, azzal a különbséggel, hogy már nyitva volt a szeme.
- Jó reggelt. - mentem oda hozzá mosolyogva, és megcsókoltam.
- Neked is. Hová készülsz? –simított végig a combomon, miközben kérdezte.
- Haza. Tudod, mondtam tegnap.
- Igen, de azt nem, hogy már reggel. – ásított.
- Kicsim már fél 2. – kuncogtam.
- Mi!? – ült fel hirtelen. – A fenébe, mindjárt itt van a Tv2 valami hülyeséget forgatni. – pattant fel az ágyból, én pedig nevetve figyeltem.
- Hozok neked kávét, te addig öltözz fel. – mondtam, majd már ott se voltam a szobába. Gyorsan megcsináltam a kávét, és kiöntöttem 2 bögrébe, aztán visszamentem a szobába. Ott Krisztián már fel volt öltözve, és épp próbált elpakolni. Elég vicces volt, ahogy kapkodott. – Édes, itt a kávéd. – mutattam az asztalra, ahová letettem, aztán és is fogtam az egyik kisebb táskámat, és elkezdtem bele pakolni pár ruhát.
- Mikor jössz vissza? – kérdezte, miközben már a kávéját kortyolgatta.
- Hm, nem tudom még pontosan. Szerintem pár nap múlva. Nem lesz valamikor a közelben koncerted? – ültem az ölébe.
_ Nem tudom. Majd megnézem, vagy megkérdezem Orsit, aztán úgy is beszélünk még telefonon.
- Ühüm, oké. - bólintottam, aztán felálltam egy puszi után. – Na de én megyek.
- Rendben. Szívesen kivinnélek az állomásra, de .. – kezdte el mondani, de én félbeszakítottam.
- Tudom, semmi baj. – mosolyogtam.
- Akkor jó. – megfogta a kezem, magához húzott, és megcsókolt. Pár percig így voltunk, aztán elengedett, kikísért az ajtóig, ahol még egyszer utoljára megcsókoltam, és egy intés után elmentem. Amikor kiértem az állomásra pár percet még várnom kellett a vonatra, de az szerencsére hamar megérkezett, így felszálltam rá, és indultunk.
Úgy érezte, mintha az út most még a szokottnál is hosszabb lenne. Már minden bajom volt, nagyon unatkoztam, de végül elkezdtem zenét hallgatni, és azzal sikerült valamelyest elfoglalnom magam. Nyíregyházán a vonatállomásról gyalog tettem meg az utat, jól esett egy kis séta. Amikor haza értem, eléggé csodálkoztam, hiszen ott voltak a nagyszüleim is, de attól függetlenül nagyon örültem nekik, régen láttam már őket. Otthon elfogyasztottam a késői ebédemet, majd a nappaliba beszélgettünk. Mindenki örült, hogy végül mégsem mentem vissza New Yorkba, hiszen hiányoztam nekik. És ők is nekem. Egészen 7-ig beszélgettünk, amikor a nagyiék úgy döntöttek, hogy már elindulnak haza. Kikísértük őket, aztán elköszöntünk. Anyuékkal beszélgettünk még picit, de aztán és fáradtságra hivatkozva felmentem a szobámba, majd a fürdőbe, ahol megengedtem a vizet, és kb. 1 óráig áztattam magam a forró habok között. Miután kész lettem, belebújtam a pizsamámba, és felhívtam Krisztiánt. Kb. 20 percig beszélgettünk, de aztán lerakott, mert még retusálnia kellett. Elalvás előtt írtam még egy sms-t Dorinának, hogy itt vagyok, és fussunk össze valamikor. Válasz nem érkezett, így sikerült elaludnom.

Az otthon töltött időt, mint mindig, most is nagyon élveztem, de most mintha még a szokottnál is jobban hiányzott volna Krisztián. Egész nap szinte csak rá gondoltam, és vártam az estéket, amikor végre tudtunk egymással beszélni. Kicsit olyan volt, mint az elején, amikor még összejöttünk.
Határtalanul boldog, és szerelmes voltam. 7 hónap után újra. Igaz, hogy szerettem Ryan-t, és boldog voltam vele, de nem annyira, mint Krisztiánnal. Krisztián az, akivel el tudnám képzelni a jövőmet, ő az, akiért bármit meg tudnák csinálni, annyira imádom. Ő nem csak a pasim, hanem az egyik legjobb barátom, a lelki társam, akiben feltétlenül meg tudok bízni. Az elején kicsit féltem, hogy ezek után a barátságunknak majd annyi, de az idő múltával rájöttem, hogy nem. Ő még ugyan az maradt, attól függetlenül, hogy csinálunk olyan dolgokat, amiket a csak legjobb barátok nem szoktak. Nagyon hálás voltam neki azért, hogy megbocsájtott nekem.
Egyébként pontosan 7 napot, egy hetet töltöttem Nyíregyházán. Szeretek itt lenni, ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha még mindig gimis lennék. Anyuval és apuval késő estig filmezünk, vagy Dorinával az egész napot együtt töltjük, aztán pedig egymásnál is alszunk. Az egyik nap megemlítette, hogy olyan szórakozott vagyok, boldog, mióta újra Krisztiánnal vagyok. Én csak helyeselni tudtam, hiszen valóban így éreztem.
Dorina elmondta, hogy ő is összejött egy fiúval, akit Ákosnak hívnak, és be is mutatta nekem. Szimpatikus volt, jól nézett ki, igazán illett Dorinához, látszott rajtuk, hogy attól függetlenül, hogy még csak közel 1 hónapja vannak együtt, fülig szerelmesek egymásba. Örültem, hogy ő is boldog. Végre mindketten boldogok voltunk.
Jó érzés volt itthon lenni ebbe a pár napba, viszont nagyon örültem, amikor Krisztián felhívott, hogy Nyíregyházán lesz koncertje, én pedig úgy döntöttem, hogy vele megyek már vissza Pestre.
21-én, szombaton volt a koncert, este 7-től. Krisztián kb. Fél 7-kor érkezik, én pedig ott leszek már akkor Dorinával. Nem bírnám ki, hogy fél óráig nézzem a színpadon, és még csak hozzá se tudjak érni.
Anyáéknál összepakoltam a holmimat, elköszöntem tőlük, hiszen ide már nem jövök vissza. Egyenesen megyünk Krisztiánnal Pestre.  A koncertre Dorina is velem jött, mondván, hogy tényleg érdekli, és már amúgy is régen látta Krisztiánt. Amikor oda értünk, rácsörögtem, hogy itt van-e már, és jöjjön ki elénk, mert minket nem engedtek volna hátra. Pár percet vártunk, amikor megjelent Orsi, és bevezetett minket a sátorba, ahol Krisztián és az ikrek voltak.
- Sziasztok. – köszöntünk mindketten, mire mindenki ránk nézett.
- Sziasztok. – köszöntek ők is, majd Krisztián oda jött hozzám, és a derekamra csúsztatta a kezét, és finoman egy rövid kis csókot adott az ajkaimra, majd mosolyogva elengedett, és megölelt. – Hiányoztál. – suttogta a fülembe.
- Te is nekem. Nagyon. – öleltem én át a derekát. Kicsit így álltunk megfeledkezve a többiekről, aztán elengedett, de az egyik karjával még mindig a derekamat ölelte.
- Szia, Dorina, régen találkoztunk. – mosolygott rá, és adott neki egy puszit.
- Bizony. – bólogatott. – Gondoltam eljövök, már megnézem, mit produkálsz ott kint. – bökött fejével a színpad felé, mire én csak elkuncogtam magam. Dorina nem igazán az ilyenfajta zenéket szerette.
- Nos, remélem tetszeni fog. – kacsintott rá.
- Azt kötve hiszem. – nevetett.
- Ahj, most nézzétek meg milyen, ide jön velem kötekedni, a saját koncertemen. – állducizott Krisztián, mire mindenki elkezdett nevetni.
- El kell fogadni a negatív kritikát is kölyök. – szólt közbe Orsi is nevetve. – Viszont most már mehetnél.
- Jó-jó, megyek. – elengedett, megkereste a mikrofonját, majd adott még egy utolsó puszit, szólt a srácoknak, elindult kifelé.
- Figyellek. – szólt még utána Dorina.
- Csak figyelj. – fordult meg, de aztán kilépett a színpadra, mire óriási nagy sikítozás lett. Dorinával mi is kimentünk, és a színpad széléről néztük végig. Amikor vége lett, Krisztián és a srácok lejöttek a színpadról, és egyből a sátorba mentek, mi pedig követtük őket. Ott kimelegedve ültek, mind 3 kezében egy ásványvizes palackkal.
- Na, tetszett? - nézett vigyorogva Dorinára, majd belekortyolt a vízbe.
- Hát, elment. – vont vállat. – Igazából én nem szeretem ezt a fajta zenét, de nem volt rossz. – nevetett.
- Örülök. – mosolygott rá, aztán rám nézett, majd felállt és oda jött hozzám. – Most még kimegyek dedikálni, de aztán mehetünk is. Elleszel addig?
- Persze. –bólogattam.
- Akkor jó. – adott egy puszit, majd kiment a sikítozó rajongóihoz.
Kb. 20 percig osztogatta az aláírásokat, aztán visszajött, elköszöntünk Dorinától, és elindultunk vissza Pestre.

2. évad 20. fejezet

Egyébként sokat gondolkoztam azon, hogy feltegyem-e ma a részt, mivel tegnap272-en nézték meg az oldalt, és abból 1(!) komit kaptam csak, ami nagyon-nagyon rosszul esett. Ha nem tetszik a sztori mondjátok meg, javítok rajta, ha tetszik akkor azt írjátok le, csak írjatok! Bármit...

Amikor odaértünk, akkor Lola és Gábor már ott voltak.
- Sziasztok. – köszöntünk nekik.
- Sziasztok. – köszöntek ők, is majd Lolával megöleltük egymás, Gábortól pedig kaptam egy puszit, a srácok pedig lepacsiztak.
- Mizu veletek? Milyen volt New York? – kérdezte Lola.
- Jó, nagyon jó. – válaszolta Krisztián, én pedig bólogattam, hogy egyetértek.
- Zsír. Bence? Nem veletek jött?
- Nem, még ment Alexandra-ért. – szólt közbe Tomika.
- Ja, értem. Akkor várjuk meg őket. Addig rendeljünk, mondjuk valamit inni. – ajánlotta Gábor, mi pedig helyeslően bólogattunk, és elindultunk a bár felé. 
Rendeltünk ilyen alkoholmentes italokat, aztán kikértük a cipőket, majd megérkezett Bence is a barátnőjével.

                                             

- Sziasztok, bocsi, hogy késtünk.
- Semmi gond. – mosolygott Linda.
- Szia. Mi még nem ismerjük egymást. Viki vagyok, Krisztián barátnője.  – léptem elé, majd kezet nyújtottam. Jó volt újra kimondani, hogy Krisztián barátnője, hogy hozzá tartozom, ő pedig hozzám. Ez boldogsággal töltött el.
- Szia, én Alexandra. Örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygott. Egész szimpatikus volt.
- Oh, én is. – bólogattam, majd aztán ők elmentek kikérni a cipőket, aztán kezdetét vette a játék.
Kettőt játszottunk, egyszer mindenki a párjával, aztán pedig lányok a fiúk ellen. Krisztiánnal mi harmadikak lettünk, a lányokkal pedig elsők. Levertük a fiúkat, a játék végére pedig még Alexandrával is jóba lettünk. Miután befejeztük a játékot, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy bárba, csak úgy iszogatni. Kimentünk a WestEnd-ből, és csak sétáltunk a városba, mígnem találtunk egy helyet, ahová beültünk.  Egész jó hely volt, ilyen piros színekkel, és nagy boxokkal, ahová le lehetett ülni. Ott sokáig elbeszélgettünk, jó volt végre velük lenni. Hiányoztak. Végig néztem a társaságon, Tomika hozta a szokásos formáját, Bencével értetlenkedtek, bár mintha Linda mellett kicsit kezdene megkomolyodni. Linda, Alexandrával beszélgetett valamiről, Lola és Gábor pedig Tomikaékon nevettek.

                                        

- Minden rendben? - karolta át a derekamat Krisztián.
- Igen. – néztem rá mosolyogva. – Csak azon gondolkoztam, hogy olyan jó végre itt, veletek. Hiányoztatok.
- Szeretlek. – puszilta meg az arcom.
- Én is téged. – mondtam, majd megcsókolt.
Egy kicsit még ott voltunk, mi is bekapcsolódtunk a beszegetésbe, de aztán kb. fél 12 fele mindenki úgy döntött, hogy ideje haza menni. Elköszöntünk egymástól, haza vittük Tomiékat, majd mi is haza mentünk. Ott közösen lezuhanyoztunk, aztán bebújtunk az ágyba. Odabújtam Krisztiánhoz, fejemet a vállgödrébe fúrtam, ő pedig átölelt.
- Holnap megyek haza, jó? – kérdeztem még mielőtt elalszok.
- De ugye nem maradsz sokáig?
- Nem. – mondtam kuncogva. – Pár napig, csak. Tudod, őket is régen láttam már.
- Tudom-tudom. – helyeselt.
Még adott egy utolsó puszit a fejemre, aztán mindketten elaludtunk. 

2. évad 19. fejezet

Reggel, amikor felébredtem, Krisztián már nem volt mellettem. Ránéztem az órámra, ami fél 11-et mutatott. Kiszálltam az ágyból, és kimentem a konyhába. Krisztián épp kávét főzött, miközben az asztalnál ülő Bencével beszélgetett.
- Jó reggelt. – köszöntem, majd odamentem Krisztiánhoz, hátulról átöleltem, egy puszit nyomtam a nyakába.
- Neked is. – motyogta Bence.
- Sziaa. – fordult meg Krisz, és megcsókolt. – Kérsz reggelit?
- Nem, inkább csak kávét.
- Oké, mindjárt kész. – mosolygott, én pedig leültem Bence mellé.
- Milyen volt tegnap? – kérdeztem.
- Egész jó. De ti meséljetek. Milyen volt New York?
- Fhú, nagyon jó. – vigyorogtam. – Mutassak képeket?

- Aha, persze. – bólogatott, én pedig beszaladtam a laptopért, hogy azon nézhessük meg. Engem is nagyon érdekelt, hiszen még nem láttam őket. Amikor kiértem, már Krisztián is ült, letettem a laptopot, és együtt kezdtük el őket nézegetni, miközben ittuk a kávénkat. Nagyon jó képek voltak, de nem csoda, Krisztián fényképezett. Volt, amin nagyokat nevettünk, mosolyogtunk. Jó volt őket visszanézni. Végül, amikor az összes képet is megnéztük, Bencének már menni kellet fellépésre, jött érte Orsi. Miközben Bence elkészült, addig Orsi Krisztiánnal beszélte meg a mai, és holnapi fellépéseit, én pedig bevonultam a szobába, hogy felöltözzek. Pont kész lettem, amikor Krisztián is bejött a szobába.
- Te már kész vagy? – kérdezte.
- Ühüm. – bólogattam. – Megyek fogat mosni, meg ilyesmi. Amúgy mikor megyünk, és hová?

- Gyöngyös. Kb. 1 óra múlva lesznek itt értünk. Jön Tomika is. – válaszolta.
- oh, szuper. Akkor felhívom Lindát, hogy neki nincs-e kedve.
- Rendben, én pedig felöltözök.
Én bólogattam, hogy oké, majd megkerestem a telefonomat, kikerestem belőle Linda számát, és már hívtam is.
- Igen? – szól bele, miután felvette.
- Helló, csak azért hívlak, mert Krisztián és Tomika egy helyre megy fellépni, és megyek én is. Neked nincs kedved jönni? – kérdeztem.
- Hm, de mehetek végül is. Nincs ma dolgom.
- Szuper. Akkor majd gyertek.
- Jó-jó. Szia csajszi.

- Sziaa. – elköszöntünk, majd letettük, én pedig bementem a fürdőszobába, ahol megmostam a fogam, kisminkeltem magam, fújtam magamra a kedvenc parfümömből, a hajamat pedig felfogtam egy copfba.
- Kész vagyok. – mentem ki hozzá.
- Szuper. – jött oda, aztán megpuszilt.
Az egy óra, ameddig Tomiékra vártunk gyorsan elszaladt, aztán pedig amikor megjöttek, rögtön el is indultunk. Az úton szokás szerint hülyéskedtünk, kérdezgettek New Yorkról, mi pedig készségesen válaszoltunk minden kérdésükre. Amikor oda értünk Gyöngyösre, először Tomika ment a színpadra, majd pedig Krisztián. Jól éreztem ma magam, és a többiek is. Jó volt végre velük, négyesbe, mint régen. Hiányzott ez nagyon. Miután a srácok kiosztották az autogramokat, elindultunk hazafelé. Pesten bementünk egy mekibe, ahol mind a 4-en jól bekajáltunk, és megbeszéltük, hogy este elmegyünk bowlingozni. Tomikaék haza vittek minket, és megegyeztünk, hogy majd mi megyünk értük este.
- Jöhetnének Lola-ék is. Meg Bence az új barátnőjével. Őt még úgy sem ismerem. Te ismered? – néztem fel rá, miközben már nappaliba ültünk, ő pedig a laptopján nézegetett valamit, én pedig filmeztem. Már fél 6 volt, és 7kor megyünk Linda-ékért.
- Aha, jó fej csaj. – bólogatott. – Vagyis jobb, mint az a Luca. Az nekem totál nem volt szimpatikus.

- Hm, nem tudom. Én nem voltam vele annyit. – rántottam vállat. – De megyek, felhívom Lolát.  – mondtam, és már ott se voltam. Bementem a szobába a telefonomért, és hívtam is.
- Szia, figyelj, nincs kedvetek eljönni Gáborral bowlingozni este? – kérdeztem meg rögtön.
- Várj, megkérdezem Gábort. – nevetett, majd hallottam, ahogy kiabál Gábornak. – Rendben, mehetünk. – tért vissza.
- Akkor szuper.
- Kik lesznek ott?
- Hát mi, Tomiék, meg lehet Bence és a barátnője, nem tudom őt még nem hívtam.
- Oké, értem. Hánykor.
- 7-re megyünk mi, a WestEnd-be.
- Jó, akkor majd ott találkozunk. Szia, Viki.
- Szia. – elköszöntünk, aztán letettük.
Bencét nem hívtam, mivel nem sokára haza ért, és így meg tudtam tőle személyesen kérdezni. Ő is benne volt, és szólt a barátnőjének is.
Fél 7 előtt elkezdtem készülődni, átöltöztem, aztán amikor kész lettem, Krisztiánnal elindultunk Tomiékért, onnan pedig a WestEnd-be.