2. évad 6. fejezet

Itt is van az új rész, remélem, hogy fog nektek tetszeni, és mivel, hogy most vasárnap van, és ilyen jó szívű vagyok, hogy teszek fel nektek részt, ezért kérlek komizzatok, hogy milyen lett jó? :) Köszönöm :)


Amikor megláttam, hirtelen melegség öntött el. Annyira jó volt újra látni, szinte semmit se változott. Legszívesebben megöleltem volna, a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy ő ezt most nem díjazná, és valószínűleg úgy lökne el magától, így inkább nem próbálkoztam. Most jöttem csak rá, hogy mennyire is hiányzott.

Az ő arcára szinte azonnal kiült a döbbenet, mihelyst meglátott. Egy kicsit álltunk ott csendben, egymást nézve, de aztán megszólalt.
- Mit keresel itt?  - olyan ridegen szólt hozzám, hogy majdnem hátra hőköltem.
- Én .. csak szeretnék veled beszélni. – nyögtem ki végül.
- Velem? Miről? Nincs miről beszélnünk. Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van. – állt félre, aztán be akarta csukni az ajtót, de én oda tettem a kezem. – Mi van? Viki, én nem akarok veled beszélni. Azt akarom, hogy tűnj el innen.
- Kérlek. Csak 5 percet adj. – néztem rá nagy szemekkel.
- 5 perc. – tárta ki előttem az ajtót sóhajtva.
- Köszi. – mondtam, majd bementem. Lerúgtam magamról a cipőmet, és bementem utána a szobájába. Körül néztem, de itt szinte semmi nem változott. Minden ugyanúgy volt, mint ahogy itt hagytam.
- Hallgatlak. – mondta, miközben leült az asztala előtti székre.

                                  

- Én bocsánatot akarok kérni. Sajnálom, amiért itt hagytalak. Sajnálom, hogy egy szó nélkül itt hagytalak, de félte, hogy megállítanál, amit nem akartam.
- Sose akadályoztam volna meg, ha te el szerettél volna menni. Én csak azt hittem, hogy kicsivel többet érdemlek, mint egy hülye levél.
- Mert így van. – bólogattam hevesen. – bevallom féltem. Féltem neked elmondani. Nem mertem. Féltem, hogy ha elmondanám neked, egyetlen egy szavadba került volna, és én itt maradtam volna. Sajnálom Krisztián. Tényleg, iszonyatosan sajnálom, hogy egy szó nélkül elmentem, de nem bántam meg, csupán azt, hogy nem szóltam neked. Csak azt szeretném, reménykedek benne, hogy meg tudsz nekem bocsájtani. Nagyon fontos vagy nekem. Az egyik legjobb barátom voltál, aztán az első igazi szerelmem. Tudom, hiba volt, amit tettem, most már belátom, de akkor ez tűnt a leghelyesebbnek.  Visszaforgatnám az időt, ha tudnám, de sajnos nem tudom. Kérlek, ne haragudj rám. – néztem rá most már könnyes szemekkel, ám ő még mindig rideg arccal pillantott rám.
- Befejezted? Nem igazán hat meg ez a duma. Úgyhogy, ha nincs más mondanivalód akkor esetleg el is mehetsz, mert nekem dolgom van.  – mondta a szemembe nézve.
- Öö .. nincs. – hajtottam le a fejem. Bántottak a szavai nagyon. Számítottam erre a hangnemre, de nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
- Akkor, szia. Remélem nem gond, ha nem kísérlek ki. Tudod, merre van a kijárat. - mondta még, majd visszafordult a gépéhez, és úgy csinált mintha már ott se lennék. Én halkan felálltam, és kimentem a szobájából. A konyhában azonban beleakadtam Bencébe.
- Héj Viki? – kérdezte, de én nem válaszoltam neki, csak elviharoztam mellette, és kimentem. Fogtam egy taxit, bemondtam, hogy menjen a Margit szigetre. Nem akartam még visszamenni a hotelbe. Egyedül akartam lenni. Mihelyst az autó elindult, úgy tört ki belőlem a sírás. Azt hiszem, hogy most vesztettem el őt örökre…