Reggel, amikor felkeltem, és eszembe jutott a tegnapi nap, mosoly húzódott a számra, de hamar lelohadt, amikor rosszul lettem, és beszaladtam a fürdőbe. Egy újabb fél órát szenvedtem ott el, mit mostanában minden reggel. Miután megmostam a fogam, nyűgösen visszabattyogtam a szobába. Eléggé elment a kedvem ettől, és attól a tudattól, hogy egy ideig még minden reggel ez lesz, nem lettem boldogabb. Visszafeküdtem az ágyba Krisztián mellé, aki csak szorosan magához ölelt, és egy puszit nyomott a hajamra.
Amikor újra felébredtem, szerencsére már jól voltam, de a kedvem még mindig rossz volt.
- Jó reggelt. – köszönt Krisztián.
- Szia. – dünnyögtem bele a párnába.
- Még fáradt vagy? – kérdezte kedvesen, de engem valahogy most még ez is idegesített, így csak elfordultam tőle, miközben valami nyávogó hangot sikerült kiadnom magamból. – Viki jól vagy? – nevetett halkan, mire én már felemeltem a fejem. Enyhén voltam csak dühös.
- Nem. – kiáltottam, majd felálltam és bementem a fürdőbe. Amikor odaértem, már fogalmam sem volt,hogy mi bajom van, vagy hogy egyáltalán minek jöttem ide. Mindenesetre, hogy ne tűnjek teljesen hülyének, azért megmostam az arcom, és néztem egy ideig magam a tükörbe. Szörnyen néztem ki. Végül csak megvontam a vállamat, majd visszamentem Krisztiánhoz. Olyan aranyosan nézett rám, mint aki nem ért semmit, hogy elnevettem magam rajtam.
- Ne haragudj, hogy elébb rád kiáltottam, csak kicsit nyűgös vagyok reggel. Tudod, ezek a hülye rosszullétek már az agyamra mennek. – bújtam hozzá, mint egy kiscica.
- Semmi baj. – ölelt magához. – Éhes vagy? – kérdezte, nekem pedig a kaja gondolatára rögtön összefutott a nyál a számban.
- Aha. Tudod, mit ennék most? Palacsintát. – csillant fel a szemem.
- Palacsintát? Ne már. – húzta a száját.
- Kérleek. – néztem rá könyörgő szemekkel, és még pislogtam is hozzá párat.
- Rendben, oké, kapsz palacsintát. – adta meg magát.
- Jupí. – örültem meg, majd megpusziltam. – Akkor csinálsz nekem?
- Mi? Én?
- Miért mégis ki? Kérjem meg Bencét vagy mi? – értetlenkedtem.
- Szerintem öltözz fel, é menjünk el kajálni. Én tuti nem fogok palacsintát csinálni most.
- Hm, oké rendben, végül is nekem mindegy. – vontam vállat, majd a szekrényből kikerestem pár ruhadarabot, azt magamra kapkodtam, a hajamat felfogtam egy nagy copfba a fejem tetejére, sminkeltem, és mikor mindketten kész lettünk, kézen fogva indultunk el. – Kicsit félek a szüleidtől. – szólaltam meg hirtelen. – Hogy azt hiszik, ezzel akarlak magamhoz láncolni vagy ilyesmi.
- ugyan már, ne beszélj butaságokat. Tudják, hogy szeretlek, és ha magadhoz akarnál láncolni nem, lenne szükség ilyenekre, mert eszem ágában sincs elmenni mellőled. – mosolygott.
- Helyes. – nevettem, majd felcsimpaszkodtam, hogy az arcára nyomjak egy puszit. – Na, de most komolyan. Nem is találkoztunk már mióta. Még valamikor Amerika előtt voltam náluk utoljára. Tuti, hogy haragszik rám, amiért csak úgy itt hagytalak.
- Igen, igazad van. Tényleg elég dühös volt rád, de már nem az.
- Tényleg? – kételkedtem.
- Igen. Nyugodt lehetsz.
- Hát rendben. – sóhajtottam. Korábban tuti nem nyugtatott volna meg ilyen hamar, de mostanában elég hamar túljutok a dolgokon.
- Na gyere. – nyitotta ki nekem a kedvenc cukrászdám ajtaját, ahová már meg is érkeztünk. Bementünk, és én kértem palacsintát, de Krisztin ácsa egy kávét itt. Nem szereti az édeset reggelire.
- Olyan finom, biztos nem eszel? – kérdeztem tőle, miközben már a harmadikat tömtem magamba.
- Én nem kérek, nem nagyon vagyok éhes. – biztosított.
- De olyan rossz, hogy én eszek, te meg nem.
- Én élvezem. Jó téged nézni. – nevetett, mire én csak bokán rúgtam az asztal alatt. – Na, ezt most miért kaptam?
- Csak úgy. – vontam vállat, és ettem tovább. Miután végeztem, Krisztián fizetett, és elindultunk hazafelé, ám ekkor eszembe jutott, hogy nekem még ki kell vennem pár vitamint a gyógyszertárból, így még beugrottunk oda is. Már ténylegesen haza indultunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Linda. – köszöntem neki vidáman.
- Szia, figyelj, Tomika tudja.
- Mi? Mit? – kérdezte értetlenül.
- Hogy terhes vagy. Meglátta az egyik terhességi teszt dobozát, és az hitte én vagyok terhes, ne haragudj muszáj voltam neki elmondani.
- Jah, ugyan semmi baj. Úgy is elmondtam volna neki. – legyintettem
- Tényleg nem gond? – aggodalmaskodott.
- nem, nyugi.
- Fhú, akkor jó. – nyugodott meg, én pedig csak kuncogtam. – De megyek is, mert rohanok munkába, csak ezt el akartam neked mondani.
- Rendben, és tényleg semmi baj. Szia, Linda.
- Szia. – köszönt el, majd letettük
- Mi történt? – kérdezte Krisztián, én pedig felvázoltam a helyzetet. – Fogadunk, hogy Tomika majd hisztizik, hogy nem mi mondtuk el neki? – nevetett.
- Az könnyen meglehet. – értettem vele egyet, mikor beléptünk a lakásba.
- Nincs kedved ma velem jönni a koncertre? Nem akarom egyedül hallgatni Tomikát.
- Miért ő is megy? Akkor nem. – hagytam ott.
- Viki, ne már. Kérlek. – jött utánam.
- Jó, rendben, de, csak mert szeretlek . – néztem fel rá, és megcsókoltam.
A nap további részét szinte végig unatkoztam, mivel Krisztián retusált, aztán pedig ustreamezet. behívott engem is, így ott értetlenkedtünk a gép előtt vagy fél óráig, és válaszolgattunk a rajongói kérdéseire
Azt hiszem, hogy már kibékültek velem, és elfogadták, hogy Krisztiánnal vagyok. Ez elég jó. Akkor fejeztük be, amikor megjött Orsi és Tomika, hogy mehetnénk már, mivel vagy 2 órát tuti kell utaznunk. Én felkaptam az egyik kabátomat, mivel eléggé esett az eső, és nem akartam megfázni, majd lementünk. Befurakodtunk az autóba és köszöntünk a többieknek, majd el is indultunk. Tomika egy ideig csendbe volt, csak nézett, a szeme a hasam és az arcom között ingázott. Tudtam, hogy csak a megfelelő szavakat keresi.
- Jó, oké mond. Essünk túl rajta, de ezt hagyd abba, amit most csinálsz, mert nagyon idegesítő. – szóltam rá, miután már megelégeltem. Orsi és Krisztián is kicsit furcsán nézett rám, hogy mi bajom.
- Miért nem szóltatok? És-és mégis mi? Mióta?
- Mert én is még csak pár napja tudom.
- De mennyi idős? – kérdezett tovább.
- 7 hetes.
- Állj, állj. Miről van szó? – szólt közbe Orsi értetlenkedve.
- Viki terhes. – mondta ki Tomika, mire én és Krisztián is nagy szemekkel néztünk rá. – Öö, hopsz. – húzta be a fejét.
- Hogy micsoda? – kiáltott fel hitetlenkedve.
- Orsi el akartam mondani, csak még nem voltunk biztosak abban, hogy mit akarunk. – fordult felé Krisz.
- Miért mit akartok? – kérdezte felhúzott szemöldökkel:
- Megtartjuk. – mondtam.
- Mi? Megtartjátok? Biztos? Úgy értem, hogy alig lesz időtök egymásra. Biztos, hogy jól döntötök?
- Orsi, igen. Mi megbeszéltük, és megtartjuk a babát. Biztos lesznek gondok az elején, de majd megoldjuk. – rántott vállat Krisztián.
- Hát nem tudom. –bizonytalankodott. – Sok mindenről kell majd lemondanotok. Nem mehettek csak úgy bulizni, nem csinálhatjátok azt, amit akartok. felelősséggel fogtok tartozni valaki iránt.
- Tudjuk. – bólogattam.
- Biztos jól meggondoltátok?
- Igen.
- Hát, rendben. Én kicsit kételkedek benne, hogy megoldjátok, de mellettetek vagyok, mint eddig mindenben. Rám számíthattok. – mosolyodott végül el.
- Fhú, tényleg? Kicsit féltem, hogy dühös leszel. – engedett fel Krisztián.
- Ugyan már. Ideje, hogy végre benőjön a fejed lágya. – nevetett.
Az út további része ilyen hangulatba telt, kicsit beszélgettünk még a terhességemről, de végül szerencsére ez a téma abbamaradt, és más került terítékre. örültem, hogy Orsi nem akadt ki nagyon. Az hittem, hogy ellenezni fogja. De tévedtem, és boldog voltam. Már csak a szüleinken kell túlesnünk, és minden rendben lesz. A koncert az gyorsan lezajlott, Orsival beszélgettem végig, majd miután a srácok kiosztották az autogramokat, elindultunk haza. Útközben viszont megéheztem, így megálltunk az egyik útszéli mekibe, és bementünk kajálni. Úgy döntöttem, hogy többet nem fogok mekibe járni, amíg terhes vagyok, ez az utolsó alkalom, mivel nem akarok úgy kinézni a terhesség végére, mint egy víziló. Kértek pár hamburgert, sült krumplit, és édességet. Azt hiszem, hogyha már most eszek itt utoljára, akkor kihasználom. Tomika kicsit furcsán nézett rám, Krisztián már megszokta, Orsi pedig gondolom tisztába volt vele, hogy a terhes nők kicsit sokat esznek.
- Mi van? –néztem fel rá. Én kettő helyett eszek. – világosítottam fel, mire ő csak vállat vont, hogy neki végül is mindegy. – kicsim, ígérd meg, hogy többet, amíg terhes vagyok, nem jövünk mekibe. Jó, - néztem rá már az autóban, ő pedig nevetve bólogatott. – Köszönöm. – pusziltam meg.
Nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy végre otthon legyek, így amikor megérkeztünk, egy gyors zuhany után már az ágyban is voltam, és nem sokkal később el is aludtam.
Amikor újra felébredtem, szerencsére már jól voltam, de a kedvem még mindig rossz volt.
- Jó reggelt. – köszönt Krisztián.
- Szia. – dünnyögtem bele a párnába.
- Még fáradt vagy? – kérdezte kedvesen, de engem valahogy most még ez is idegesített, így csak elfordultam tőle, miközben valami nyávogó hangot sikerült kiadnom magamból. – Viki jól vagy? – nevetett halkan, mire én már felemeltem a fejem. Enyhén voltam csak dühös.
- Nem. – kiáltottam, majd felálltam és bementem a fürdőbe. Amikor odaértem, már fogalmam sem volt,hogy mi bajom van, vagy hogy egyáltalán minek jöttem ide. Mindenesetre, hogy ne tűnjek teljesen hülyének, azért megmostam az arcom, és néztem egy ideig magam a tükörbe. Szörnyen néztem ki. Végül csak megvontam a vállamat, majd visszamentem Krisztiánhoz. Olyan aranyosan nézett rám, mint aki nem ért semmit, hogy elnevettem magam rajtam.
- Ne haragudj, hogy elébb rád kiáltottam, csak kicsit nyűgös vagyok reggel. Tudod, ezek a hülye rosszullétek már az agyamra mennek. – bújtam hozzá, mint egy kiscica.
- Semmi baj. – ölelt magához. – Éhes vagy? – kérdezte, nekem pedig a kaja gondolatára rögtön összefutott a nyál a számban.
- Aha. Tudod, mit ennék most? Palacsintát. – csillant fel a szemem.
- Palacsintát? Ne már. – húzta a száját.
- Kérleek. – néztem rá könyörgő szemekkel, és még pislogtam is hozzá párat.
- Rendben, oké, kapsz palacsintát. – adta meg magát.
- Jupí. – örültem meg, majd megpusziltam. – Akkor csinálsz nekem?
- Mi? Én?
- Miért mégis ki? Kérjem meg Bencét vagy mi? – értetlenkedtem.
- Szerintem öltözz fel, é menjünk el kajálni. Én tuti nem fogok palacsintát csinálni most.
- Hm, oké rendben, végül is nekem mindegy. – vontam vállat, majd a szekrényből kikerestem pár ruhadarabot, azt magamra kapkodtam, a hajamat felfogtam egy nagy copfba a fejem tetejére, sminkeltem, és mikor mindketten kész lettünk, kézen fogva indultunk el. – Kicsit félek a szüleidtől. – szólaltam meg hirtelen. – Hogy azt hiszik, ezzel akarlak magamhoz láncolni vagy ilyesmi.
- ugyan már, ne beszélj butaságokat. Tudják, hogy szeretlek, és ha magadhoz akarnál láncolni nem, lenne szükség ilyenekre, mert eszem ágában sincs elmenni mellőled. – mosolygott.
- Helyes. – nevettem, majd felcsimpaszkodtam, hogy az arcára nyomjak egy puszit. – Na, de most komolyan. Nem is találkoztunk már mióta. Még valamikor Amerika előtt voltam náluk utoljára. Tuti, hogy haragszik rám, amiért csak úgy itt hagytalak.
- Igen, igazad van. Tényleg elég dühös volt rád, de már nem az.
- Tényleg? – kételkedtem.
- Igen. Nyugodt lehetsz.
- Hát rendben. – sóhajtottam. Korábban tuti nem nyugtatott volna meg ilyen hamar, de mostanában elég hamar túljutok a dolgokon.
- Na gyere. – nyitotta ki nekem a kedvenc cukrászdám ajtaját, ahová már meg is érkeztünk. Bementünk, és én kértem palacsintát, de Krisztin ácsa egy kávét itt. Nem szereti az édeset reggelire.
- Olyan finom, biztos nem eszel? – kérdeztem tőle, miközben már a harmadikat tömtem magamba.
- Én nem kérek, nem nagyon vagyok éhes. – biztosított.
- De olyan rossz, hogy én eszek, te meg nem.
- Én élvezem. Jó téged nézni. – nevetett, mire én csak bokán rúgtam az asztal alatt. – Na, ezt most miért kaptam?
- Csak úgy. – vontam vállat, és ettem tovább. Miután végeztem, Krisztián fizetett, és elindultunk hazafelé, ám ekkor eszembe jutott, hogy nekem még ki kell vennem pár vitamint a gyógyszertárból, így még beugrottunk oda is. Már ténylegesen haza indultunk, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Linda. – köszöntem neki vidáman.
- Szia, figyelj, Tomika tudja.
- Mi? Mit? – kérdezte értetlenül.
- Hogy terhes vagy. Meglátta az egyik terhességi teszt dobozát, és az hitte én vagyok terhes, ne haragudj muszáj voltam neki elmondani.
- Jah, ugyan semmi baj. Úgy is elmondtam volna neki. – legyintettem
- Tényleg nem gond? – aggodalmaskodott.
- nem, nyugi.
- Fhú, akkor jó. – nyugodott meg, én pedig csak kuncogtam. – De megyek is, mert rohanok munkába, csak ezt el akartam neked mondani.
- Rendben, és tényleg semmi baj. Szia, Linda.
- Szia. – köszönt el, majd letettük
- Mi történt? – kérdezte Krisztián, én pedig felvázoltam a helyzetet. – Fogadunk, hogy Tomika majd hisztizik, hogy nem mi mondtuk el neki? – nevetett.
- Az könnyen meglehet. – értettem vele egyet, mikor beléptünk a lakásba.
- Nincs kedved ma velem jönni a koncertre? Nem akarom egyedül hallgatni Tomikát.
- Miért ő is megy? Akkor nem. – hagytam ott.
- Viki, ne már. Kérlek. – jött utánam.
- Jó, rendben, de, csak mert szeretlek . – néztem fel rá, és megcsókoltam.
A nap további részét szinte végig unatkoztam, mivel Krisztián retusált, aztán pedig ustreamezet. behívott engem is, így ott értetlenkedtünk a gép előtt vagy fél óráig, és válaszolgattunk a rajongói kérdéseire
Azt hiszem, hogy már kibékültek velem, és elfogadták, hogy Krisztiánnal vagyok. Ez elég jó. Akkor fejeztük be, amikor megjött Orsi és Tomika, hogy mehetnénk már, mivel vagy 2 órát tuti kell utaznunk. Én felkaptam az egyik kabátomat, mivel eléggé esett az eső, és nem akartam megfázni, majd lementünk. Befurakodtunk az autóba és köszöntünk a többieknek, majd el is indultunk. Tomika egy ideig csendbe volt, csak nézett, a szeme a hasam és az arcom között ingázott. Tudtam, hogy csak a megfelelő szavakat keresi.
- Jó, oké mond. Essünk túl rajta, de ezt hagyd abba, amit most csinálsz, mert nagyon idegesítő. – szóltam rá, miután már megelégeltem. Orsi és Krisztián is kicsit furcsán nézett rám, hogy mi bajom.
- Miért nem szóltatok? És-és mégis mi? Mióta?
- Mert én is még csak pár napja tudom.
- De mennyi idős? – kérdezett tovább.
- 7 hetes.
- Állj, állj. Miről van szó? – szólt közbe Orsi értetlenkedve.
- Viki terhes. – mondta ki Tomika, mire én és Krisztián is nagy szemekkel néztünk rá. – Öö, hopsz. – húzta be a fejét.
- Hogy micsoda? – kiáltott fel hitetlenkedve.
- Orsi el akartam mondani, csak még nem voltunk biztosak abban, hogy mit akarunk. – fordult felé Krisz.
- Miért mit akartok? – kérdezte felhúzott szemöldökkel:
- Megtartjuk. – mondtam.
- Mi? Megtartjátok? Biztos? Úgy értem, hogy alig lesz időtök egymásra. Biztos, hogy jól döntötök?
- Orsi, igen. Mi megbeszéltük, és megtartjuk a babát. Biztos lesznek gondok az elején, de majd megoldjuk. – rántott vállat Krisztián.
- Hát nem tudom. –bizonytalankodott. – Sok mindenről kell majd lemondanotok. Nem mehettek csak úgy bulizni, nem csinálhatjátok azt, amit akartok. felelősséggel fogtok tartozni valaki iránt.
- Tudjuk. – bólogattam.
- Biztos jól meggondoltátok?
- Igen.
- Hát, rendben. Én kicsit kételkedek benne, hogy megoldjátok, de mellettetek vagyok, mint eddig mindenben. Rám számíthattok. – mosolyodott végül el.
- Fhú, tényleg? Kicsit féltem, hogy dühös leszel. – engedett fel Krisztián.
- Ugyan már. Ideje, hogy végre benőjön a fejed lágya. – nevetett.
Az út további része ilyen hangulatba telt, kicsit beszélgettünk még a terhességemről, de végül szerencsére ez a téma abbamaradt, és más került terítékre. örültem, hogy Orsi nem akadt ki nagyon. Az hittem, hogy ellenezni fogja. De tévedtem, és boldog voltam. Már csak a szüleinken kell túlesnünk, és minden rendben lesz. A koncert az gyorsan lezajlott, Orsival beszélgettem végig, majd miután a srácok kiosztották az autogramokat, elindultunk haza. Útközben viszont megéheztem, így megálltunk az egyik útszéli mekibe, és bementünk kajálni. Úgy döntöttem, hogy többet nem fogok mekibe járni, amíg terhes vagyok, ez az utolsó alkalom, mivel nem akarok úgy kinézni a terhesség végére, mint egy víziló. Kértek pár hamburgert, sült krumplit, és édességet. Azt hiszem, hogyha már most eszek itt utoljára, akkor kihasználom. Tomika kicsit furcsán nézett rám, Krisztián már megszokta, Orsi pedig gondolom tisztába volt vele, hogy a terhes nők kicsit sokat esznek.
- Mi van? –néztem fel rá. Én kettő helyett eszek. – világosítottam fel, mire ő csak vállat vont, hogy neki végül is mindegy. – kicsim, ígérd meg, hogy többet, amíg terhes vagyok, nem jövünk mekibe. Jó, - néztem rá már az autóban, ő pedig nevetve bólogatott. – Köszönöm. – pusziltam meg.
Nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy végre otthon legyek, így amikor megérkeztünk, egy gyors zuhany után már az ágyban is voltam, és nem sokkal később el is aludtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése