A nyár utolsó napjai sajnos olyan gyorsan elteltek, hogy szinte észre se vettük. Krisztiánnak persze ez nem hoz változást, hiszen ugyanazokat kell csinálni, amiket eddig, kicsit talán kevesebb fellépéssel. Viszont nekem megkezdődik az egyetem, amitől eléggé félek.
Amikor haza jöttünk Nyíregyházától, már itthon voltunk, egész idő alatt együtt. Eljárkáltam vele a fellépésekre, esténként pedig összehívtuk a többieket és elmentünk bulizgatni, vagy csak beültünk valahová.
Lényegében a nyár elég jól telt, kivéve egy két napot, de ezek az utolsó hetek maximálisan kárpótoltak.
A nyár utolsó napján iszonyatos hányingerre ébredtem. Gyorsan kipattantam az ágyból, majd a fürdőszobába siettem, ahol sikerült viszont látnom a tegnapi vacsorámat. Kissé megkönnyebbülten mentem vissza a szobába miután megmostam az arcom és a fogam, de még mindig hányingerem volt, és nagyon fájt a hasam. Próbáltam gondolkodni, hogy mivel ronthattam el ennyire, de nem jutott eszembe. Közben pedig még a fejem is megfájdult. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ilyen rosszul. Nagyon fájt a hasam. Visszafeküdtem az ágyba, és Krisztiánhoz bújta, de a fájdalom nem enyhült. Gondoltam, hogy biztos meg fog jönni, hiszen már késik egy ideje, de szokott néha.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Krisztián elkezdett mocorogni, majd láttam, hogy kinyissa a szemét.
- Szia. – hümmögte. – Hány óra? – kérdezte miközben a szemét dörzsölte. Ránéztem az órára és úgy válaszoltam.
- 8 múlott.
- Akkor te meg hogy-hogy fel vagy? – nézett rám értetlenül. – Jól vagy? Olyan sápadt az arcod.
- Nem vagyok jól. Elébb keltem. Hánytam és nagyon fáj a hasam. – válaszoltam.
- Szegénykém. Biztos elrontottad valamivel. – jött közelebb, és elkezdte simogatni.
- Igen, lehet.
- Hozzak valami gyógyszert? Vagy éhes vagy? – kérdezgetett. Olyan aranyos volt.
- Nem, köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Biztos? Ha kell, valami csak szólj.
- Rendben. – pusziltam meg az arcát. – Inkább aludnék még picit. Nagyon fáradt vagyok.
- Gyere. – húzott magához, majd lefeküdtünk még mindketten, és ő is visszaaludt.
Amikor újra felébredtem, kicsit furcsállva vettem tudomásul, hogy már nem fáj a hasam, sőt semmi bajom nem volt. Krisztián már nem volt mellettem, így én is kiszálltam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt, de ott sem volt, így megnéztem Bence szobájába. A gép előtt ültek és ott bámultak valamit, miközben hangosakat nevettek.
- Sziasztok. – köszöntem nekik és közelebb mentem.
- Szia. – köszönt Bence.
- Sziaa, ugye nem mi ébresztettünk fel? – húzott magához Krisztián, és az ölébe ültetett, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Nem. Szerintem már kialudtam magam. Hány óra? – kérdeztem, de aztán láttam a gépen, hogy már fél1. – Hú, már ennyi az idő?
- Ühüm. – bólogatott Krisz. – Jobban vagy?
- Igen, már semmi bajom. Szerencsére hamar elmúlt.
- Biztos? – ráncolta a szemöldökét. - Ne menjünk el mégis orvoshoz?
- Nem, dehogyis. Jól vagyok. - bizonygattam.
- Akkor jó. - mosolygott. - De ha valami van, akkor szólj.
- Rendben.Ti mit csináltok? – néztem a képernyőre, de ott már Bence twitterje volt csak.
- Semmi, videókat nézegettünk, meg ilyesmi. – válaszolta. – Egyébként nem vagy éhes?
- De! Tudod, mit ennék most? Kínait! – lelkesültem fel. Nagyon éhes voltam.
- Kínait? – vágott értetlen arcot. – De hiszen te nem is szereted a kínait.
- Tudom, de most úgy megkívántam. Na, együnk kínait. – néztem rá boci szemekkel.
- Rendben, akkor menjünk valahová kajálni. Csak menny készülj el. Én kész vagyok.
- Oké, mindjárt itt vagyok. – pattantam fel az öléből majd a szobába vetem az irányt. Ott gyorsan magamra kapkodtam egy farmert és egy pólót, a fürdőbe elvégeztem a szokásos teendőmet, és mentem is vissza Krisztiánhoz, majd pár perc múlva elindultunk.
Egy közeli kínai étterembe mentünk, ahol mindketten rendeltünk, aztán miután jól laktunk, még berángattam Krisztiánt egy cukrászdába valami fagyira. Onnan már elégedetten távoztunk, míg ő kicsit furán nézett rám, de nem érdekelt.
- Van ma programod? – kérdeztem szórakozottan, miközben kézen fogva mászkáltunk, és a kirakatokat bámultam.
- Csak egy fellépés itt este 7-től.
- Szuper. Akkor elmegyek veled.
- Oké. Egyébként holnap suli, eszedbe van még? – kérdezte nevetve.
- Persze. Semmi kedvem. Az hittem várni fogom, de nem. Alig várom, hogy vége legyen.
- Még 2 év, kibírod.
- Remélem. – fintorogtam.
Egy kicsit még sétálgattunk, de aztán elindultunk haza. Délután otthon voltunk, Krisztián retusálgatott, én pedig Bencével értetlenkedtem. Napközben hívott Linda, hogy mi lenne, ha holnap egyetem után együtt ebédelünk, én pedig belementem, hiszen már rég dumáltunk, olyan igazit. Alig vártam. Fél 7-kor este aztán elkészültünk, és sikerült rávennem Bencét, hogy ő is jöjjön, hogy amíg Krisztián énekel, én ne unatkozzak. És nem is unatkoztam. Egész végig együtt beszélgettünk, nevettünk. Amikor vége lett a koncertnek, végül mind a ketten lemaradtak autogramot osztani, de aztán együtt indultunk haza. Lényegében egész jól telt ez a nap, kivéve a reggeli rosszullétet. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, szorosan Krisztiánhoz bújva.
Lényegében a nyár elég jól telt, kivéve egy két napot, de ezek az utolsó hetek maximálisan kárpótoltak.
A nyár utolsó napján iszonyatos hányingerre ébredtem. Gyorsan kipattantam az ágyból, majd a fürdőszobába siettem, ahol sikerült viszont látnom a tegnapi vacsorámat. Kissé megkönnyebbülten mentem vissza a szobába miután megmostam az arcom és a fogam, de még mindig hányingerem volt, és nagyon fájt a hasam. Próbáltam gondolkodni, hogy mivel ronthattam el ennyire, de nem jutott eszembe. Közben pedig még a fejem is megfájdult. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ilyen rosszul. Nagyon fájt a hasam. Visszafeküdtem az ágyba, és Krisztiánhoz bújta, de a fájdalom nem enyhült. Gondoltam, hogy biztos meg fog jönni, hiszen már késik egy ideje, de szokott néha.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Krisztián elkezdett mocorogni, majd láttam, hogy kinyissa a szemét.
- Szia. – hümmögte. – Hány óra? – kérdezte miközben a szemét dörzsölte. Ránéztem az órára és úgy válaszoltam.
- 8 múlott.
- Akkor te meg hogy-hogy fel vagy? – nézett rám értetlenül. – Jól vagy? Olyan sápadt az arcod.
- Nem vagyok jól. Elébb keltem. Hánytam és nagyon fáj a hasam. – válaszoltam.
- Szegénykém. Biztos elrontottad valamivel. – jött közelebb, és elkezdte simogatni.
- Igen, lehet.
- Hozzak valami gyógyszert? Vagy éhes vagy? – kérdezgetett. Olyan aranyos volt.
- Nem, köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Biztos? Ha kell, valami csak szólj.
- Rendben. – pusziltam meg az arcát. – Inkább aludnék még picit. Nagyon fáradt vagyok.
- Gyere. – húzott magához, majd lefeküdtünk még mindketten, és ő is visszaaludt.
Amikor újra felébredtem, kicsit furcsállva vettem tudomásul, hogy már nem fáj a hasam, sőt semmi bajom nem volt. Krisztián már nem volt mellettem, így én is kiszálltam az ágyból és a konyha felé vettem az irányt, de ott sem volt, így megnéztem Bence szobájába. A gép előtt ültek és ott bámultak valamit, miközben hangosakat nevettek.
- Sziasztok. – köszöntem nekik és közelebb mentem.
- Szia. – köszönt Bence.
- Sziaa, ugye nem mi ébresztettünk fel? – húzott magához Krisztián, és az ölébe ültetett, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Nem. Szerintem már kialudtam magam. Hány óra? – kérdeztem, de aztán láttam a gépen, hogy már fél1. – Hú, már ennyi az idő?
- Ühüm. – bólogatott Krisz. – Jobban vagy?
- Igen, már semmi bajom. Szerencsére hamar elmúlt.
- Biztos? – ráncolta a szemöldökét. - Ne menjünk el mégis orvoshoz?
- Nem, dehogyis. Jól vagyok. - bizonygattam.
- Akkor jó. - mosolygott. - De ha valami van, akkor szólj.
- Rendben.Ti mit csináltok? – néztem a képernyőre, de ott már Bence twitterje volt csak.
- Semmi, videókat nézegettünk, meg ilyesmi. – válaszolta. – Egyébként nem vagy éhes?
- De! Tudod, mit ennék most? Kínait! – lelkesültem fel. Nagyon éhes voltam.
- Kínait? – vágott értetlen arcot. – De hiszen te nem is szereted a kínait.
- Tudom, de most úgy megkívántam. Na, együnk kínait. – néztem rá boci szemekkel.
- Rendben, akkor menjünk valahová kajálni. Csak menny készülj el. Én kész vagyok.
- Oké, mindjárt itt vagyok. – pattantam fel az öléből majd a szobába vetem az irányt. Ott gyorsan magamra kapkodtam egy farmert és egy pólót, a fürdőbe elvégeztem a szokásos teendőmet, és mentem is vissza Krisztiánhoz, majd pár perc múlva elindultunk.
Egy közeli kínai étterembe mentünk, ahol mindketten rendeltünk, aztán miután jól laktunk, még berángattam Krisztiánt egy cukrászdába valami fagyira. Onnan már elégedetten távoztunk, míg ő kicsit furán nézett rám, de nem érdekelt.
- Van ma programod? – kérdeztem szórakozottan, miközben kézen fogva mászkáltunk, és a kirakatokat bámultam.
- Csak egy fellépés itt este 7-től.
- Szuper. Akkor elmegyek veled.
- Oké. Egyébként holnap suli, eszedbe van még? – kérdezte nevetve.
- Persze. Semmi kedvem. Az hittem várni fogom, de nem. Alig várom, hogy vége legyen.
- Még 2 év, kibírod.
- Remélem. – fintorogtam.
Egy kicsit még sétálgattunk, de aztán elindultunk haza. Délután otthon voltunk, Krisztián retusálgatott, én pedig Bencével értetlenkedtem. Napközben hívott Linda, hogy mi lenne, ha holnap egyetem után együtt ebédelünk, én pedig belementem, hiszen már rég dumáltunk, olyan igazit. Alig vártam. Fél 7-kor este aztán elkészültünk, és sikerült rávennem Bencét, hogy ő is jöjjön, hogy amíg Krisztián énekel, én ne unatkozzak. És nem is unatkoztam. Egész végig együtt beszélgettünk, nevettünk. Amikor vége lett a koncertnek, végül mind a ketten lemaradtak autogramot osztani, de aztán együtt indultunk haza. Lényegében egész jól telt ez a nap, kivéve a reggeli rosszullétet. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, szorosan Krisztiánhoz bújva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése