2. évad 13. fejezet

Sziasztok, bocsi, hogy ilyen későn hozom a frisst, de nem voltam itthon egész nap :S
Remélem, hogy azért tetszeni fog, és kapok komikat :)
Ja, és lenne egy kérdésem. Nem tud valaki az olvasók közül fejlécet csinálni ? :) Ha igen, akkor csak írj chat-be, és majd megbeszéljük. Előre is köszi :)

- Mit keresel itt? –kérdeztem tőle, miközben közelebb mentem hozzá.
- Ne menj el. – mondta, mire én döbbenten néztem rá.
- Micsoda?
- Figyelj Viki. – jött közelebb, és megfogta az egyik kezemet. – Nem akarom, hogy elmegy. Azt akarom, hogy maradj itt, kezdjük újra, ahogy tegnap mondtad. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni egy ilyen butaság miatt. Kérlek, ne menj el. – nézett őszintén a szemembe, reménykedve.
- De .. de tegnap még .. – kezdtem el, de ő közbe vágott.
- Tudom, mit mondtam tegnap. Hülye voltam. Viki, felejtsük el, kérlek. Csak maradj itt, velem.
- Én, nem lehet. Itt van Ryan, és ..  én nem .. nem lehet. – néztem rá szomorúan. – Szeretlek, szeretném, de nem lehet.
- Miért? Mindent lehet, csak akarni kell. Szeretlek, te is szeretsz, akkor mit akarsz? – jött egyre közelebb, majd hátra simította a fülem mögé a hajamat.
- Viki jössz? – állt mellém Ryan. – Mennünk kell.

Ne, ezt ne. Mindketten úgy néztek rám. Nekem pedig választanom kellett. Úristen, ne. Legszívesebben elszaladtam volna, de nem lehetett. Választanom kellett, én pedig azt hiszem, hogy igazából már rég választottam. Kihúztam a kezem Krisztián kezéből, és megöleltem Ryan-t.
- Sajnálom Ryan, de én nem megyek. – mondtam, miután elengedtem.
- Mi? – nézett rám döbbentem.
- Sajnálom, de nem lehet, én Krisztiánt szeretem. Ne haragudj rám. – néztem őszintén a szemébe. Egy ideig állt, de aztán elmosolyodott.
- Tudom.
- Micsoda?
- Tudom, hogy őt szereted. Az első pillanat óta mióta idejöttünk. Csak tudod reméltem, hogy elmegyünk és akkor majd sikerül őt elfelejtened.
- Sajnálom Ryan.
- Semmi baj Viki. Viszont nekem akkor mennem kell. Gyere ölelj meg. – tárta szét a karjait, majd hozzábújtam ő pedig szorosan magához húzott. Adott egy puszit a fejem búbjára, aztán elengedett. – Nagyon vigyázz rá. – mondta Krisztiánnak, majd kezet ráztak.
- Úgy lesz. – bólogatott. Mi? Ez meg mióta tud angolul?
Még egyszer utoljára megölelt, majd elment. Csak néztem a távolodó alakját, amikor megéreztem Krisztián kezét az enyémbe.
- Gyere, menjünk.
- Rendben. – néztem rá mosolyogva. Ő elvette a bőröndömet, és elindultunk kifelé. – Egyébként te mióta tudsz angolul? – jutott eszembe már a kocsiba, ahol végig fogta a kezem.
- Hát, kicsit tudok azért angolul. – vont vállat.
- Aha. – nevettem.

                                  

- Mitől gondoltad meg magad? – fordultam felé az ülésbe.
- Csak eszembe jutott az, amikor még együtt voltunk, és hiányzik. Hiányzol. Rájöttem, hogy szeretlek, nem akarlak elveszíteni csak a büszkeségem miatt. Tudni kell megbocsájtani. – mosolygott.
- Szeretlek, köszönöm. – előre dőltem, és adtam egy puszit az arcára.
- Egyébként arra gondoltam, hogy mivel holnap Tomika szülinapja, ezért mi lenne, ha nem mondanák el neki, hogy kibékültünk és nem mentél vissza csak holnap?
- Meglepi? Tőlem oké. – egyeztem bele. Nemsokára megérkeztünk a lakásába, majd felmentünk. Szerencsére Bence nem volt itthon, mert akkor oda lett volna a meglepink…