- Semmi. – vontam vállat nem törődöm módon, de nem fordultam meg.
- Ne csináld ezt, hallod. Sajnálom.
- Mégis mit? – fordultam felé dühösen. – Azt, hogy elhitetted velem, hogy majd számíthatok rád, miközben nem? Sajnálhatod is. – vágtam hozzá.
- Kicsit igazán megérthetnél. – emelte már ő is fel a hangját. – Nem számítottam erre, hogy teherbe eshetsz. Nem akartunk még babát nem? Azért is szedted a fogamzásgátlót.
- Igen, nem terveztünk, nem akartam, de becsúszott. Elveteti, pedig nem fogom, azt megmondtam már neked. És nem, nem tudlak megérteni, mivel nem értem, hogy akkor mire volt jó a tegnapi dumád, hogy majd együtt megoldjuk.
- Én tényleg úgy gondoltam, csak bepánikoztam vagy nem tudom.
- Sajnálom. Ha akarsz, hagyj el, de a babát megtartom. – mondtam neki, majd most már ténylegesen bementem a szobába, de ő azonnal utánam jött.
- Mi? Miről beszélsz? Én, nem akarlak elhagyni. Szeretlek Viki, és még csak nem rég kaptalak vissza, nem akarlak újra elveszíteni – fordított maga felé, és végig simított az arcomon.
- Akkor mit akarsz? – kérdeztem.
- Én .. én .. csak félek. Félek, hogy valamit elrontanák vagy, hogy nem tudom. Hogy nem vagyok ehez még elég érett, vagy, hogy rossz apa lennék. Érted? – mondta ki halkan. Láttam, hogy zavarba van, én pedig elérzékenyültem teljesen, hogy ő attól fél, hogy esetleg rossz apa lesz. Azonnal elszállt minden eddigi haragom.
- Kicsim, ezt eddig miért nem mondtad? – mentem hozzá közelebb.
- Nem tudom, én bizonytalan vagyok. Mert igazából már 24 leszek, és tényleg fel kéne nőnöm, meg kéne állapodnom, csak félek. – ült le az ágyra, én pedig rögtön az ölébe furakodtam.
- Én is félek. De biztos mindenki fél az elején. Rengetegen vannak, akik sokkal fiatalabban vállalnak babát. Én pedig biztos vagyok benne, hogy szuper apa lennél. – biztattam mosolyogva.
- Gondolod? – nézett felé rám.
- Igen. – bólogattam. – Természetes, hogy félsz, hiszen még nem vagyunk tapasztaltak ezen a téren, de elsőnek senki sem az. Mindenki fél. Szerintem ez normális.
- Köszönöm, szeretlek. nagyon. – puszilt meg.
- Én is téged. – bújtam hozzá.
- Szülők leszünk. – mondta ki hirtelen.
- Igen. – bólogattam. – Hihetetlen, ugye?
- Bizony. – értett velem egyet, aztán az egyik kezét a hasamra tette. – Furcsa, hogy ott van bent. – simított rajta végig, nekem pedig ekkor eszembe jutott a mai ultrahangos kép.
- Juj, van valamim. – ugrottam ki az öléből, és elkezdem kotorni a táskámba. Ő érdeklődve figyelt, majd amikor megtaláltam a képet, visszaültem az ölébe. – nézd, ezt ma készítették ultrahangon. Ott van. Olyan picike. – mutattam meg a képen.
- Jézusom, olyan apró?
- Aha. – bólogattam.
- Amúgy, azon gondolkoztam, hogy el kellene mondani anyuéknak, nem? – nézett fel rám.
- De. Mikor? Együtt mondjuk el?
- Szerintem jó lenne együtt.
- Rendben, de mikor? Hétvégén ráérsz? – kérdeztem.
- Ma milyen nap is van? – ráncolta a homlokát.
- Péntek. – nevettem.
- Jah, tényleg. nem tudom. Várj, megnézem. – mondta, és a telefonjába elkezdte keresni a fellépéseit. – Lesz egy szombaton, aztán vasárnap is. – húzta a száját.
- Hm, akkor mi lenne, ha vasárnap reggel elmennénk Sopronba, és este pedig haza, mivel a vasárnapi koncert szerencsére, ha jövünk, haza útba esik pont. - ajánlottam.
- Hm, rendben, nekem oké. És a te szüleid?
- Azt majd megoldjuk még valamelyik nap. Vagy el tudom mondani nekik egyedül is, ha esetleg te nem tudnál elszabadulni. – mosolyogtam.
- Tényleg? De az úgy nem olyan izé? Mintha nem tudom, nem lennék melletted, vagy ilyesmi?
- Nem, dehogyis. – legyintettem. – Anyuék már tudják, hogy nem mindig érsz rá. Meg azt sem tudom, hogy fognak reagálni. lehet jobb is, hogy nem leszel ott.
- Hm, oké. Ahogy akarod. – rántotta meg a vállát. – De biztos?
- Mondom, hogy biztos. Szeretném nekik egyedül elmondani. hidd el, így jobb lesz.
- Hát nem tudom. Végül is te ismered a szüleidet.
- Ahj, remélem anyu nem lesz dühös. – mondtam kicsit félve. – Habár szerintem apumtól jobban kéne félnem.
- Ugyan, elmondod, hogy szeretjük egymást, meg satöbbi.
- Ou persze. Azt hiszed, hogy ez csak így megy. Anyu, és apu mindig azt mondták nekem, hogy előbb biztosítsak magamnak állást, karriert, és csak aztán család. De én? Semmilyen karrierem, még csak az egyetemet se jártam ki, még csak másodéves vagyok. Az a félév modellkedés pedig szinte semmi. – hadartam el egy szuszra, ő pedig csak nevetett. – Ez nem vicces. – sértődtem be, és kimásztam az öléből, de ő rögtön visszahúzott.
- Ne haragudj, nem akartalak kinevetni, de szerintem feleslegesen aggódsz ilyen dolgokon. Az egyetemet attól még be fogod tudni fejezni.
- Ou igen? És hogyan? Hová teszem addig a babát? Vagy esetleg majd te itthon maradsz vele? Kétlem. – vágtam a fejéhez.
- Hát folytatod levelezőn, mint mikor Amerikába voltál. Bejársz a vizsgákra ész kész.
- Ahj, nem tudom. –Lehet, ott hagyom az egyetemet. Úgy is utálom. – borultam a vállára.
- Ne hogy ott hagyd. Szereted azt tanulni, amit tanulsz, és tudom, hogy később megbánnád. Egyáltalán nem utálod, csak most kicsit nagy rajtad a nyomás. – simogatta a hátam.
- Meglátom még, mindenesetre, köszi, hogy biztatsz. – adtam neki egy kis puszit köszönésképpen. – Viszont most nagyon fáradt vagyok. Te nem?
- De, igen. – bólogatott.
- Akkor megyek, lezuhanyozok, jó? Aztán pedig te.
- Rendben. - bólogatott, majd adott egy puszit. Felálltam az öléből, és előszedtem a pizsimet, majd bevonultam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, majd miután kész ettem, átadtam a fürdőt Krisztiánnak, én pedig bebújtam az ágyba. Meg szerettem volna várni, de annyira fáradt voltam, hogy szinte pár percen belül elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése