49. fejezet

Mire kiértem a fürdőből, nagy meglepetésemre Krisztián már elpakolt.
- Jéé, te elpakoltál? – mentem oda hozzá.
- Bizony. Most mond, hogy nem vagyok imádnivaló. – ölelt meg.
- De az vagy. A legjobb. – csókoltam meg, amikor megszólalt a telefonja.
- Igen? – vette fel, de nem mozdult mellőlem – Nem tudom. Amikor akarsz. Jó, majd hívj. Helló. – köszönt el, majd a telefont visszacsúsztatta a zsebébe. – Tomika volt. Azt mondta, hogy vonattal jön. Olyan 6 körül lesz itt. – mondta.
- Akkor jó. Addig még van időnk. De mit csináljunk? – kérdeztem.
- Nekem mindegy. Amit csak akarsz. 
- Nézünk filmet? 
- Nézhetünk. – bólogatott.
- Szuper. Én csinálok pattogatott kukoricát, te pedig addig válaszd ki a filmet. – mondtam, majd fogtam a kezét és lementünk. Ő bement a nappaliba én pedig a konyhába. 
- Na választottál? – kérdeztem, miután leültem mellé a kanapéra. 
- Aha. – mutatta fel a DVD. Egy vígjátékot választott, amit nem rég vettünk és még nem láttam. Betette a lejátszóba, majd a kanapén összebújva néztük meg. A film 1 és fél órás volt. Mire befejeztük nemsokára megjött anyu is. 
. Helló. Hát te hol voltál? – köszöntünk neki.
- Sziasztok. Be kellett mennem munkába. - válaszolt.
- Ja, gondoltam egyébként. - mondta.
- Ebédeltetek már? - kérdezte mire mi csak a fejünket, ráztuk. - Akkor gyorsan összedobok valamit. Ti addig mondjuk, megteríthettek. - kérte, majd bement a konyhába mi pedig utána. Krisztiánnal megterítettünk aztán nem sokkal később kész lett a kaja és leültünk enni. Miután befejeztük megköszöntük, majd úgy döntöttünk, hogy kivisszük Chloet. Krisztián természetesen felvett egy baseball sapkát és egy napszemüveget, hátha akkor kevésbé ismerik fel, aztán elindultunk. Kézen fogva sétáltunk, és szerencsére nem jött oda hozzánk senki. Páran megnéztek, de nem biztos, hogy felismerték SP-t. Egy óra hosszát sétálgattunk, beszélgettünk, amikor már Chloe és mi is eléggé elfáradtunk, ezért elindultunk haza. Mire haza értünk, már 4 óra volt. Felmentünk a szobámba, és az ott lévő kis kanapémra leültünk és csak beszélgettünk. Mindenről, ami csak eszünkbe jutott, néha pedig meg-megszakítottuk egy rövid vagy egy hosszabb csókkal. Jó volt végre csak vele, kettesben lenni, és sajnos már nem lehet soká, és mennie kell.  
- Énekelj nekem. – kértem egyszer csak.
- Mi? Ne már. – húzta a száját.
- Na, kérlek szépen. – néztem rá, majd megcsókoltam.
- De csak egyet jó? – kérdezte mire én, csak bólogattam. – Mit szeretnél, mit énekeljek?
- Legyen, a Kelts fel. Azt annyira imádom.
- Jó. – mondta, majd elkezdett énekelni.
- Köszönöm. Szeretlek. – suttogtam, majd megcsókoltam, áthúzott az ölébe én pedig a lábammal átfontam a dereka körül a lábamat. Így csókolóztunk, először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben. Krisztián a hátamat simogatta, vagy a hajamba túrt, én beleharaptam az alsó ajkába, és csak még jobban magához húzott. Aztán megfogta a felsőm alját, mire én nagy nehezen elhúzódtam tőle és leállítottam.
- Tudom, ne haragudj, de annyira kívánlak. – suttogta közel a számhoz.
- Tudom, és én is téged, de én még nem érzem magam készen, ne haragudj. Ráadásul anyu is itthon van és Tomika is, bármikor megjöhet. – mondtam neki.

- Értem. Mondtam, hogy megértem, csak nehéz. De ígérem, hogy addig nem lesz semmi, ameddig, te nem állsz készen. – mosolygott, majd megcsókolt.