33. fejezet

A koncert, mint mindig most is nagyon jó volt. A rajongók sikítoztak, énekeltek. Én ott álltam oldalt és csak néztem őt. Ilyenkor annyira más. Mintha csak a színpad létezne számára és a rajongók. Látszik, hogy élvezi amit csinál.
Miután vége lett a koncertnek, adott pár autogramot és fényképezkedett, majd elköszönt a rajongóitól és hátrajött az öltözőjébe. Én már ott vártam.
- Na milyen volt? – kérdezte, és bele itt az innivalójába.
- Nagyon jó voltál. Mint mindig. – mosolyogtam rá.
- Akkor jó.
Krisztiánt még elhívták valahová beszélni, addig én a táncosaival, Andrissal és Martinnal beszélgettem. Nagyon bírom őket, tiszta bolondok. Épp nevettünk valamin amikor visszajött Krisz.
- Ti meg mind nevettek ennyire? – kérdezte.

- Semmin. – mondtam még mindig nevetve.
- Azt látom. De mindegy, mehetünk? Minél hamarabb haza akarok érni.
- Persze menjünk. – gyorsan összeszedte a cuccait, majd kimentünk az autójához.
Andris-ék hátraültek, mi pedig előre. Az úton szokás szerinte értetlenkedtek, énekeltek.
- Viki, énekelj velünk. – kérte Martin.
- Mi van? Én biztos nem. – ellenkeztem.
- Na légyszí. Én már hallottalak énekelni és egyáltalán nincs rossz hangod. – kérte Krisztián.
- Nem éneklek. – nevettem, de a végén annyira noszogattak, hogy belementem.
Az úton együtt énekeltünk, nevettünk. Komolyan nem normálisak ezek hárman együtt.
Amikor Pestre értünk, előbb haza vittük a srácokat, majd mi is haza mentünk.
- Tomikaa megjöttünk. – kiáltotta Krisztián.
- Csááá Vikii. – jött ki a szobájából és megölelt.
- Szia. Pont úgy néz ki mint aki rosszul van. – néztem rá nevetve miután elengedett.
- Rosszul voltam, tényleg. De elment a kölyök és mindjárt jobban lettem. - piszkálta Krisztiánt, mire én csak nevettem.
- Hahaha. Vicces. – lökte oldalba az említett.
- Na, ez már hiányzott. – mosolyogtam rájuk.
- Te is nekünk, de nekem most mennem kell. – vette fel a cipőjét.
- Látom mennyire. Megjöttem és már mész is el.
- Bocsi Viki, de ma Lindánál alszom. Majd holnap találkozunk. Na sziasztook. – adott egy puszit majd elindult. – Ja, és nem rosszalkodni az éjjel. – nézett még hátra nevetve, majd elment.
- Ez tiszta hülye. Nem vagy éhes? – kérdezte Krisztián.
- Ettem otthon mielőtt eljöttem, de kicsit az vagyok. – válaszoltam.
- Akkor 2 lehetőség van. Rendelünk vagy elmegyünk valahová. Te mit szeretnél? – húzott magához.
- Én mit szeretnék? Elmenni itthonról valahová aztán pedig kézen fogva sétálni veled. – suttogtam közel az arcához.
- Ezt szeretnéd? Nincs ehhez kicsit késő? Már 10 óra. – kérdezte miközben ránézett a telefonjára.
- De, igazad van. Akkor rendeljünk, aztán holnap sétálunk. Jó?
- Rendben. – csókolt meg.
- Akkor mit rendelünk? – kérdeztem, majd bementünk a konyhába és Krisztián elővett egy ételrendelős papírt. – Szerintem nekem csak valami saláta lesz.
- Akkor nekem meg arany galuska.
- Már megint?
- Milyen megint? – nézett rám.

- Állandóan azt eszel. Nem tudom, hogy nem tudod megunni.
- Ezt nem lehet megunni. – nevetett.  – Amúgy meg nem eszek állandóan ezt.
- Oh, dehogynem. – bólogattam.
- Jól van már. Biztos jobb mint a nyúlkajád. – mondta, mire én meglöktem.
- Az legalább egészséges. Vigyázok az alakomra.
- Neked nem kell vigyáznod az alakodra, tökéletes vagy. – csókolt meg.