44. fejezet

Ma, azért van már ennyire hamar rész, mivel holnap nem leszek itthon egész nap, és csak későn este jövök haza, ezért felteszem nektem most :) De ezért cserébe, kicsit több komit kérek :P Ha legalább a 12 "likeolónak" a fele írna, én már akkor nagyon boldog lennék :)

Reggel, az ébresztőórámra ébredtem fél 7-kor. Szinte rögtön kipattantam az ágyból, és először a fürdőbe mentem. Megmostam a fogam, és raktam magamra egy kis sminket, felöltöztem, a hajamat pedig begöndörítettem. Miután kész lettem, lementem a konyhába, ahol anyuék már reggeliztek.
- Szia kincsem. Gyönyörű vagy. – mosolygott anyu.
- Bizony, felnőttél. – jött oda apu is és megölelt.
- Köszönöm. – öleltem vissza.
- Éhes vagy?
- Nem. Egy falat se menne le a torkomon. – nevettem, majd leültem azért az asztalhoz, mivel volt még egy kis időm az indulásig.
- Krisztiánnal megbeszélted? – kérdezte anyu.
- Igen, és képzeld még is eltud jönni. Úgy örülök. – tapsikoltam.
- Akkor jó, várom már, hogy megismerhessem. – bólogatott apu.
- Imádni fogjátok.
- Majd meglátjuk. – nevettek. - Mikor jönnek egyébként?
- Majd csak olyan 9 körül érnek ide azt mondta.
- Értem.
Egy kicsit ültem még ott, majd elindultam suliba. Útközben találkoztam Dorinával és együtt mentünk be. Furcsa volt, hogy milyen gyorsan elment az a 8 év. Ez alatt az idő alatt kaptunk hideget, meleget, ellenségeket, barátokat, de azt hiszem, hogy örülök, hogy itt hagyhatom. Valahogy én sose éreztem itt magam jól, ezért nem is annyira bánom, hogy vége. Csupán azt sajnálom, hogy Dorinát ezek után kicsit ritkábban fogom látni. Ilyesmi dolgokon gondolkoztam, egy ideig, de aztán többen oda jöttek hozzánk, így velük beszélgettem. Elég sokan voltak, több alsó éves és olyanok is, akik már felettünk végeztek pár évvel. Amikor már 9 múlott és eszembe jutott, hogy Krisztiánéknak valamikor ilyenkor kéne érkezniük, kicsit elkezdtem izgulni, fogalmam sincs miért. Vártam már, hogy lássam. Negyed 10-kor úgy döntöttem, hogy felhívom, hogy hol vannak már.
- Szia. Hol vagytok? – kérdeztem, mindjárt miután felvette.
- Kicsim, ne haragudj, nemsokára ott vagyunk, 10 perc. – szólt bele.
- Okés, csak siessetek.
- Rendben. Szeretlek.
 - Én is. – mondtam, majd letettük a telefont.
Megnyugodtam, hogy nemsokára itt lesznek, és mivel anyuék is 10-re ígérték magukat a keresésükre indultam. Hamar meg is találtam őket.
- Na sziasztok. Fhú, nagyon izgulok. – mondtam nekik.
- Ne félj. Nem lesz semmi baj. A srácok?
- Nemsokára itt lesznek, most beszéltem Krisztiánnal.
- Akkor jó, de most menj a többiekhez.
- Jó-jó, megyek. Majd jövök még. – intettem és elmentem.
Épp megtaláltam Dorinát, amikor csöngött a telefonom.
- Na itt vagyunk a bejáratnál. Jó lenne, ha ide jönnél elég sokan vannak itt. – szólt bele Tomika.
- Oké, pillanat és ott vagyok. – mondtam. – Dó, gyere itt vannak a fiúk. – húztam magam után. Oda értem a bejárathoz, majd szinte rögtön észre vettem őket.
- Sziasztok. – mentem oda hozzájuk. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de így is jó páran őket nézték.
- Szia. – köszönt, majd megölelt. – Gyönyörű vagy. Úgy megcsókolnálak most. – suttogta a fülembe.
- Köszönöm. Hidd el, én sem vágyom másra, de ki kell még bírnod picit. – nevettem, majd átöleltem én is. Egy kicsit így álltunk, de aztán elengedett és Tomika is megölelt.
- Na gyertek, menjünk anyuékhoz. – fogtam meg Krisztián kezét és kezdtem el húzni.
- Most? – nézett rám nagy szemekkel.
- Igen, most. Ne félj, nem lesz gond, imádni fognak. – adtam egy kis puszit az arcára, majd tovább mentünk.