111. fejezet

Reggel, még az ébresztőórám előtt felkeltem, valószínűleg azért, mert tegnap elég hamar mentem aludni. Úgy döntöttem, hogy amíg nem kell felkelnem, addig nem is fogok, é csak néztem Krisztiánt, mivel visszaaludni már nem tudtam, és amúgy is fölösleges lett volna, mert 30 perc múlva kelnem kéne. Csak néztem, ahogy alszik, és közben a tegnap estén gondolkoztam. Még mindig teljesen tanácstalan, és kétségbeesett voltam. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ezeken gondolkoztam, amikor hirtelen megszólalt az ébresztő, ám nem az én, hanem a Krisztián telefonján. Nem értettem, ugyanis nem mondta, hogy ma készülne valahová kora reggel. Nagy nehezen felkel, és lenyomta, majd a kérdő arcommal találta magát szembe.
- Jó reggelt. – dünny9gte.
- Neked is édes. – adtam neki egy puszit. – Miért kellett már kelned? – kérdeztem.
- Mennem kell a Mokkába. – válaszolta.
- Jah, értem.
- És te? Miért nem alszol még? Van még egy kis időd.
- Nem tudtam aludni. Tegnap hamar lefeküdtem.
- Jah, csodálkoztam is. Azt hittem, hogy tanulni fogsz, amikor haza jövök.
- Fájt a fejem. – füllentettem. Nem akartam neki elmondani, még nem.
- Már jobban vagy?
- Igen, persze. Vettem be fejfájás csillapítót, és lefeküdtem.
- Akkor jó. Viszont és kelek. – mondta, majd felállt.
- Én is.
Mindketten elkészültünk, és közösen megreggeliztünk.
- Elvigyelek az egyetemre? – kérdezte közben.
- Igen, az jó lenne. – bólogattam.
Gyorsan megreggeliztünk, majd elindultunk.
- Itt vagyunk. –szólt pár perc után, miután leparkolt.
- Oké. Köszönöm, szia, édes, szeretlek. – adtam neki egy puszit.
- Én is téged, szia. – köszönt el, majd én kiszálltam és bementem a suliba.
Szerencsére ma nem kellett soká bent lennem, így még 11 előtt kijöhettem. Épp hazafelé tartottam, amikor megszólalt a telefonom.
- Igen? – szóltam bele, anélkül, hogy megnéztem volna ki az.
- Szia, én vagyok az Linda. – hallottam a hangját.
- Oh, szia. Mi a helyzet?
- Semmi érdekes. Végeztél már?
- Igen-igen. Pont most megyek haza.
- Nincs kedved esetleg felugrani? Tomika sincs itthon. Beszélgethetnénk, meg ilyesmi.
- De, persze. Miért ne. Nem sokára ott vagyok.  – mondtam.
- Rendben, várlak. Szia.
- Szia. – köszöntünk el, majd leraktuk.
Irányt változtattam, és elindultam Lindához. Pár perc után meg is érkeztem.
- Hello. – köszöntem, miután ajtót nyitott.
- Szia. – ölelt meg. – Gyere be.
Bementünk, és leültünk a nappaliba.
- Kérsz kávét, teát vagy esetleg forró csokit? – kérdezte.
- Tea jó lesz. – válaszoltam.
- Rendben. Pillanat. – állt fel, és kiment a konyhába, pár perc után pedig visszatért két forró csésze teával. – Tessék. – nyújtotta át az egyiket.
- Köszönöm.
- Na és? Mi van veled? Nem is beszéltünk szilveszter óta.
- Jah, annyira el voltam havazva. Tudod, a vizsgák.
- Persze-persze. – bólogatott. – Amúgy, nincs semmi más? – kérdezte, én pedig nem tudtam, hogy elmondjam-e neki, de végül úgy döntöttem, hogy megosztom vele.
- Hát, lenne valami.
- Micsoda? – kérdezte érdeklődve.
- Tegnap, kaptam egy mailt, valami amerikai modellügynökségtől, szeretnék, ha náluk dolgoznák. Mert láttak rólam pár képet a neten.
- Micsoda? Waa, ez nagyon jó. Jézusom, ez oltári. –sikított. – Elfogadod ugye?
- Nem tudom. – ráztam a fejem.
- Hogy-hogy nem tudod? – ráncolta a homlokát.
- Mert ahhoz Amerikába kellene mennem. Itt kellene hagynom Krisztiánt, titeket, a szüleimet, az egyetemet.
- Igen, igazad van. Erre nem is gondoltam. De figyelj, az egyetem nem ognd. Simán folytathatod levelezőn.
- Oké, de Krisztián? Én szeretem őt. – sóhajtottam.
- De ez nagy lehetőség.
- Tudom. Te mit tennél a helyemben? – kértem tanácsot.
- Meggondolnám, nagyon alaposan. Nem lesz még egy ilyen lehetőséged. Én lehet, elfogadnám. – mondta.
- Hát, nem tudom. Van még egy hetem, hogy válaszoljak, addig gondolkozok.
- Rendben, tedd azt. – mosolygott.
Egy kicsit még beszélgettünk más dolgokról, de aztán én elköszöntem, és elindultam hazafelé.