Szilveszter óta, már eltelt pár nap, és vége az ünnepeknek, így mindenki visszarázódott a hétköznapokba. Krisztiánnak újra fellépései vannak, fotózik, nekem pedig már be kell járnom az egyetemre. A napok tehát ugyanolyanok, mint karácsony előtt, csak sokkal nehezebbek, hiszen jönnek a vizsgák, így rengeteget kell tanulnom. Természetesen azért próbálunk Krisszel minél több időt együtt tölteni, de az nem mindig jön össze. Van, hogy egész nap nem is lássuk egymást, és csak este találkozunk, vagy néha még olyankor is elkerüljük egymást. Elég rossz, hogy még így is alig vagyunk együtt, hogy együtt lakunk, nem tudom, mi lenne, ha külön laknák. Viszont tanulva a múltkor esetből, mindketten könnyebben állunk a helyzethez, megértsük, ha a másiknak nincs ideje, így elkerülve a felesleges vitákat. Remélem, hogy hamar túljutok a vizsgázok, és akkor minden olyan lesz mint előtte, mert ez a sok tanulás kikészít. Néha még éjszaka is a könyveket bújom.
Most is épp az egyetemről megyek haza, délután fél 3kor. Azt hittem, hogy nem lesz itthon senki, így eléggé meglepett, hogy Krisztián a szobájában ült a gépe előtt.
- Szia. – köszöntem neki, majd odamentem megpuszilni.
- Oh, szia, édes. – húzott az ölébe és adott egy kis csókot. – Milyen napod volt?
- Ah, fárasztó. Neked? Hogy-hogy már itthon vagy? – kérdeztem.
- Hát nekem egész nyugis most. Nem régen jöttem haza, de kb. 20 perc múlva mennem kell, mert fellépésem lesz.
- Ou, pedig azt hittem, hogy ma itthon leszel. – fintorogtam.
- Sajnálom.
- Én is. – sóhajtottam. – megyek, csinálok kávét, te is kérsz?
- Nem, én elébb ittam. – mutatott a bögréjére.
- Akkor jó. - Adtam neki még egy puszit, aztán felálltam, megfogtam a bögréjét, kimentem a konyhába, és csináltam magamnak egy kávét, majd visszamentem hozzá. Amíg itthon volt, úgy döntöttem, hogy nem kezdek el tanulni, majd ha elment, és addig beszélgettünk. Viszont az a 20 perc sajnos hamar elszaladt,így mennie kellett. Én magamhoz vettem a laptopomat, de tanulás előtt megnéztem a mailjeimet, és egy nem várt levél fogadott, amin nagyon-nagyon meglepődtem. Egy amerikai modellügynökség írt, hogy látták pár képemet az interneten, és szeretnék, ha náluk dolgoznák. Nem kicsit meglepett ez a dolog, hiszen én soha nem gondolkodtam azon, hogy én valaha is modell legyek, most viszont bevallom, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Viszont eszembe jutott Krisztián, a családom, a barátaim, akiket szeretek, és akiket nem hagyhatok itt. Most totál összezavarodtam, és úgy éreztem, és nem tudtam, hogyan döntsek, ezért inkább kiléptem belőle, és a tanulásra próbáltam koncentrálni, ami nem nagyon sikerült, így inkább hagytam, lezuhanyoztam és lefeküdtem. Mivel elég hamar volt még, nem nagyon tudtam aludni, és a gondolataim se hagytak. Nem tudom, hogy mi legyen. Valakivel mindenféleképpen meg kell beszélnem. Szeretem Krisztiánt, nem akarom itt hagyni, de ez egy nagyon nagy lehetőség nekem. Ezekkel a gondolatokkal zuhantam aztán álomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése