24. fejezet

Itt is van. Ne haragudjatok, hogy ilyen későn, de nem voltam itthon és nem rég értem haza. Kicsit rövid, de remélem, hogy azért tetszeni fog. :)


Amikor kimondta azt a szót, hatalmasat dobbant a szívem. Tudtam, hogy nem hazudik. Ő nem dobálózik ezzel a szóval. Kiismertem már az évek során, azért is bántott még jobban a tegnapi viselkedése. Szinte azonnal mindent elfelejtettem amit tegnap csinált, megbocsátottam neki. Soha nem hittem, hogy egyszer ezt mondja majd nekem, még a legvadabb álmaimban se, még remélni se mertem. Most pedig…
Gyengéden megfogta az arcomat és maga felé fordított.
- hiszel nekem ugye Viki? – nézett mélyen a szemembe, én pedig bólintottam.
- Én is szeretlek. – suttogtam még mindig könnyes szemekkel.
- El sem hiszem, ez életem legjobb napja. – suttogta ő is majd egyre közelebb hajolt, végül gyengéden megcsókolt.
én visszacsókoltam, karjaimat a nyaka köré fontam, az ő kezei pedig a derekamon pihentek.
Édes ajka volt, a legédesebb a világon én csak úgy faltam őket. Erre vártam már mióta, és végre megkaptam. Leírhatatlan volt.
Nem tudom, hogy meddig csókolózhatunk a szoba közepén, mikor finoman eltoltam magamtól, s mosolyogva néztem fel rá.
- Nem akarom, hogy miattam sírj. Ígérd meg, hogy nem sírsz többet miattam. – törölte le a könnyeimet.
- Ha nem adsz rá okot, akkor nem fogok. – pusziltam meg.
- Ugye akkor most már nem akarsz elmenni? – nézett a bőröndömre.
- Nem.- mondtam, ő pedig szorosan megölelt.
- Olyan boldog vagyok most. – néztem fel rá.
- Én is Viki. – adott egy puszit a számra, majd elengedett. – Gyere, mondjuk el.- fogta meg a kezem és elkezdett kifelé húzni.
Amikor kiértünk, Tomi-ék a nappaliba nevettek valamin, de amikor megláttak mind ketten elhallgattak. Szemük szinte azonnal az összekulcsolt kezünkre tévedt.
- Öö.. akkor ti most jártok? – kérdezte Tamás.
- Igen. – válaszoltuk szinte egyszerre, majd egymásra mosolyogtunk.

- Hát akkor én gratulálok vagy mi. Fogalmam sincs,hogy mit kell ilyenkor mondani. Annyi, hogyha megbántod akkor véged. – mutatott nevetve Krisztiánra.
- nem fogom megbántani. – puszilt meg.
- Helyes.
- Amúgy van valami kaja? – kérdeztem miközben mi is leültünk. – Farkas éhes vagyok.
- Nincs itthon semmi. – szólt közbe Linda.
- Ouu nemáá. Akkor most mit egyek?

- Menjünk el kajálni, vagy rendeljünk. – mondta Krisz, és mivel mind éhesek voltunk beleegyeztünk.
amikor mindenki elkészült elindultunk. Tomika és Linda kézen fogva mentek, de amikor Krisztián megakarta fogni az enyémet én elhúztam.
- MI a baj? – nézett rám kérdő szemekkel.
- Semmi, csak nem akarom, hogy meglássanak a rajongóid vagy valaki. Nem akarom, hogy tudják mások. Érted? – mondtam. Nem akarok már rögtön az újságokba virítani.
- Ja, igen persze. Megértem. – bólogatott.
- nem gond? – kérdeztem félve. Nem akartam, hogy ezért megharagudjon.
- Nem . Persze, hogy nem. Mondom, hogy megértem. Semmi gond. Nekem nem fontos, hogy tudjanak rólunk az emberek. Megértem, hogy nem akarod, hogy ezért téged faggassanak, vagy zavarjanak vagy ilyesmi. Semmi gond. – nyugtatott meg.
. Köszönöm. Szeretlek. – mosolyogtam rá.
- Én is.  – mosolyogott ő is