2. évad 31. fejezet

Bocsi a késésért, itt is van az új rész! :) Remélem, hogy tetszeni fog, és dobtok pár komit. Nem sértődnék meg érte :P 

A koncert szerencsére gyorsan lezajlott, és már mehettünk is haza, aminek nagyon örültem, mivel már alig bírtam a lábamon állni, olyan fáradt voltam. Kimerített ez a nap. Amikor haza értünk, egy gyors közös zuhany után már az ágyban is voltunk, és pár percen belül szorosan Krisztián karjaiban elaludtam.

A hét, az nagyon lassan, fárasztóan telt el. Alig vártam, hogy vége legyen, és végre mehessek Nyíregyházára. Sajnáltam, hogy Krisztián nem jöhet, mivel tele lesz programokkal hétvégén. Alig lesz egy pár szabad perce, így megegyeztünk, hogy egyedül mondom el anyunak.

Átléptem a 8. hétbe, de a reggeli rosszullétek még mindig nem enyhültek, sőt most már gyakran rám tört napközben is, amitől elég nyűgös lettem. Sokszor piszkáltam Krisztiánt, semmi sem tetszett nekem, ami apróbb vitákat szült, de szerencsére nem tartottak sokáig, és pár perc után már ki is békültünk.
Aztán, ahogy mondtam, nem ettem több mekis kaját, mivel nem akartam nagyon sokat hízni, így utána olvastam a neten, hogy mit ajánlatos enni, és csak egészséges ételeket fogyasztottam, ami a babának is jó volt, kevés szénhidráttal.
Szerencsére a hasam még nem volt nagy, és még teljesen belefértem a ruháimba, viszont már egy nagyon icipicikét lehetett látni, hogy növekszik benne valaki, de aki nem tudja, hogy terhes vagyok, csak azt hiheti kicsit meghíztam.
Viszont ami nagy problémát okozott, az a kávé, amit ajánlatos volt nem fogyasztani, de én ez előtt rengeteget ittam, de mivel már nem csak magamért tartoztam felelősséggel, ezért csak nagyon minimális adagot fogyasztottam el belőle.

- Kicsim, de tuti nem baj, hogy nem megyek veletek? – kérdezte Krisztián már sokadszorra, miközben pakoltam be péntek délután a holmimat egy kisebb bőröndbe. Mostanában szokásává vált, hogy úgy beszél nekem, mintha többen lennénk, ami igaz is, de akkor is, a baba még nagyon-nagyon kicsike.
- Édesem. – néztem rá, majd leültettem az ágyra, és az ölébe ültem. Az egyik kezét automatikusan a hasamra csúsztatta, ami megmosolyogtatott.  – Már megbeszéltük. Dolgod van, megértem. Amúgy is már régen láttam anyut meg aput, ideje őket meglátogatnom.
- De tényleg nem baj?
- Krisztián. – sóhajtottam fel, mire ő csak a szemét forgatta.
- Rendben, értem. De hívj, ha elmondtad a szüleidnek rendben?
- ígérem, hogy azonnal felhívlak majd. – mosolyogtam.
- Helyes. – bólintott, én pedig kuncogva adtam neki egy kis puszit. – Azt is ígérd meg, hogy sietsz majd hozzám vissza.
- Vasárnap délután már itt is leszek. – biztosítottam.
- De az olyan sok idő. – nyafogott.
- Kibírod. Nagyfiú vagy már. –simítottam végig az arcán. – Elmentek bulizni, megy ilyenek.
- Nem akarok nélküled bulizni, és amúgy sem lesz rá időm.
- Tudom, azért mondtam. – nevettem fel.
- Gonosz vagy. – durcizott, én pedig adtam neki egy csókot, mire azonnal megenyhült, mert már a pólómat akarta felhúzni, de én leállítottam.
- Erre most nincs időnk. – suttogtam a szájába.
- De én, kívánlak. – puszilgatta a nyakamat.
- Elhiheted, hogy én is téged. – túrtam bele a hajába, ő pedig szenvedélyesen megcsókolt. Pár percig csak csókolóztunk, de aztán lefektetett az ágyra, és felém mászott, ám ekkor észbe kaptam, és arrébb toltam.
- Édesem, ne haragudj. Én is nagyon akarlak, tényleg, de most nem lehet.
- De vasárnapig nem fogom nélküled kibírni. – szomorodott el.
- Dehogyis nem. – mosolyogtam, majd egy utolsó hosszú puszi után felálltam, és folytattam a pakolást.
 - Szörnyű vagy. – nézett rám hitetlenkedve, és végig dőlt az ágyon, én pedig csak elnevettem magam rajta. Imádom, amikor ilyen gyerekesen bedurcizik, mint akinek az oviba elvették a kis lapátját.

- Szeretlek törpe, amíg nem leszek veletek, addig vigyázz anyura jó? - magyaráztam a hasamnak, amikor már épp készültem menni a vonatállomásra. Amióta terhes vagyok, annyira félt, hogy már néha az agyamra megy, de attól még szeretem, és örülök neki, hogy ilyen.
- Mondtam már, hogy ne hívd törpének. – vágtam kicsit fejbe.
- De mér’? Hiszen olyan kicsi. – nevetett.
- Akkor is.
- Jól van, jól van. – tette fel a kezeit, mire én csak nevettem rajta. – Téged is szeretlek anyuci. – húzott magához. Nos, igen. Ez is szokásává vált, hogy így hív.
- Én is téged, apuci. – mosolyogtam, mire ő csak megcsókolt.
- Na, menj, mert lekésed a vonatod. – engedett el pár perc után.
- Rendben. Találkozunk vasárnap. – fogtam meg a bőröndömet.
- Igen. – bólintott, és kikísért az ajtóig. Sajnos az állomásra nem jöhetett, mert mindjárt el kell menni. – Majd hívlak. Szia, kicsim, vigyázz magadra. Szeretlek.
- Én is szeretlek. – mosolyogtam, adtam neki még egy utolsó kis puszit, majd kiléptem az ajtón, és hívtam egy taxit. Nem volt messze az állomás, de a csomagom kicsit nehéz volt, nem akartam cipekedni. Szerencsére pár perc után meg is érkezett, így gyorsan kiértem. A vonatra várnom kellett kicsit, majd miután megérkezett felültem rá, és elindultunk Nyíregyházára.

Mielőtt megérkeztem 10 perccel előtte felhívtam aput, hogy jöjjön ki értem, így amikor leszálltam a vonatról, már mosolyogva várt.
- Szia. – öleltem meg.
- Szia, kicsikém.  Örülök, hogy itt vagy. – vette el a csomagom, és elindultunk az autó fel.
- Én is. – bólogattam bőszen.
- Krisztián nem jön?
- Nem, mert neki dolga van hétvégén, így most csak egyedül jöttem. – feleltem. – Remélem nem baj. – néztem fel rá nevetve.
- Ugyan, dehogyis. Tudod, hogy mindig akkor jössz, amikor akarsz. – szorított az egyik kezével magához.

Az út hazáig nem volt hosszú, 3 perc alatt haza értünk, és amikor beléptem a házba, szinte rögtön megpillantottam anyut. Vigyorogva öleltük meg egymást, majd miután biztosítottam róla, hogy nem vagyok éhes, leültünk a kanapéra, és beszélgettünk. Eléggé feszengtem, hiszen már legszívesebben elmondtam volna nekik most azonnal, de valahogy nem tudtam belekezdeni. Végül sikerült erőt vennem magamon, és szóltam apunak is, hogy jöjjön ide, mivel időközben kiment a konyhába. Miután bejött, leültek velem szemben a kanapéra. Legszívesebben elszaladtam volna, úgy bámultak rám.
- Kibököd végre, hogy mi az? – mosolygott apu.
- Öö, igen, persze. – bólintottam. – Szóval, ne akadjatok ki nagyon rendben? Az van, hogy .. szóval, hogy terhes vagyok. – böktem ki végül.