2. évad 42. fejezet

Ameddig Krisztián nem érkezett meg, addig én feküdtem az ágyba és tévéztem, vagy telefonáltam. Felhívtam anyáékat, Dorinát és még pár emberkét. Nagyon unatkoztam és fél 4-kor már az őrület határán voltam, így nagyon örültem, amikor megérkezett.
- Végre. – sóhajtottam.
- Szia. – jött oda hozzám mosolyogva és megcsókolt, engem pedig rögtön kirázott a hideg és el is toltam magamtól.
- Menj innen, jéghideg vagy. – rázkódtam meg, ő pedig nevetve lefeküdt mellém és direkt jól megölelgetett.
- Aaaa utállak. – sikítottam.
- Dehogy utálsz- Majd meg veszel értem. – duruzsolta a fülembe.
- Oh, kis beképzelt.
- Szeretlek. – nézett a szemeimbe.
- Én is téged. – mosolyogtam és adtam egy apró puszit a szájára. – Mond el légy szíves hová megyünk este. – próbálkoztam miközben az újaimat beletúrtam a hajába.
- A-a. –rázta a fejét. – Meglepetés.
- Nem akarok meglepetést. Azt akarom, hogy most mond el. – nyávogtam, mint egy kisgyerek.
- Nem fogom most elmondani, úgyhogy fejezd be. Kicsit még bírd ki. – puszilt meg, majd felállt és kiment a szobából.
- Most meg hová mész? – kiáltottam utána, de válasz már nem érkezett.
Ahogy mondta kicsit még tényleg várnom kellett, azt hittem, hogy megöl az unalom. Már kb. a huszadik filmet néztem ma, amikor meghallottam benne egy nevet.
- Krisztián! – kiáltottam neki.
- Igen? – jelent meg az ajtóba azonnal, majd már az ágynál is volt azonnal. – valami baj van?
- Mi? – ráncoltam a szemöldököm. – Dehogyis. – ráztam a fejem. – Megvan a név.
- oh, igazán? Mi az? – érdeklődött.
- Norina!
- Norina? Nem tudom. Éder Norina. – ízlelgette a nevet. – Nem rossz.
- Nekem nagyon tetszik. – kezdtem el birizgálni a haját. – Neked tetszik?
- Hát jobb, mint az Alba. - nevetett.
- Jól van már. – kuncogtam.
- Akkor legyen Norina? – tért vissza az eredeti témához.
- Igen. – vigyorogtam.
- Akkor Éder Norina. – simította végig a kezét a pocakomon.
- Csókolj meg. – húztam fel magamhoz a hajánál fogva, ő pedig készségesen teljesítette a kérésemet. – Amúgy mikor megyünk már? Unatkozom. – kérdeztem miután elváltak ajkaink. – Már 6 óra.
- Nem sokára. Kezdhetsz készülődni.
- Oh, yeah, végre. – pattantam fel az ágyból és mentem a szekrényemhez. – De mit vegyek fel? – fordultam felé.
- Valami szépet. Amit akarsz. – kacsintott rám, majd lefeküdt az ágyra.
Én csak megforgattam a szemem és elkezdtem kotorni a szekrénybe. Rengeteg ruha volt benne, mert nem volt szívem kidobni azokat, se amik már nem jönnek rám.
Végül, amikor kiválasztottam a megfelelő ruhadarabokat becsoszogtam a fürdőbe és lezuhanyoztam, megmostam a hajam. Miután kész lettem megtörölköztem a puha törölközővel aztán felöltöztem. A hajamat kicsit begöndörítettem, de szabadon hagytam és feldobtam még egy kis sminket, fújtam a kedvenc parfüm9mből és kimentem vissza a szobába.
- Kész vagyok. – álltam elé.
- Hm. – húzott oda magához. – Szép vagy. – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Megyünk? – kérdeztem, mire ő csak bólintott. Megkerestem a táskámat aztán megfogtam a kezét és elindultunk. Becsukta az ajtót lent pedig beültünk az autójába. – Még mindig nem árulod el hová megyünk?
- Nem. – kuncogott. – Mindjárt megtudod már. Kibírod.
Az úton szerencsére nem volt sok autó, így kb. 10 perc után csak azt vettem észre, hogy megálltunk egy étterem előtt. Krisztián gyorsan kiszállt, majd nekem is kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta, hogy segítsen.
- Oh, köszönöm. – mosolyogtam rá.
A kezemet nem engedte el, úgy mentünk be az étterembe. Ott valószínűleg már tudták, hogy jövünk, mivel senki nem kérdezett semmit, és az egyik pincér elvezetett minket egy elzárt helységbe, ahol csupán egy asztal volt csodásan megterítve.

                                            

- Ez csodaszép. – néztem körbe.
- Te vagy csodaszép. – mondta, mire ráemeltem a szemem. Mosolygott. Boldog volt, és én is az voltam. Kezemet az asztalon lévő kezére tettem és megszorítottam.
- Szeretlek. – tátogtam neki.
- Én is téged kicsim. Nagyon.
Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan. Annyira szeretem, hogy nem tudom elmondani. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek iránta. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz életem szerelme, a lelki társam, a gyerekem apja. Nem tudnák már nélküle élni. Nem kérek semmit karácsonyi ajándékba senkitől. Nekem ő a legnagyobb ajándék, hogy ő velem van.
Már épp meg akartam kérdezni, hogy mikor rendelünk, vagy miért nem hozzák az étlapot, amikor megjelent a pincér a kedvenc ételemmel.
- De jó. te megrendelted előre?
- Tudom, hogy ez a kedvenced, de ha esetleg valami mást szeretnél, nyugodtan szólj, kilehet cserélni.
- Mi? Nem, dehogyis. Ez tökéletes lesz. – villantottam felé egy hatalmas mosolyt.
- Akkor jó. Jó étvágyat.
- Köszönöm, neked is.
Ez után nem esett egy ideig több szó köztünk, mindketten elkezdtünk enni. A kaja isteni volt. Nagyon ízlett.
Végül, amikor mindketten befejeztük az evést, újra elkezdtünk beszélgetni. Krisztián kicsit feszültnek tűnt. Nem tudtam mi baja, hiszen csodás volt minden. A legjobb.
- Figyelj Viki. Tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek ugye? – kérdezte hirtelen.
- Persze. – bólintottam értetlenül. Nem tudtam mire akar kilyukadni.
- Már ismerjük egymást nagyon régóta, szeretlek, te szeretsz engem, és ami a legfontosabb lesz egy gyerekünk. Egy közös kisbabánk. Viki én nem akarok már mással lenni. Úgy érzem, hogy te vagy az, akit kerestem, akivel el tudom képzelni az életemet. Nincs szükségem már másra, csak rád. Senki másra nem tudok már úgy nézni, mint rád, nem tudnák még valaki után úgy érezni, mint irántad. – olyan aranyosan mondta mind ezt, hogy teljesen bekönnyeztem, aztán pedig felállt, és odajött hozzám, és fél térdre ereszkedett, mire én óriási szemekkel néztem rá. – Viki, hozzám jössz feleségül?