Az éjszaka szörnyű volt. Miután Krisztián átment Tomika régi szobájába, rám ismét rám tört a sírás. Egész este csak a kispárnámat öleltem, sírtam és azon erőlködtem, hogy végre sikerüljön elaludni, de az nagyon nehezen ment. Legszívesebben átmentem volna hozzá, de hagyni akartam kicsit. Rájöttem, hogy az utóbbi időben nagyon bután viselkedtem. ő mindig mindenben a kedvembe jár, az van, amit én akarok, de nekem még sem jó. A legapróbb kis dolgot is hatalmasra felfújom és oltári hisztit csapok belőle. Most túl messzire mentem. Nem érdemelte meg, hogy azt mondjam neki, amit. Óriási bűntudatom volt.
Nem tudom mikor, de jóval éjfél után sikerült elaludnom, viszont reggel sem tudtam sokáig aludni, hamar kipattantak a szemeim. Kicsit még feküdtem az ágyba, de aztán felkeltem, felvettem a köpenyemet és a papucsomat, majd kimentem a konyhába. Egyedül Bence ült már ott felöltözve, és kávét ivott.
- Jó reggelt. – köszöntem neki.
- Neked is. Hogy-hogy már fel vagy?
- Nem tudtam aludni. – vontam vállat. – És te? Mész valahová?
- Igen. – bólogatott. – Egész nap dolgom lesz. – fintorgott. – Te jól vagy? Ne haragudj, de nem nézel ki valami jól.
- Tudom. Egész este sírtam. Krisztián Tomika régi szobájába aludt. – ültem le egy székre, és töltöttem magamnak teát.
- Nem mondod? Komolyan? Nem beszéltetek?
- De. Sőt, magát hibáztatja, hogy igazam van, és, hogy nem lesz jó apa, meg ilyesmi. Olyan hülye vagyok. – feküdtem az asztalra.
- Ahj, szerintem még ma beszélj vele mindenféleképpen. – simította meg a fejemet. – Sajnos nekem most mennem kell. – nézett az órájára, aztán ki itta az utolsó csepp kávét is a pohárból.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is. – mosolygott. – Szia, Viki.
- Szia. – intettem neki, aztán ő elment, én pedig ott maradtam egyedül. Megittam a teámat, majd felálltam és halkan bementem Krisztiánhoz. Becsuktam az ajtót, és hátulról neki dőltem, úgy néztem. Még békésen aludt, takarója lecsúszva a derekáig, szabadon hagyva így csupasz hátát, amin most legszívesebben végigsimítanák. Lassan odamentem az ágyhoz, és leültem a szélére. Egy kis ideig csak néztem, majd tétován felemeltem a kezemet, és rátettem a hátára, majd lágyan végig húztam rajta. Többször is, mire elkezdett mocorogni, és félig nyitott szemekkel rám nézett.
- Mit keresel itt? – dünnyögte.
- Én csak szeretnék bocsánatot kérni. Nem csak a tegnapiért, hanem mindenért. Kibírhatatlan, ahogy mostanában viselkedek. hisztizek és felkapom a vizet mindenen. Annyira sajnálom, én nem tudom, mi van velem olyankor. Amit pedig tegnap mondtam, az egyáltalán nem igaz. Én, szeretlek és ez a kisbaba lesz a legszerencsésebb, hogy ilyen apukája lesz majd, mint te. Nem akarom, hogy itt aludj. Azt akarom, hogy ott aludj velem.
- Viki ..
- Ne! Tudom, mit akarsz mondani, hogy igazam volt tegnap. nem volt! Kicsit sem. Nem igaz, amiket tegnap mondtál, hogy nem érdemelsz meg, én jobbat érdemelnék, mert neked sokszor nincs időd. Tudom, viszont én így szeretlek, és most már senkiért nem cserélnélek le. Senkiért. – ráztam a fejem. – Mondhatnám, hogy nem lesz több hiszti, de tudom, hogy lesz még, mivel nem bírom ki, hogy ne szóljak be, de én pedig ilyen vagyok. Krisztián én, szeretlek és szükségem van rád, én már nem bírnám ki nélküled. Gyakran veszekszünk mostanában, és mindig én kezdem, tudom, de nem gondolom komolyan azokat, amiket akkor mondok neked. Nem érdekelnek a veszekedések, akkor is itt akarok lenni veled. Érted ugye? – kérdeztem tőle már a végén könnyezve. Ő csendben hallgatott végig az egyik kezére támaszkodva, de most felült, és szorosan, amennyire a pocakomtól tudott magához ölelt.
- Én is szeretlek, csak tudod rosszul esett, amit tegnap mondtál. Nagyon.
- Tudom. Szégyellem magam miatta nagyon. – toltam picit el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, de az arcát a két kezem közé vetem. – Már abban a pillanatban meg is bántam. 1 percig nem gondoltam azt komolyan. Te se hidd el. – simítottam végig az arcán egyik kezemmel. – Csodás apuka leszel, a kislányod pedig imádni fog.
- Köszönöm. Te is csodás anyuka leszel. – mosolygott, mire én csak megcsókoltam.
- Nem akarok többé veszekedni. – mondtam miután elengedett.
- Én se. Nem lesz több veszekedés.
- És különalvás. – tettem hozzá nevetve.
- Az se. – puszilt meg.
- Tegnap egyébként merre voltál? És mikor jöttél meg?
- Tomikánál voltam, beszélgettünk, és kb. fél 12 fele értem haza.
- Aha. Linda?
- Ő dolgozott.
- Ja, tényleg, mondta tegnap. Na, mindegy. Egyébként éhes vagy? Mert én nagyon.
- Aha, eléggé.
- Rendben. Akkor öltözz fel, én összedobok valamit gyorsan. – mosolyogtam rá.
- Rendben. – puszilt meg, aztán én kipattantam az öléből és mentem a konyhába. Örültem, hogy minden rendben, habár kicsit még mindig feszengés van, de az majd megoldódik. Miután kész lett a reggeli, közösen megreggeliztünk, majd sikerült az egész napot együtt töltenünk, ami tényleg furcsa. Igaz, hogy Krisztiánnak retusálnia kellett, de együtt voltunk. Muszáj volt megcsinálnia, amit tegnap kellett volna neki, de ugye azt nem fejezte be, vagy talán el se kezdte. Délben, mivel nem volt itthon semmi kaja, és nem volt kedvünk főzőcskézni, ezért felöltöztünk, és elmentünk egy étterembe.
Már vagy 5 perce sétálgattunk miután kijöttünk az étteremből, amikor elkezdett szálingózni a hó.
- Hull a hó. – sikítottam fel, Krisztián pedig csak mellettem nevetett.
- Bizony.
- Annyira jó. Juj, olyan jó lenne, ha egész nap hullna, és akkor holnapra minden szép fehér lenne. Annyira szeretném. – néztem fel rá csillogó szemekkel, de ő csak magához húzott, és adott egy puszit az arcomra.
- Kicsim, emlékszel, amikor tavaly karácsonyoztunk először együtt? – kérdezte hirtelen.
- oh, persze. – bólogattam hevesen.
- Akkor még csak ketten voltunk.
- Igen, most viszont már nem sokára megszületik a kis pocaklakó. Egyébként tényleg kellene már neki valami nevet találnunk.
- Igen tudom, én már mondtam régen. Azt mondtad majd beszerzel ilyen kis könyvet vagy mit amibe nevek vannak. Szereztél?
- Aha. Otthon van. Ha haza értünk belenézünk jó? De most még sétáljunk már kicsit. – szorongattam a kezét.
- Rendben. – kuncogott. – Ahogy akarod. – fordított magához egy rövid kis csókra, majd tovább sétálgattunk, aztán amikor kezdett hidegebb lenni, elindultunk haza. Ott én előszedtem a könyvet valahonnan a többi babaholmi közül, és addig Krisztián csinált forró csokit, majd beültünk az ágyába, én az ő ölébe, és úgy olvasgattuk. természetesen össze- vissza kapkodtuk ki egymás kezéből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése