2. évad 32. fejezet

- Hogy mi? – nézett rám anyu kikerekedett szemekkel.
- Terhes va .. – kezdtem el újra mondani, de félbe szakított.
- Ne mond ki még egyszer. – tette fel a kezét, majd dühösen felállt, és elkezdett járkálni a szobába. Pillantásommal követtem őt, nem értettem, ezt a reakciót, majd apura néztem, aki csak büszkén mosolygott.
- Oh, kicsim. De hiszen ez csodás. – jött oda, és megölelt, ám én a meglepődöttségtől, még csak vissza se öleltem. Azt hittem, hogy ő fog haragudni, nem anyu, de úgy látszik tévedtem.
- Mi? Ez nem csodás. Ez egyáltalán nem csodás. – visította anyu, én pedig megilletődve néztem rá. Nem tudom, hogy mi ütött belé. Sosem láttam még ennyire dühösnek.
- Nóra, nyugodj meg. – szólt apu anyura.
- Nem tudok. Nem is rétem te, hogy lehetsz ilyen nyugodt. A lányunk épp most jelentette be, hogy terhes. – kiabált.
- Aki már felnőtt nő, és komoly párkapcsolata van.
- Felnőtt? – nevetett. – Ugyan már. 19 éves, még az egyetemet se fejezte be, a pasija meg egy tini bálvány. Nem is értem mit gondoltatok. – nézett rám.  – Most sincs elég időtök egymásra, ha majd a baba megszületik, akkor is ez lesz? Alig fogjátok látni egymást. Ugyan már. Még te is egy felelőtlen kis fruska van, Krisztiánról nem is beszélve. Lehetetlenség, hogy fel tudjatok nevelni egy babát. Az pedig, hogy komoly párkapcsolat, arról inkább ne is beszéljünk. 1 hónapja, hogy újra együtt vannak.– mondta, én pedig döbbente hallgattam. Mindenre számítottam csak erre nem.
- Anyu ne mondj ilyeneket. –néztem rá elhűlve.
- Milyeneket? Hidd el így lesz. Krisztián majd rá jön, hogy nincs szüksége egy gyereke, mert fontosabb a karrierje, és majd szépen eldob magától. Hiszen még nem is érett, még - még semmi. Most fel van kapva meg minden, aztán, majd amikor elcsitul ez az SP őrület, akkor mi lesz veletek, ha esetleg együtt maradtok? Te még az egyetemet se fejezted be.
- Anyu, most már elég. – emeltem fel én is a hangom, és felpattantam a fotelból, amelybe ültem. – Igenis szeretjük egymást, és nem fog elhagyni. Ő is ugyanúgy akarja ezt a babát, mint én, és van munkája. Rendes munkája. Fotózik, és jól csinálja, ugyanúgy ahogy az éneklést is. Én pedig be tudom fejezni az egyetemet.  – kezdtem el könnyezni.

                         

- Ha annyira szeret, hol van most? Miért nem jött veled?
- Mert dolga van. – kiabáltam rá.
- Tényleg? És majd mindig dolga lesz? Mindent egyedül fogsz csinálni? Ugyan már. – nevetett fel cinikusan.
-  Nem értem, hogy lehetsz ilyen. Kicsit se tudsz örülni annak, hogy én örülök? Nem is értem minek jöttem ide. Azt hittem, hogy majd örülni fogsz.. - csuklott el a hangom. Már annyira sírtam, hogy alig tudtam beszélni. – Nem is értem mit gondoltam. – tettem még hozzá, majd fogtam magam, felrobogtam a lépcsőn, becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, és az ágyra vetődtem, ahol folytattam a sírást. Szükségem lett volna most Krisztiánra, de tudom, hogy nem jöhet ide. Szükségem lett volna, hogy a karjaiba zárjon, és megnyugtasson. Semmi másra nem vágytam most csak őrá. Megkerestem a telefonom, és vártam pár percet mire lenyugodtam, és csak utána nyomtam meg a hívó gombot. Nem akartam, hogy megijedjen.
- Igen? – szólt bele miután felvette.
- Szia. – köszöntem neki halkan.
- Viki, szia. Minden rendben? – kérdezte. Szinte magam előtt láttam, ahogy összehúzza a szemöldökét.
- Igen. Vagyis nem. – vágtam rá.
- Mi a baj? Történt valami? – hallottam aggódó hangját.
- Elmondtam anyuéknak.
- És? Mit mondtak? Nagyon kiborultak? – kíváncsiskodott.
- Hát apu örült, azt hiszem, anyu pedig teljesen kiakadt, hogy felelőtlenek vagyunk, úgyse fogjuk tudni felnevelni. Meg ilyenek, hogy nincs is munkám, az egyetemet se fejeztem be, aztán beléd is beléd kötött, hogy miért nem vagy itt, meg, hogy majd nem lesz ránk időd, meg, hogy majd egedül maradok. Ilyenek.  Nagyon dühös volt, sose láttam még ilyennek.
- Ahj, látod? Mondtam, hogy jobb lett volna, ha én is megyek. Kicsim, úgy sajnálom. Lehet csak most hirtelen dühös, aztán majd lenyugszik. – próbált biztatni, de nem nagyon hittem neki.
- Hát nem tudom. Reménykedjünk benne. – sóhajtottam fel.
- Bárcsak ott lehetnék most veled.
- Jó lenne. De mindegy, szerintem most megyek, lefürdök, aztán pedig megyek aludni.
- Rendben kicsim. Vigyázz magadra jó? Szeretlek.
- Én is szeretlek téged. Nagyon. Jó éjt édes.
- Neked is, szia. – köszöntünk el, majd letettük.
Felálltam az ágyamról, megkerestem a pizsamámat, és bevonultam a fürdőbe. 1 óráig áztattam magam a forró habos vízbe, amikor is kezdett kihűlni, így kiszálltam a kádból, megtörölköztem, majd felvettem a pizsamámat, visszamentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Valamelyest sikerült megnyugodnom. Jó volt hallani Krisztián hangját, és a fürdő is nagyon jól esett. Pár percig még forgolódtam az ágyba, de aztán szerencsére sikerül elaludnom.

                              

Reggel, amikor felébredtem, jött a szokásos rosszullét, így már szaladtam is a vécébe. Miután kiadtam a tegnapi vacsorámat, megmosakodtam, és visszamentem az ágyba. Egy kicsit még feküdtem, remélve, hogy vissza tudok aludni, de nem sikerült, így inkább kiszálltam az ágyból. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy eléggé bevan borulva, így felvettem egy farmert, rövidújjúval, és egy pulcsit,  majd bementem a fürdőbe, hogy kicsit emberibb arcot faragjak magamból. Miután kész lettem fogtam magam és lementem a konyhába. Anyu már ott volt, de ügyet sem vetettem rá. Apu gondolom, dolgozik, mert őt nem láttam sehol. Oda mentem a hűtőhöz, ahonnan kivettem a tejet, majd egy tálba szórtam müzlit, és elkezdtem enni. Tartalmas reggeli..
Amíg reggeliztem, anyu egyszer sem szólt hozzám, de párszor a szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Úgy csináltam mintha itt se lenne. Úgy gondoltam, hogy most neki kell kezdeni. Miután végeztem a reggelivel, a tálat betettem a mosogatóba, és már mentem volna ki a konyhából, amikor anya utánam szólt.
- Viki. Beszélhetnénk?
- Miről akarsz beszélni? Azt hiszem tegnap elég világosan kifejtetted a véleményedet. Ha továbbra is csak szidni akarsz, akkor nem vagyok kíváncsi rá. – mondtam neki kimértem, majd mentem volna tovább.
- Nem, Viki. Én sajnálom. – itt megálltam, visszafordultam hozzá, és kérdő szemekkel néztem rá. – Sajnálom azokat, amiket tegnap mondtam, én, csak féltelek.
- De mégis mitől?
- Mindentől. Kicsim a terhesség nem csak úgy van, ahogy azt ti gondoljátok. Nagyon nagy felelősség. Nem csinálhatjátok majd bármikor azt, amit akartok. Nem szállhatsz fel csak úgy egy repülőgépre, hogy elmenj New Yorkba 7 hónapra, nem mehettek minden éjszaka bulizni. Felelősséggel fogtok tartozni egy kis babért. Egy életért, aki csak rátok számíthat majd. Biztos, hogy fel vagytok ti erre készülve? – sorolta az érveket, és megértettem, hogy mitől félt.
- Anyu, igen. Nem is tudod elképzelni, hogy milyen boldog vagyok most, tényleg. Krisztián is az. Tudjuk, hogy vannak dolgok, amikről le kell majd mondanunk, de úgy érezzük, hogy megéri. Anyu én csak szeretném, ha támogatnál. Szükségem van a támogatásodra. – mentem hozzá közelebb, mire ő megenyhült, és szorosan magához húzott.
- Ahj, kicsikém. - suttogta, majd egy puszit adott a hajamra. – Ne haragudj, amiért tegnap kiabáltam veled.
- Nem haragszom. – néztem rá mosolyogva.
- Köszönöm. Ha pedig biztosan 100%osan biztosak vagyok benne Krisztiánnal, hogy akarjátok ezt a babát, akkor én mellettetek leszek, és apád is. Számíthattok majd ránk mindenben. – mondta, én pedig szinte azonnal elvigyorogtam magam, és újra megöleltem.
- Szeretlek anyu.
- Én is téged. – nevetett. – Na és? Milyen? Mennyi idős? – kérdezte, miközben leültünk egy székre.
- Most vagyok a 8. hétben. Már voltam orvosnál is. Kicsit furcsa érzés, hogy ott van bent valaki, még így is, hogy tudom, hogy most nagyon apró is. – simítottam végig a kezem a hasamon, anyu pedig mosolyogva hallgatott, ahogy beszéltem, és csak beszéltem neki. Mindent elmondtam neki, amit érzékeltem, hogy valami új a környezetembe, a testemen.  Közben ő folytatta a főzést, amiben én is segítettem neki. Már majdnem készek voltunk, épp terítettem, amikor megjött apu. Közösen megebédeltünk, és közben végig beszélgettünk. Boldog voltam, annyira nagyon boldog. Örültem, hogy anyu megbékélt. Alig vártam, hogy felhívjam Krisztiánt, és elmondhassam neki.

Végül, amikor sikerült elszakadnom anyuéktól, gondoltam meglepem Dorinát, hiszen már olyan régen találkoztunk. Miközben sétáltam a házuk felé, felhívtam Krisztiánt, aki nagyon örült, hogy az anyukám is megbékélt. Egész úton beszélgettünk, majd amikor megérkeztem Dorinához, letettük.
Szerencsére otthon volt, így bementünk, és amikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok, oda meg vissza volt. Nagyon örült neki, én pedig csak nevettem rajta. Az egész délutánt együtt töltöttük, beszélgettünk. Jó volt vele lenni, min mindig. Végül megérkezett az anyukája, megkérték, hogy maradjak vacsorára, én pedig belementem. Dorina csak egyedül lakik az anyukájával, mivel testvére nincs, az apja pedig, még amikor kicsi volt elhagyta őket. Vacsora után megköszöntem a vendéglátást, majd elindultam haza. Otthon anyuék a tévét bámulták, de én felmentem a szobámba, mivel nagyon kifáradtam. Egy gyors zuhany után bebújtam az ágyba, és már aludtam is.