2. évad 39. fejezet

Előbb hazavittük Lindát, majd mi is haza mentünk.
- Elfáradtál? – kérdezte Krisztián miközben a bejárati ajtót nyitotta ki.
- Aha. – bólogattam, majd hozzábújtam, ő magához szorított és adott egy puszit a homlokomra.
- Mindjárt felérünk, és akkor lefekhetsz.
- Ühüm. – hümmögtem.
Felmentünk, én pedig rögtön bevágtattam a szobába, hogy letegyem a táskákat, aztán átöltöztem, majd visszamentem a konyhába Krisztiánhoz, aki a pultnak dőlve merengett valamin. Odaálltam elé, és amennyire tudtam, átöleltem.
- Min gondolkozol? – kérdeztem.
- Semmin. – rázta a fejét, majd lenézett rám. – valamit el kell mondanom.
- Ó, ne. Mit csináltál?
- Semmit. – nevetett.
- Akkor? Mi az? Valami baj van?
- Nem, dehogyis. Az van, hogy pénteken délután nekem lesz egy kicsike dolgom. – nyögte ki.
- Mi? – léptem el tőle. – Karácsonykor? – sikítottam. Azt hiszem kicsit felkaptam a vizet, de nem tehetek róla. Mostanában gyakran megtörténik.
- De csak pár óra.  1-től, aztán 3-4 körül már itthon is vagyok.
- Aha, persze. Ismerem már ezt a pár órát. Nem hiszem, el komolyan mondom, hogy lehetsz ilyen. Gondolom nem lehetetett lemondani. Tudod, hogy mennyire várom már a karácsonyt, erre te meg elrontod. – kiabáltam vele.
- Viki ne csináld, kérlek. Attól még ugyanolyan jó lesz. Ez a kevés idő hamar elszalad, és ígérem nem kések. – próbált közelebb jönni, de én hátráltam.
- Az ígéretiddel már kitapétáztathattuk volna az egész nappalit. Én veled szerettem volna lenni, nem pedig egyedül.
- De hiszen velem leszel, ez csak pár óra. – sóhajtott fel türelmetlenül.
- Mindig csak pár óra. Viszont lassan eldönthetnéd már, hogy neked mi a fontosabb. – mondtam csalódottan, majd otthagytam, és bementem a szobába. Ott befeküdtem az ágyba, és szinte azonnal rám jött a sírás. Én csak szerettem volna, ha legalább ezen a napon együtt leszünk egész nap.
Szerettem volna aludni, mivel nagyon fáradt voltam az egész napos járkálástól, de Krisztián bejött a szobába és leült a gép elé. Már pár perce ott volt, amikor megszólaltam.
- Most dolgozni fogsz?
- Igen. – fordult hozzám. – Mondtam, hogy retusálnom kell.
- Én pedig mondtam, hogy aludni akarok. – ültem fel.
- Viki, most miért vagy ilyen? – nézett fel a plafonra, miközben egy hatalmasat sóhajtott.
- Ja, hogy még én vagyok ilyen? – álltam fel. Sikerült újra felidegesítenie. – Oké. Akkor átmegyek Bence szobájába, hogy te nyugodtan dolgozhass. – kiabáltam neki, talán nagyon hangosan, majd felkaptam a párnámat és mentem volna ki, amikor utánam szólt.
- Kérlek ne légy ideges. Az árt a babának.
- Tudod, mi árt ennek a babának? – fordultam meg - Hogy te leszel az apja. – vágtam a fejéhez, aztán becsaptam az ajtót és átmentem Bencéhez. Persze közben már gondolkoztam, és rájöttem, hogy nagy butaságot mondtam. Túl messzire mentem.
- Bence. – léptem be a szobába kopogás nélkül. Megszokta már tőlem azt hiszem..
- Hm? – fordult meg. ő is gépezett, de még sem küldhetem ki a szobájából, a miénkbe pedig semmi kedvem visszamenni.
- Aludhatok itt picit?
- Persze. – bólintott kicsit furcsállva. – Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, miközben leültem az ágyra.
- Elmondod? Persze csak ha akarod.
- Egy hülye vagyok. – sírtam el magam.
- Ugyan már. – jött és megölelt. – Ez nem igaz.
- De. Én.. én.. ezt nem lett volna szabad. – ráztam a fejem. – Ezt nem kellett volna neki mondanom.
- Micsodát? – már épp válaszoltam volna, amikor nyílt az ajtó.
- Mehetsz lefeküdni. – szólt Krisztián hozzám hidegen, majd ki is ment, aztán pedig már csak a bejárati ajtó csapódását hallottuk. Az arca és a hangja csalódottságot, és fájdalmat tükrözött. Annyira rossz volt, annyira fájt nekem is, hogy újra felzokogtam.
- Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte értetlenkedve Bence.
- Min .. mindjárt.. el .. elmond.. elmondom.. – zokogtam még mindig.
- Rendben. Csak nyugodj meg. – simogatta a hátam. Pár percig sírtam még, aztán sikerült kicsikét lenyugodnom. – Elmondod?
- Igen. – szipogtam még kicsit, de aztán kifújtam az orrom, és elkezdtem. – Az egész annyi, hogy Krisztián nem lesz itthon pénteken délután, erre én kiakadtam, mert azt hittem, hogy legalább most egész nap együtt lehetünk. Aztán én bementem a szobába, hogy lefeküdjek, de ő retusálni akart, ezen újra összevesztünk, és azt mondta, hogy ne idegeskedjek, mert árt a babának. Erre én pedig azt mondtam, hogy a babának csupán az fog ártani, hogy ő lesz az apja, majd átjöttem. – fejeztem be, de a végére újra könnyeztem.
- Ezt mondtad neki? – dülledtek ki a szemei. – Viki, megőrültél?
- Tudom, én csak nem gondolkoztam és kicsúszott.
- Kicsúszott? Bocsánatot kell tőle kérned.
- Tudom. Annyira szégyellem magam. – hajtottam le a fejem.
- Ahj Viki. Na, gyere ide. – húzott magához. – Pihenj le szerintem.
- Visszamegyek a szobába. Ne haragudj, hogy zavartalak.
- Ugyan már, nem zavartál. – mosolygott.
- Köszönök mindent Bence. – pusziltam meg.
- Semmiség királylány.
Még utoljára rámosolyogtam, és visszamentem a szobába. Ott lefeküdtem, hátha el tudok még aludni, de nem sikerült, így csak feküdtem, és vártam Krisztiánt, hátha megérkezik, de kicsit féltem is. Már elmúlt este fél 9 is, én pedig hiába vártam, mert Krisztián még mindig nem jött, ezért kezdtem kicsit aggódni. Közben elmentem és gyorsan lezuhanyoztam, és amikor vissza értem, már ott volt.
- Szia. – köszöntem neki halkan.
- Szia. – köszönt ő is, de még csak rám se nézett. Ez helyett fogtak a párnáját és takaróját, majd ki akart menni.
- Hová mész? – értetlenkedtem.
- Tomika régi szobájába alszom.
- Mi? Miért? Ne, kérlek. – mentem oda hozzá, de ő még továbbra se nézett rám.  – Krisztián én sajnálom, annyira, nem gondoltam komolyan.
- Hagyjuk ezt jó?
- Ne, én csak bocsánatot akarok kérni. Butaság volt, amit mondtam. Remek apa leszel, és én egy hülye vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem.
- Nem Viki, én nem haragszom rád. Igazad van. Szörnyű apa lennék, és az a kislány sokkal jobban járna nélkülem. Nekem nincs mindig rátok időm, nem lehetek mindig itt, sajnálom. Igazad van, viszont ez vagyok én. Nem is érdemellek meg titeket. Valaki mással kellene lenned, akinek több az ideje, aki mindig veled tud lenni, akinek nem kell elmennie karácsonykor, és aki nem bánt meg mindig. – törölte le a könnyeket az arcomról.
- Nem! Ez nem igaz. Nekem, nekünk rád van szükségünk. Csak rád. – mondtam a szemébe nézve, de ő csak a fejét rázta.
- Sajnálom Viki. – hátrált. – Jó éjt. – puszilta meg a homlokomat, aztán kiment a szobából, otthagyva engem.