Krisztián születésnapja gyorsan elmúlt, szombaton itthon voltunk ketten, este pedig ugye elmentünk abba a buliba. Jó volt, jól éreztem magam, és mindenki más is, Krisztián rengeteg ajándékot kapott a barátaitól. Természetesen alkoholt nem ittam, hiszen már nem csak magamra kell gondolnom, de alkohol nélkül is jól éreztem magam. Aztán vasárnap olyan volt, ami még eddig nem. Feljöttek Pestre az én szüleim is, és az ő szülei is, hogy megismerjék meg egymást. Hiszen elég komoly már ez a dolog kettőnk között, így mindketten egyet értettünk, hogy meghívjuk őket. Nagyon jól telt el az a nap, anyuék rengeteget beszélgettek Krisztián szüleivel, azt hiszem, hogy megtalálták a közös hangot, és jól kijöttek egymással. Este aztán mindenki elindult haza, hiszen nem épp a közelben laknak.
A következő hét, már december 1. hete volt, én pedig már 20 hetes voltam. Egyik szerdai napon, elég nyűgösen ébredtem, fogalmam sincs miért. Krisztián már nem volt mellettem, csak a szokásos kis reggeli cetli, ám most még ez sem tudott felvidítani, sőt egyenesen idegesített, így összegyűrtem, és kidobtam a kukába. Komolyan miért nem tud egy reggel legalább itthon lenni? Mindig ez lesz? Egyedül leszek egész nap? Zsörtölődtem magamba, miközben kapdostam le a pizsimet, aztán beálltam a zuhany alá. Komolyan nem hiszem el, hogy még csak fél 9, de ő már most nincs itthon. Valószínűleg megint csak este jön. Nem hiszem el, legszívesebben sikítoztam volna. Miután befejeztem a zuhanyzást, a hajamat csak kifésültem, majd sminkeltem, végül átmentem a szobámba, és felöltöztem, és fogtam a táskámat. Leültem a konyhába, ahol készítettem magamnak reggelit. Semmi kedvem nem volt enni, de a kicsinek szüksége van táplálékra. Miután jól laktam elmosogattam magam után, és mentem is az egyetemre.
Azt hittem, hogy a reggeli hiszti majd el fog múlni, de nem nagyon. Hozzám se mertek szólni, úgy viselkedtem. Fogalmam sem volt mi volt velem, de még a legkisebb hülyeségtől is képes lettem volna falra mászni.
Suli után hívtam egy taxit, és azzal mentem haza. Semmi kedvem nem volt gyalogolni ebben a hidegben. Otthon viszont meglepetés ért, Krisztián is otthon volt, de engem valahogy ez most nem érdekelt. Hozzá se szóltam. Minden ok nélkül.
- Szia. – köszönt kedvesen.
- Helló. – vetettem oda flegmán.
- Oké. – húzta a száját. – Mit csináltam megint?
- Semmit. – a fenébe! Nem akarok bunkó lenni, nem tudom, mi a franc bajom van.
- Viki. – nézett rám jelentőségteljesen, de én csak szem forgatva hátat fordítottam neki. – Héj. – nyúlt a kezem után. – Mi bajod van? – értetlenkedett.
- Semmi, jó? Csak hagyj már. – rántottam ki a kezem az övéből, majd elindultam a szobába, de ő újra megállított. Miért nem tud békén hagyni?
- Én csináltam valamit? – kérdezgetet tovább.
- Nem. Ahj, hagyj már békén, jó? Csak ne érj hozzám, ne szólj hozzám rendben? Csak hagyj békén. – rántottam ki a kezem az övéből, vagyis csak rántottam volna, de nem engedett.
- Viki, ne idegesíts. – emelte fel a hangját. – Ha én csináltam valamit mond el, beszéljük meg.
- Ne kiabálj velem. – löktem félre a kezét. Tulajdonképpen magam se értettem mi bajom.
- Jó, bocsánat. – sóhajtott. – Akkor szépen kérlek, mond el, hogy mi a baj. Tegnap még minden rendben volt, akkor most mi történt? Kicsim légy szíves ne fárassz, így is szörnyű napom volt, pedig még nincs vége.
- Nekem is szörnyű napom volt jó? – kezdtem el vele hisztérikusan kiabálni. Jézusom, mi van velem. nem akartam vele így beszélni, de nem bírtam türtőztetni magam. Minden egyes mozdulata idegesített..
- Jó, tudod mit? – nézett rám. – Majd ha tudsz, velem normálisan beszélgetni keress meg. – kapta fel a kabátját, és már készült volna elmenni, de ekkor utána kiáltottam.
- Most elmész?
- Dolgom van. – rántotta meg a vállát. – Amúgy is, azt mondtad hagyjalak békén nem? Velem nem beszélhetsz így Viki, érted? Szépen kérdeztem mi bajod van, többször is. Ha nem vagy hajlandó elmondani, akkor sajnálom. Megyek, mert nincs időm.
- Ou, persze. Sosincs időd. Ha majd meglesz a baba? – mutattam a hasamra – Akkor is így lesz? Sose lesz időd? Egyedül fogom őt nevelni vagy mi? Eltűnsz reggel, néha hazajössz napközbe, aztán megint elmész, és majd este jössz haza? Ez lesz? Ebből nem kérek. Nem is értem minek vállaljuk el ezt a babát. Teljesen igaza volt anyunak az elején. Semmire nem lesz majd időd. El fogsz hagyni, és én egyedül leszek. – kiabáltam vele.
- Viki a fenébe mi bajod van? – fogyott el a türelme. – Tudtad, hogy ez van velem. Tudtad, hogy nincs időm, már amikor összejöttünk. Akkor most mit problémázol? Meg mi az, hogy minek vállaljuk a babát. Jézusom, azért mert szeretjük egymást nem?
- Ha annyira szeretsz, akkor miért nem vagy velem sose? Miért fontosabb a hülye munkád, mint én? – kezdtem el sírni.
- Nem fontosabb, de vannak kötelezettségeim, ahogy neked is. – sóhajtott fel újra.
- Akkor is. Én-én nem tudom, hogy akarom-e még így ezt a babát. - bukott ki belőlem, ő pedig megütközve nézett rám.
- Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát.
- Ugyan miről. Arról, hogy nem akarom egyedül nevelni. nem akarom, hogy egyedül legyek vele. Talán tényleg igazuk volt, és még nem állunk erre kész. Talán örökbe kéne adnunk.
- Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd. Ki beszélte tele a fejed hülyeségekkel?
- Senki. – vágtam rá.
- Akkor meg nem értelek. Tudod mit? Gondolkodj kicsit azokon, amiket most mondtál, aztán majd este megbeszéljük. Szia, Viki! – köszönt el, aztán választ sem várva már ki is lépett az ajtón, ami aztán hangos csapódással bezárult.
Reagálni se tudtam, olyan gyorsan tűnt el. Fogalmam sincs mi ütött belém. Felidegesített a viselkedése, így inkább fogtam egy tábla csokit, bevonultam a szobánkba, átöltöztem egy lazább ruhába, majd befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Az egyik kedvenc filmem találta meg, de most valahogy arra sem tudtam figyelni. Végig Krisztián, a baba, és az előbbi veszekedésünk jutott eszembe, amit én szítottam a semmiért. Mert tulajdonképpen én nem voltam rá dühös, nem csinált semmit, csak eleve rosszul keltem fel, és ilyen kis hülye p*csa módjára viselkedtem. A kisbabámat se akarom örökbe adni. Persze, hogy nem akarom. Annyira várom már, nemhogy aztán odaadjam valami idegennek. Hirtelen jött ki belőlem, nem gondolkoztam, és butaságokat beszéltem. Úgy érzem, hogy szinte már le is nyugodtam, csak kellett valaki, akin letöltöm a feszültséget. Sajnáltam, hogy pont Krisztián volt az a személy. Nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele. Nagyon aranyos, kedves amióta tudjuk, hogy terhes vagyok, még jobban figyel rám, és csak mostanában vannak ilyen sűrű napjai, mert egy új lemezt akar kiadni, és az utolsó simításokat végzik, így nincs annyi ideje. Emlékszem, amikor 1 éve is ez miatt vesztünk össze. Az én hibám volt az is. állandóan bűntudatot keltek benne, amit nem kellene, hiszen tényleg mindig mindent megpróbál, hogy a lehető legtöbb időt töltsünk együtt. Nem akartam vele rosszban lenni, és már most zavart, hogy ilyen buta voltam. Nem bírtam kivárni az estét, amíg jön, így muszáj voltam írni neki egy sms-t.
„ Ne haragudj, szeretlek!♥”
Elküldtem, de sajnos válasz nem érkezett. Biztos le van halkítva a telefonja. Miután az sms elment, kicsit nyugodtabb szívvel kezdtem el filmezni, és valamelyest most már sikerült is figyelnem, de sajnos nemsokára elaludtam rajta.
Arra keltem, hogy valaki simogassa az arcomat. Hamar rájöttem az illatából, hogy Krisztián az..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése