Szünet

Nagyon sajnálom, tényleg, tudjátok, hogy eddig nem volt ilyen, majdnem minden nap volt rész, de mostanában, valahogy nem érzem a magaménak a sztorit. Itt a suli, rengeteget kell tanulnom, kedvem sincs az íráshoz, és gyakran csak gyorsan összecsapok valamit, ami nem tetszik se nekem, se nektek. Tudom, hogy kapok sok komit, és nagyon-nagyon köszönöm őket, de valahogy mégsem érzem már jónak ezt. Eddig nem jöttem rá, hogy mi a baj, és ma írt Én, és köszönöm neki. Köszönöm, hogy leírta ezt a komit, tényleg, nagyon!
Most lehet, hogy haragudni fogtok rám, de sajnálom, nem érzem most valahogy magaménak az írást, így egy kis szünetet kérek. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, lehet pár nap de lehet, hogy pár hét. Fogalmam sincs. Nagyon sajnálom még egyszer, remélem, hogy megértitek..

2. évad 46. fejezet

- Jézusom, olyan gyönyörű. – suttogta Linda. Most értek be pár perce Tomikával. Ők voltak az elsők, és sikeresen felébresztették az eddig békésen alvó Norinát.
- Tényleg az. – bólogatott hevesen Tomika. - Már most látni, hogy nem a Kölyökre ütött.
- Jaj, már, olyan vagy. – ütöttem fejbe, ő pedig nevetve elhúzódott.
- Megfoghatom? – kérdezte félénken Linda.
- Persze. Csak vigyázz rá. – adtam át óvatosan a kezébe. Norina érdeklődve figyelte Lindát, nyújtogatta az apró kis kezeit.
- Jaj, de tündéri. – vigyorodott el.
- Igen, az. – szólalt meg az eddig csendben ülő szerelmem.
- Tomi te nem akarod megfogni? – kérdezte tőle Linda, miközben félszemmel rásandított.
- Mi? Én? Ah, nem. – rázta a fejét, én pedig elnevettem magam.
- Nyugi, nem esz meg. – mondta Krisztián neki.
- Nem, csak izé… - jött totál zavarba, mire már mindhárman rajta nevettünk. – Oké, nevessetek, akkor se fogom meg. Még valamit csinálok vele.
- Jaj, férfiak. – forgattam a szemem. – Krisztián is ezzel a hülyeséggel jött, aztán nem lett semmi. – Nyugodtan megfoghatod.
- Hát, rendben. – egyezett bele végül, majd Linda óvatosan átadta neki.
- Fog a fejét. – mondta neki, ő pedig nagyon ügyesen megfogta.
- Látod? Megy ez. – nevettem még mindig, amikor nyílt az ajtó és Orsi lépett be rajta.
- Jaj! Ez nem mindennapi látvány. – állt meg az ajtóba viccelve.
- Szia, Orsi. – köszöntünk neki.
- Sziasztok. – jött közelebb. Először nekem adott egy puszit, majd a többieknek is. – Viki ezt nektek hoztam. – adott át egy táskát, ami tele volt minden kis aprósággal, nekem és Norinának.
- Oh, köszönöm. Igazán nem kellett volna. – mosolyogtam, majd a Lindaék ajándéka mellé tettem.
- Ugyan. – legyintet. – Na de hadd nézzem meg ezt a kis gyönyörűséget. – csoszogott oda Tomikához, aki eléggé jól elvolt Norinával. – Jaj de kis édes. – sóhajtott. – Fura, hogy ez a kölyök kislánya. – nevetett.
- Ugye? – nézett rá nagy szemekkel Tomika. – Teljesen fura. Nem gondoltad volna, még mondjuk 1 éve.
- Nem bizony. De én büszke vagyok rád. – nézett Krisztiánra. – úgy látszik felnőttél végre. – kuncogott, én pedig mosolyogva néztem őket.
- Köszönöm Orsi. – állt fel, odament hozzá és megölelte. – Nagyon szeretlek.
- Én is téged.
Annyira aranyosak voltak. Tudom, hogy Krisztiánnak Orsi nagyon fontos, és fordítva is.
- De Tomika, esetleg el tudsz tőle szakadni, hogy én is megcsodálhassam? – kérdezte már Tomikától, miután elvált Krisztiántól. Tomika még mindig Norinát nézte. Úgy láttam nagyon tetszik neki, és ennek örültem.
- Persze. – rázta meg a fejét, majd óvatosan átadta Orsinak.
- Gyönyörű kislány. – nézett fel rám mosolyogva, én pedig visszamosolyogtam rá. Tulajdonképpen nem is csináltam ma még mást, csak mosolyogtam. Hihetetlenül boldog voltam.  Orsi még gyönyörködött egy kicsit Norinába, de aztán már kezdett nagyon fészkelődni, így visszatette a helyére. Sajnos ő nem maradhatott sokáig, mivel mennie kellett, Tomikával együtt, és akkor más Linda is ment, így újra hármasban maradtunk. Krisztián visszaült mellém és adott egy kis puszit.
- Neked nincs dolgod? – kérdeztem tőle.
- Nincs. Orsi elintézte, hogy most egy kicsit békén hagyjanak.
- És a fellépések?
- Holnap este lesz 2. Nem gond ugye?
- Nem. –ráztam a fejem. – Persze, hogy nem. Semmi gond.
- Akkor jó.
Egy kicsit még beszélgettünk, de aztán Krisztiánnak mégis el kellett mennie egy kis időre, így egyedül maradtam. A nővér mondta, hogy meg kell újra etetni, és miután Norina már jóllakottan feküdt az ölembe, épp nyílt az ajtó, és Juci kukucskált be rajta.
- Szia. – suttogta.
- Szia. Nem kell suttognod. Nem alszik. – mosolyogtam rá.
- Oh, rendben. – mondtam, majd beljebb jött, adott egy puszit. – Ezt nektek hoztam. – adott át ő is egy táskát.
- Nem kellett volna, tényleg. – néztem fel rám.
- Ugyan már, semmiség. De hadd nézzem. Istenem, nagyon szép. Csodálatos. – vigyorgott, Norina pedig érdeklődve figyelte.
- Akarod megfogni? – kérdeztem tőle, ő pedig izgatottan pillantott fel rám.
- Szabad?
- Persze. Csak óvatosan, fogd a fejét. – adtam át a kezébe, ő pedig leült az ágyam mellett lévő székre.
- Hát nagyon aranyos. Meglehet zabálni. – nevetett.
- Igen, szerintem is.
- Egyébként Krisztián merre van?
- El kellett ugrania kicsit. Nemsokára már jön szerintem.
- Ühüm, értem. Egyébként Gábor is be akart jönni, üdvözöl, meg minden ilyen egyéb, csak behívták forgatni.
- Semmi baj.
- Haza mikor mehettek?
- Holnapután azt hiszem.
- Értem. Szüleid, Krisztián szülei már voltak bent?
- Nem, mert igazából eszünkbe sem volt felhívni a többieket. – nevettem. - Akkor hívtuk őket, amikor titeket. Mondták, hogy azonnal jönnek. Szerintem már bármikor megérkezhetnek.
- Krisztián parázott amikor mondtad neki nem? – kuncogott.
- Oh, persze. Teljesen kész volt. – nevettem. – Nekem kellett őt nyugtatnom, nem fordítva. De végig nagyon aranyos volt.
- Bent volt veled?
- Igen. – bólogattam.
Juci még maradt kicsit, de aztán sajnos neki is menni kellett, így újra kettesben maradtunk, de szerencsére nem sokáig, és nyílt az ajtó, majd Krisztián lépett be rajta.
- Nézd, kiket hoztam. – állt félre, és bejöttek anyuék.

2. évad 45. fejezet

Ezer bocsánat, hogy ennyire későn van rész, valószínűleg utáltok, de sajnálom. Nem így terveztem ezt a mai napot, azt hittem, hogy itthon leszek suli után, de máshogy alakult. Remélem, hogy azért tetszeni fog, és kapok pár komit. Még egyszer nagyon bocsi:/


Krisztián szemszög

Amikor Viki kimondta, hogy mi van, azt se tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Persze előtte már ezerszer megbeszéltük, össze volt neki készítve a holmija, de teljesen bepánikoltam. Kapkodtam összevissza, mint valami hülye. Viki nyugodtabb volt, mint én, neki kellett engem nyugtatgatnia.  Azonnal bevittem őt a kórházba, ahol bevitték egy kórterembe, én pedig egyelőre kint maradtam. Megbeszéltük, hogy bent leszek vele én is, de pillanatnyilag még nem voltam olyan idegállapotba. Nem tudom mi volt velem, de teljesen beparáztam. Amikor már úgy éreztem, hogy lenyugodtam, berontottam a kórterembe, ahol Vikinek már egyre gyakrabban voltak fájásai.
- Végre már, hogy itt vagy. Hol a fenébe voltál? – nézett rám.
- Ne haragudj. – ültem le mellé. – Már itt vagyok, csak lekellett magam kicsit nyugtatni. – fogtam meg a kezét.  Láttam rajta, hogy nem épp a legjobban érzi magát. – De mi a francért kell még itt lenned?
- Még egy kis idő.
Persze egyre gyakoribbak lettek a fájásai, beadtak neki érzéstelenítőt, én pedig csak fogtam a kezét, és mondtam, hogy minden rendben lesz, itt vagyok vele. Mást nem tudtam most csinálni. Amikor aztán már itt volt az idő, újra úrrá lett rajtam a pánik, de mivel tudtam, hogy Vikinek szüksége van rám, sikerült hamar legyűrnöm. Fogalmam sincs mennyi ideig lehettünk bent a szülőszobába, mennyi ideig tartott, de elég furcsa volt. Nem volt még ilyenbe részem, és látni, hogy Viki szenved, nekem is rossz volt, de az mindenért kárpótolt, amikor hallottam, hogy felsír az én kis hercegnőm. Sajnos csak egy pillanatra láthattam, mert egy nővér el is vitte, de megnyugtattak, hogy hamarosan láthatjuk.

Viki szemszög

A szülés, az borzasztó volt. Nem tudom mennyi ideig tartott, de eléggé fájdalmas volt, és amikor vége lett, és hallottam az én kisbabámat sírni, mérhetetlen boldogság járta át a szívemet. Sajnos nem láthattam azonnal, mert rögtön el is vitték, viszont láttam Krisztián arcát, és láttam rajta, hogy boldog. Tényleg az volt. Rám nézett, és szinte ragyogtak a gyönyörű szemei. Adott egy apró kis csókot, és mosolyogva figyelt tovább.
- Annyira szeretlek. – suttogta.
- Én is téged kicsim. – mondtam kimerültem. Elfáradtam. Alig bírtam, de nem akartam addig elaludni, amíg nem látom az én kis tündérkémet.
Miután visszatoltak a kórtermembe, már alig vártuk, hogy végre láthassam Norinát. Féltem, hogy elalszok.
 
                     

Szerencsére nem sokat kellett várnunk, percek múlva végre nyílt az ajtó és egy nővér lépett be rajta, egy fehér pólyába tekert kisbabával. Izgatottan kezdtem el fészkelődni, alig vártam, hogy a karjaimba tartsam.
A nővér odajött hozzám, és óvatosan a kezembe adta Norinát. Furcsa érzés volt bennem, amikor végre a kezembe volt. Annyira megbabonázott. Gyönyörű volt. Csodaszép.
Óvatosan megsimogattam a selymes, puha kis arcát, aztán a sűrű barna haját. Olyan kis picike volt és törékeny. Krisztián közelebb jött hozzánk, hogy ő is megnézhesse, és láttam az arcán, hogy már most teljesen odavan érte.
- Annyira gyönyörű. Pont, mint az anyukája. – motyogta, miközben egy puszit nyomott a homlokomra.
- Én olyan boldog vagyok. – néztem fel rá.
- Én is kicsim. – mosolygott. – A legboldogabb. Szeretlek.
- Én is szeretlek. – csókoltam meg gyengéden.
Sajnos nem lehettünk sokáig vele, mivel újra el kellett, hogy vigyék, mert éjszaka nem lehet velem, és amúgy is, én is már nagyon fáradt voltam. Nem akartam, hogy Krisztián elmenjen, de sajnos itt nem maradhatott, így miután elbúcsúztunk, és megígérte, hogy holnap amint felkelt jön, elment. Én már alig bírtam nyitva tartani a szememet, így sikerült hamar elaludnom.

Azt hiszem, hogy nem aludhattam sokat, mivel a nővér reggel korán ébresztett, hogy Norina éhes.  Az elején elég furcsa volt, mint minden, ami Norinával kapcsolatos, hiszen sosem csináltam még ilyet. Miközben evett, figyeltem a csodálatos arcát, és tudtam, hogy bármit megtennék érte, hogy boldog legyen. Tudtam, hogy teljesen el lesz kényeztetve. Miután jól lakott, és büfizett, szinte azonnal visszaaludt, és csak figyeltem a nyugodt kis arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy nem tudtam betelni a látvánnyal. Mivel én sem aludtam sokat az éjjel, fáradt voltam és még elég korán volt, ezért óvatosan visszatettem a kis üveg babahordozóba, és én is pár percen belül visszaaludtam.

Legközelebb ismét halk mocorgásra ébredtem, ám a látvány, ami fogadott, rögtön kiűzte a szememből az álmosságot. Krisztián ott ült az ágyam mellett, kezét bedugta a babahordozóba, és Norina az apró kis újacskáival Krisztián úját szorította. Annyira gyönyörűek voltak. Nem akartam őket megzavarni, így csak néztem őket. Annyira csodálatosak. Úgy szeretem őket, hogy az nem is igaz. Szívesen elnéztem volna még őket, de Krisztián hamar észrevette, hogy ébren vagyok.
- Szia. – suttogta mosolyogva.
- Szia. mikor jöttél? – kérdeztem.
- Nem régen. 10 – 15 perce kb. – válaszolta.
- igazán felébreszthettél volna.
- Hagyni akartalak aludni. Annyira gyönyörű. – nézte csillogó szemekkel.
- Akarod megfogni?
- Mi? – nézett rám rémülten.  – Nem! Mármint, nem tudom.
- Nyugi. nem lesz semmi baj, lényeg, hogy a fejét fogd.
- Hát, oké. – egyezett bele.
.Kicsit izgult, hiszen most először fogja megfogni. Úgy ahogy mondtam, először a feje, majd a teste alá csúsztatta be a kezét, és óvatosan felemelte. Oda jött hozzám, és leült mellém, én pedig úgy fészkelődtem, hogy én is láthassam őket. Jó érzéssel töltött el, hogy így láttam őket. A két legfontosabb ember az életembe mostantól. Büszkeséggel néztem Krisztiánra.
- Mi az? – nézett fel rám.
- Semmi. – mosolyogtam.
- Akkor ne nézz így, mert zavarba hozol. – sütötte le a szemeit.
- Téged nem lehet zavarba hozni. – nevettem.
- Dehogynem. – bólogatott. – Egyébként mi történt, amikor elmentem.
- Semmi. Aludtam, aztán reggel meg kellett etetni. – mondtam, mire elvigyorodott. – Ne vigyorogj!
- Nem szóltam semmi. – nézett rám nagy szemekkel, aztán elnevette magát.
- Helyes. – nevettem.
- Egyébként, nem gondolod, hogy esetleg értesíteni kellene a szüleinket, hogy megszületett Norina?
- Te még nem szóltál nekik?
- Nem. Eszembe se volt. – vont vállat.
- Jézusom. Anyu meg fog ölni, hogy csak most szólok. – kerestem ki a telefonomból anyut, majd felhívtam. Anyu tényleg oda meg vissza volt, hogy csak most hívjuk, és azonnal mondta, hogy idejön, ugyanúgy ahogy Erika, Tomika, Linda, Orsi és Juci is. Már vártam őket, hogy elbüszkélkedjek az én gyönyörű kislányommal.

2. évad 44. fejezet

Itt is van az új rész, bocsánat, hogy tegnap nem volt friss, de mivel egy hétig nem voltam suliba, rengeteget kell pótolnom, remélem, hogy azért tetszeni fog:)

A napok, hetek, hónapok egyre gyorsabban teltek, elérkezett a április, én pedig már a 39. hétben voltam, ami azt jelentette, hogy bármikor elérkezhet a szülés ideje.  Rengeteg minden történt ez idő alatt.
Kezdjük ugye azzal, hogy Krisztián megkérte a kezem, amitől nagyon boldog voltam, és még mindig az is vagyok. Mivel nem akarok kövér menyasszony lenni, ezért megbeszéltük, hogy csak Norina születése után fogunk összeházasodni. A szüleink természetesen örültek, és teljesen oda meg vissza voltak a ténytől, hogy Krisztián megkérte a kezem. Főleg Krisz anyukája, Erika.
Aztán ugye volt a 20. szülinapom, ami nagyon jól telt, már az új házunkban, amit szilveszter után sikerült kiválasztanunk. Elég sokáig keresgéltünk mire sikerült megfelelőt találni. Vagy nekem, vagy Krisztiánnak nem tetszett valamiért.

                                             

Én szinte rögtön beszerettem. Természetesen azonnal elkezdtük berendezni. Krisztián a nagyját rám hagyta, mert, hogy neki tök mindegy milyen lesz, csak a saját stúdióját akarta ő megcsinálni, így ahhoz hozzá se értem.
Annyira imádtam az egészet csinálni. Krisztián persze itt izélt, hogy túlhajtom magam meg ilyesmi, de hiszen nem emelgetek vagy ilyesmi. Kiválasztom a bútorokat, a színeket és más megcsinálja helyettem. Mindent túlaggódik.
Az első, amit berendeztünk az természetesen a Krisztiánnal való közös szobánk, és kb. 1 hónapja már itt is lakunk teljesen készen. Norina szobáját, azt Lindával és Jucival rendeztük be. Nagyon szerettek volna segíteni, és fantasztikus lett. Igazi hercegnős, rózsaszín. Krisztián kicsit húzta a száját, de nem sűrűn érdekelt, végül pedig ő is megbékélt vele.

                                          

Egyébként a ház, amit vettünk az 2 emeletes, gyönyörűség. Lent van a konyha, nappali, vendégszoba, ami még nincs berendezve, fürdő és Krisztián stúdiója. Fent pedig a hálószobánk, Norina szobája még 1 fürdő és még 1 üres szoba. Pillanatnyilag ott tartjuk azokat a holmikat, amiknek még mindig nem találtunk helyet.
Furcsa, hogy már 1 hónapja itt lakunk, ketten, de még mindig szokatlan. Valahogy érzem, hogy felnőttem. Már csak ketten lakunk egy házba, egy saját házba, ami csak a miénk, és nemsokára megszületik a kisbabánk. Sose gondoltam volna, hogy 20 évesen már ez lesz. Mindenesetre örülök neki és boldog vagyok. Legboldogabb. Soha nem voltam még talán ilyen boldog.

                                         

A szülés egyre közelebb van, és már kezd rajtam eluralkodni a félelem, hogy mi lesz, ha valami nem lesz jó. Természetesen az orvosom biztat, hogy a babával is minden rendben, és nem lesz semmi baj, de egy kis félsz akkor is bennem van. A hasam, az már nagyon nagy. Néha elég nagy hisztiket kicsapok, hogy milyen kövér vagyok, de Krisztián pár perc alatt megnyugtat szerencsére. Jól kezeli a visszatérő hangulatingadozásaimat és így kibírjuk veszekedés nélkül.
Viszont mostanra már igaza volt Krisztiánnak, ahogy nő a pocakom, egyre nehezebb és alig bírok. Komolyan annyit alszok, hogy az nem is igaz. Már nincs mindennapos vásárlás. Örülök, ha hazaérek az egyetemről és itthon vagyok, viszont mindenki nagyon jó fej és sokat jönnek el hozzám.

                                      

Azért a terhes tornára még mindig eljárok, hiszen az fontos. Nagyon élvezem, és most már gyakrabban kell orvoshoz is járnom, különböző vizsgálatokra.
A rossz viszont, hogy már mostanában gyakran fáj a hátam, lábam, ezért meg szoktam kérni Krisztiánt, hogy masszírozzon meg, ő pedig készségesen meg is masszíroz. Olyankor nagyon hálás vagyok neki.  Most is épp azt csinálja. A hátamat nyomogja, én pedig egy gyümölcssalátát eszek, miközben kisbabákról szóló filmet nézek. Totál rájuk kattantam az utóbbi időben. Szeretem nézni, sok mindent meglehet belőlük tudni.

                                     

- Olyan aranyosak. Alig várom már, hogy Norina is megszülessem. – dünnyögtem.
- Ühüm, én is. – hümmögte Krisztián a fülembe.
- Unatkozok.
- Én is. – ismételte magát
- Szeretlek.
- Én is. – hümmögte.
- Krisztián! – néztem hátra, és kicsit fejbeütöttem.
- Most mi van? – nevetett.
- Semmi. – álltam fel az öléből nagy nehezen. – Megyek aludni. Jössz?
- Még csak fél 9. – nézett rám értetlenül.
- Tudom, de fáradt vagyok. Nagyon. Maradj még akkor. Megyek, lezuhanyozok, és szerintem alszok is rögtön.
- Rendben. Jó éjt édes. – állt fel, és adott egy kis csókot. – Szeretlek.
- Én is szeretlek. – mosolyogtam, majd felmentem a szobánkba, onnan pedig a fürdőbe, ahol úgy döntöttem, hogy zuhany helyett inkább fürdök, így teleengedtem a kádat forró vízzel és habbal. Már több mint fél óra áztattam magam, amikor kezdett kihűlni a víz és kezdtem elázni, így kiszálltam a kádból, megtörölköztem, felvettem a pizsamámat és befeküdtem az ágyba. Azt hittem, hogy rögtön el fogok aludni, de egy ideig forgolódtam mire sikerült. Később éreztem, hogy Krisztián is befekszik mellém, és magához ölel, én pedig már amennyire a hasam megengedte hozzábújtam, és úgy aludtam el újra.
Valamikor az éjszaka közepén keltem fel újra, hogy valami vizeset éreztem magam körül. Először azt hittem, hogy csak álmodok, de aztán rájöttem, hogy nem, és tényleg vizes alattam az ágy. Azt hittem, hogy bepisiltem, mivel ez a terhes nőknél néha előfordul, de aztán rájöttem, hogy nem. Felkeltem az ágyról, felkapcsoltam a villanyt, és mint derült égből villámcsapás ért a felismerés. Egy pillanatra ledermedtem, majd egy óriásit sikítottam, mire természetesen az eddig békésen alvó Krisztián is felébredt.
- Úristen! Mi történt? – kérdezte értetlenül, álmos tekintettel.
- Én .. izé .. azt hiszem, hogy elfolyt a magzatvíz. – mondtam ki akadozva, mire neki rögtön óriásira nyíltak a szemei..

2. évad 43. fejezet

Itt is az új rész, remélem, hogy tetszeni fog. Tegnap annyi komit kapta, köszönöm, nagyon jól estek! Imádlak titeket. Aztán kaptam egy Nem Tetszik-et, amivel nincs baj, mert azért van ott, hogy arra is lehet kattintani, csak mondjuk esetleg lelehetne írni, hogy mi nem tetszett a fejezetbe, és akkor talán javítok rajta. :)
A következő, hogy túlléptük a 26 000-et! Annyira örülök neki komolyan! Köszönöm. Jó olvasást, komizni ér :P

- Úristen! – suttogtam. Alig tudtam megszólalni. Krisztián itt térdel előttem egy gyönyörű gyűrűvel a kezében, és a válaszomat várja. – Igen. Igen. Igen! – ugrottam a nyakába, ő pedig nevetve felállt velem és szorosan megölelt. – Jézusom, nem hiszem el. – motyogtam a fülébe, mire ő kicsit eltolt magától, majd megfogta a kezem, és lassan feltolta a gyűrűt az újamra, mire én elsírtam magam. – Ez gyönyörű. Köszönöm. – szorítottam magamhoz, aztán megint eltoltam, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szeretlek.

                                    

- Én is téged kicsim. Nagyon. Tetszik?
- Nagyon. Csodálatos. Imádlak. – csókoltam meg gyengéden.
- Annyira féltem, hogy mit fogsz mondani. – sóhajtott fel miután elváltunk egymástól.
- Nagyon meglepődtem. Nem számítottam erre. – mondtam neki csillogó szemekkel, mire ő újra csak megcsókolt. Egy kicsit ott voltunk még az étterembe, én a gyűrűmet csodáltam, szinte szóhoz sem tudta jutni, Krisztián pedig mosolyogva figyelt. Annyira boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Amikor már nem bírtam tovább, szóltam neki, hogy azonnal menjünk haza. Ő beleegyezett, fizetett aztán szépen hazamentünk. Már az autóba levakarhatatlan vigyor volt az arcomon, amikor pedig felértünk, még be se mentünk a szobába, én már a nappaliba nekiestem, hogy aztán egy csodás éjjelt töltsünk együtt..


                             

Reggel, boldog mosollyal az arcomon ébredtem, és még boldogabb lettem, amikor megláttam, hogy Krisztián még itt alszik mellettem. Ritkán van ilyen. Kicsit közelebb fészkelődtem, mire ő álmába magához ölelt. Nem zavart, hiszen eszem ágában sem volt még felkelni onnan. Úgy érzem, hogy Norina is felébredt, mivel elkezdett mocorogni. A pocakomra simítottam a kezem, és gyengéden elkezdtem simogatni.
Már egy ideje így feküdtem, de természetesen, mint mindig most sem bírtam sokáig, így muszáj volt felkeltenem Krisztiánt. Elkezdtem cirógatni a kezét, derekát, hátát. Az elején semmi jelét nem mutatta annak, hogy zavarná a tevékenykedésem, de a végén már elkezdett hümmögni.
- Viki. – dünnyögte valahová a párnába. – Miért nem alszol?
- Nem tudok. – vontam vállat. – Már kialudtam magam.
- És akkor most már muszáj volt engem is felébresztened ugye? – pillantott rám fél szemmel.
- Igen. – kuncogtam és adtam neki egy jó nagy puszit az arcára.
- Mitől vagy te így feldobódva már kora reggel? – fordult oldalára és ölelt meg.
- Hm. – somolyogtam. – Nem is tudom. Azt hiszem a tegnap estétől. – duruzsoltam a fülébe.
- Oh igen? Hát nem volt rossz.
- Nem volt rossz? – távolodtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Fantasztikus volt. – csókolt meg.
- Jézusom menyasszony vagyok. – sikítottam egyet, majd elnevettem magam.
- Bizony. – kuncogott Krisztián, aztán eszembe jutott valami.
- De figyelj. – ültem kicsit fel, ő pedig érdeklődve nézett, hogy mit akarok már megint. – Ugye ez nem csak azért van, mert terhes vagyok? Én nem akarom, hogy kötelességednek érezd, hogy megkérd a kezem.
- Viki figyelj rám, figyelj arra, amit most fogok mondani. – ült fel ő is. – Ezt a gyűrűt nem azért kaptad, mert terhes vagy, hanem mert szeretlek. Szeretlek úgy mint még soha senkit.  Lehet, hogyha nem lennél terhes, akkor még nem kértem volna meg a kezed, mivel még fiatal vagy, és nem tudom mennyire lennél kész a házasságra, de én már nem vagyok. Szeretlek, lesz egy kislányom, és szeretlek. Ezért akarlak elvenni. Mert szeretlek. Semmi másért. Lehet így kicsit hamarabb lesz, de nem számít. nem érdekel. – mondta mire sikerült megint elérzékenyülnöm.
- Én is szeretlek. Nagyon-nagyon. Imádlak. El sem tudod képelni mennyire. – szorítottam magamhoz.
- De, azt hiszem, hogy eltudom. – suttogta a fülembe, miközben ő is visszaölelt.
- Ugye nincs ma semmi dolgod? – toltam el magamtól.
- Nincs. Teljesen 28-áig szabad vagyok. Arra gondoltam esetleg elmehetnénk Sopronba és Nyíregyházára.
- Tényleg? Az szuper lenne. Már régen voltam Sopronba és a szüleimmel is régen találkoztam már. – élénkültem fel.
- Nah, akkor szuper. De ha mindkét helyen elég időt akarunk tölteni, akkor ma már mennünk el. Igazából én úgy gondoltam, hogy ma és holnap Sopron, aztán holnap és holnapután Nyíregy és ennyi.
- De jó. nekem mindegy. Csak akkor be kell pakolni. juj, alig várom. – gyorsan kimentem az ágyból és már szaladtam is a bőröndömért. – Na, mit ülsz még ott? Be kell pakolnunk. . csaptam össze a tenyeremet.
- Van még időd. – nevetett, de azért ő is kiszállt az ágyból. – Pakolj be, addig én csinálok neked reggelit. – jött oda, nyomott egy puszit a fejem tetejére majd kiment a konyhába. Hallottam, hogy beszél valakivel, gondoltam Bence is hazatalált. Bedobáltam pár holmit a táskába, a saját és Krisztián ruhái közül is. Amikor kész lettem, bementem a fürdőbe gyorsan lezuhanyoztam, majd felöltöztem és kimentem én is a konyhába. Tényleg ott volt Bence.

                                                 

- Szia Bencus. – mentem oda hozzá és nyomtam egy nagy cuppanós puszit az arcára.
- Szia, Viki. De jó kedved van. – mosolygott.
- Nos, igen. – értem oda Krisztiánhoz és hátulról átkaroltam és apró puszikat adtam csupasz hátára, mire őt kirázta a hideg. Tiszta libabőr lett.
- Ah, ezt ne csináld. – rázkódott meg, én pedig nevetve eltávolodtam és leültem a székre úgy vártam a reggelimet.
- Mitől van ilyen jó kedvetek? – érdeklődött Bence felhúzott szemöldökkel.
- Csak jó volt a tegnap. – néztem fél szemmel az én szerelmemre, aki épp most tette le elém a reggelimet.
- Oh, igen? – nézett ő is Krisztiánra.
- Igen mondott. – mondta ő is, mire nekem rögtön leesett.
- Héj, te tudtad? – mutattam Bencére.
- Igen. – nevetett. – Még a hülye is észrevette mennyire parázott. Látnod kellett volna.
- Most már befoghatnád. – ütötte fejbe.
- Hát akkor gratulálok nektek. – állt fel nevetve és adott nekem egy ugyanolyan puszit, mint én neki az előbb, Krisztiánnal pedig megölelték egymást.
Miután mind a hárman befejeztük a reggelinket, ami eltartott egy ideig, mert nekem be nem állt a szám, és szóval tartottam a fiúkat is. Imádom az ilyen közös reggeleket. Bevallom hiányozni fog Bence, amikor már nem fogunk együtt lakni, de azért örülök, hogy végre már csak ketten leszünk.  Na, szóval miután mindenki befejezte a reggelit, Krisztián elment felöltözni, kihozta a bőröndöt, amibe pakoltam, elköszöntünk Bencétől, majd lassan elindultunk, hogy azért időbe odaérjünk. Érzem, hogy remek napoknak nézünk elébe.

2. évad 42. fejezet

Ameddig Krisztián nem érkezett meg, addig én feküdtem az ágyba és tévéztem, vagy telefonáltam. Felhívtam anyáékat, Dorinát és még pár emberkét. Nagyon unatkoztam és fél 4-kor már az őrület határán voltam, így nagyon örültem, amikor megérkezett.
- Végre. – sóhajtottam.
- Szia. – jött oda hozzám mosolyogva és megcsókolt, engem pedig rögtön kirázott a hideg és el is toltam magamtól.
- Menj innen, jéghideg vagy. – rázkódtam meg, ő pedig nevetve lefeküdt mellém és direkt jól megölelgetett.
- Aaaa utállak. – sikítottam.
- Dehogy utálsz- Majd meg veszel értem. – duruzsolta a fülembe.
- Oh, kis beképzelt.
- Szeretlek. – nézett a szemeimbe.
- Én is téged. – mosolyogtam és adtam egy apró puszit a szájára. – Mond el légy szíves hová megyünk este. – próbálkoztam miközben az újaimat beletúrtam a hajába.
- A-a. –rázta a fejét. – Meglepetés.
- Nem akarok meglepetést. Azt akarom, hogy most mond el. – nyávogtam, mint egy kisgyerek.
- Nem fogom most elmondani, úgyhogy fejezd be. Kicsit még bírd ki. – puszilt meg, majd felállt és kiment a szobából.
- Most meg hová mész? – kiáltottam utána, de válasz már nem érkezett.
Ahogy mondta kicsit még tényleg várnom kellett, azt hittem, hogy megöl az unalom. Már kb. a huszadik filmet néztem ma, amikor meghallottam benne egy nevet.
- Krisztián! – kiáltottam neki.
- Igen? – jelent meg az ajtóba azonnal, majd már az ágynál is volt azonnal. – valami baj van?
- Mi? – ráncoltam a szemöldököm. – Dehogyis. – ráztam a fejem. – Megvan a név.
- oh, igazán? Mi az? – érdeklődött.
- Norina!
- Norina? Nem tudom. Éder Norina. – ízlelgette a nevet. – Nem rossz.
- Nekem nagyon tetszik. – kezdtem el birizgálni a haját. – Neked tetszik?
- Hát jobb, mint az Alba. - nevetett.
- Jól van már. – kuncogtam.
- Akkor legyen Norina? – tért vissza az eredeti témához.
- Igen. – vigyorogtam.
- Akkor Éder Norina. – simította végig a kezét a pocakomon.
- Csókolj meg. – húztam fel magamhoz a hajánál fogva, ő pedig készségesen teljesítette a kérésemet. – Amúgy mikor megyünk már? Unatkozom. – kérdeztem miután elváltak ajkaink. – Már 6 óra.
- Nem sokára. Kezdhetsz készülődni.
- Oh, yeah, végre. – pattantam fel az ágyból és mentem a szekrényemhez. – De mit vegyek fel? – fordultam felé.
- Valami szépet. Amit akarsz. – kacsintott rám, majd lefeküdt az ágyra.
Én csak megforgattam a szemem és elkezdtem kotorni a szekrénybe. Rengeteg ruha volt benne, mert nem volt szívem kidobni azokat, se amik már nem jönnek rám.
Végül, amikor kiválasztottam a megfelelő ruhadarabokat becsoszogtam a fürdőbe és lezuhanyoztam, megmostam a hajam. Miután kész lettem megtörölköztem a puha törölközővel aztán felöltöztem. A hajamat kicsit begöndörítettem, de szabadon hagytam és feldobtam még egy kis sminket, fújtam a kedvenc parfüm9mből és kimentem vissza a szobába.
- Kész vagyok. – álltam elé.
- Hm. – húzott oda magához. – Szép vagy. – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Megyünk? – kérdeztem, mire ő csak bólintott. Megkerestem a táskámat aztán megfogtam a kezét és elindultunk. Becsukta az ajtót lent pedig beültünk az autójába. – Még mindig nem árulod el hová megyünk?
- Nem. – kuncogott. – Mindjárt megtudod már. Kibírod.
Az úton szerencsére nem volt sok autó, így kb. 10 perc után csak azt vettem észre, hogy megálltunk egy étterem előtt. Krisztián gyorsan kiszállt, majd nekem is kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta, hogy segítsen.
- Oh, köszönöm. – mosolyogtam rá.
A kezemet nem engedte el, úgy mentünk be az étterembe. Ott valószínűleg már tudták, hogy jövünk, mivel senki nem kérdezett semmit, és az egyik pincér elvezetett minket egy elzárt helységbe, ahol csupán egy asztal volt csodásan megterítve.

                                            

- Ez csodaszép. – néztem körbe.
- Te vagy csodaszép. – mondta, mire ráemeltem a szemem. Mosolygott. Boldog volt, és én is az voltam. Kezemet az asztalon lévő kezére tettem és megszorítottam.
- Szeretlek. – tátogtam neki.
- Én is téged kicsim. Nagyon.
Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan. Annyira szeretem, hogy nem tudom elmondani. Nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek iránta. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz életem szerelme, a lelki társam, a gyerekem apja. Nem tudnák már nélküle élni. Nem kérek semmit karácsonyi ajándékba senkitől. Nekem ő a legnagyobb ajándék, hogy ő velem van.
Már épp meg akartam kérdezni, hogy mikor rendelünk, vagy miért nem hozzák az étlapot, amikor megjelent a pincér a kedvenc ételemmel.
- De jó. te megrendelted előre?
- Tudom, hogy ez a kedvenced, de ha esetleg valami mást szeretnél, nyugodtan szólj, kilehet cserélni.
- Mi? Nem, dehogyis. Ez tökéletes lesz. – villantottam felé egy hatalmas mosolyt.
- Akkor jó. Jó étvágyat.
- Köszönöm, neked is.
Ez után nem esett egy ideig több szó köztünk, mindketten elkezdtünk enni. A kaja isteni volt. Nagyon ízlett.
Végül, amikor mindketten befejeztük az evést, újra elkezdtünk beszélgetni. Krisztián kicsit feszültnek tűnt. Nem tudtam mi baja, hiszen csodás volt minden. A legjobb.
- Figyelj Viki. Tudod, hogy nagyon-nagyon szeretlek ugye? – kérdezte hirtelen.
- Persze. – bólintottam értetlenül. Nem tudtam mire akar kilyukadni.
- Már ismerjük egymást nagyon régóta, szeretlek, te szeretsz engem, és ami a legfontosabb lesz egy gyerekünk. Egy közös kisbabánk. Viki én nem akarok már mással lenni. Úgy érzem, hogy te vagy az, akit kerestem, akivel el tudom képzelni az életemet. Nincs szükségem már másra, csak rád. Senki másra nem tudok már úgy nézni, mint rád, nem tudnák még valaki után úgy érezni, mint irántad. – olyan aranyosan mondta mind ezt, hogy teljesen bekönnyeztem, aztán pedig felállt, és odajött hozzám, és fél térdre ereszkedett, mire én óriási szemekkel néztem rá. – Viki, hozzám jössz feleségül? 

2. évad 41. fejezet

Sokat gondolkoztam, hogy legyen-e ma friss, mivel nincsenek előre megírva a részeim, de aztán úgy döntöttem, hogy lesz, mert tegnap sokan írtatok, és mert most sokáig nem volt friss, és mert átléptük a 25 000-et. Nagyon köszönöm, hatalmasak vagytok, imádlak titeket!♥ Tegnap átcsináltam a design-t, milyen? Tetszik? :) Na mindegy, nem beszélek tovább, itt a rész, remélem, hogy fog tetszeni, és komiztok. Nem fogok megharagudni érte :D Köszönöm előre :) :P

- Legyen Alba. – mondtam. Már egy ideje nézegettük a neveket, de egyik se volt a megfelelő. Vagy neki, vagy nekem nem tetszett.
- Ne már. Nekem egyáltalán nem jön be. Alba. Éder Alba. Az milyen már. Fúj. – húzta a száját, mire én csak játékosan fejbeütöttem a könyvel.
- Bolond vagy. – nevettem.
- Nem igaz, de akkor se lesz Alba.
- Jó-jó, nem lesz Alba. – egyeztem bele.
- Csáá. – vágta ki Tomika nagy erővel az ajtót, mire én sikítottam egyet.
- Megőrültél? – kiáltottam rá, de ő csak nevetett.
- Bocsi. – jött oda még mindig vihogva. Nekem adott egy puszit, Krisztiánnal pedig lepacsizott.
- Hogy jöttél be? – kérdeztem, ő pedig meglóbálta előttem a régi kulcsait.

                                         

- Le kell cserélnünk a zárat. – dünnyögte Krisztián. Persze csak viccelt. – Mi járatban?
- Ah, csak egy hülye interjún voltam a közelbe, gondoltam má’ beugrok megnézni mi, van az én csodálatos terhes unokatesómmal, aztán megyek haza. – ült le az ágy szélére. – Amúgy mit ültök itt? Mi ez a könyv? – vette el mellőlem, és belelapozott. – Áh, nevek! – lelkesült fel. – Választottatok már? – lapozgatta.
- Még nem. – sóhajtottam fel.
- Ne siessétek el. Valami szupi neve legyen a keresztlányomnak.
- Ó igen? Ki mondta, hogy a te keresztlányod? – húztam fel a szemöldököm kuncogva.
- Magától értetődő. – vont vállat. – Én vagyok a legjobb unokatestvéred, akit nagyon szeretsz, kölyöknek pedig én vagyok a legjobb haverja. Ki más lenne? – beszélt úgy, hogy közbe ránk se nézett, mintha kb. azt mondaná: kint hull a hó.
- Tamás hülye vagy. – nevette ki Krisztián is.
- Nem vagyok. – dünnyögte. Úgy látszik érdekelte az a könyv.
- Na, jó, inkább add azt vissza, és hozzál nekem a konyhából egy csokit. – kaptam ki a kezéből, mire ő tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Mi van? Dehogy hozok.
- Kérlek. – néztem rá szép szemekkel. – Nekem nehéz innen felállnom, de ha Krisztián megy, akkor nekem is fel kell kelnem, hogy ő fel tudjon állni. Na, kérlek.
- Ahj, rendben. Aztán húzok, haza mielőtt még valami eszetekbe jut. – állt fel, majd kiment, de nemsokára vissza is jött, majd az ölembe dobott egy Marsot.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Nincs mit, de én megyek. Majd dumálunk. – oda jött, adott nekem még egy puszit, Krisztiánnal lekezeltek, aztán elment.
- Tiszta bolond. – ráztam a fejem.
- Az. – értett velem egyet Krisztián. – Figyelj, nekem már nem akaródzik ezt nézegetni. – bökött a könyvre.
- Oké, akkor majd máskor. – fordultam kicsit hátra, hogy megpusziljam. – Fáradt vagyok. – ásítottam egy hatalmasat.
- Rendben, akkor aludj, én meg folytatom a retusálást.
- Jó.
Kicsit felültem, hogy ki tudjon mászni mögülem, aztán pedig rendesen lefeküdtem. Adott egy puszit az arcomra és odaült a gépéhez.

                                 
Amikor már késő délután felkeltem, nem volt semmihez se erőm, se kedvem így csak közösen megvacsoráztunk, aztán lezuhanyoztunk, majd megnéztük egy filmet, végül elaludtunk mindketten.

Reggel, amikor felébredtem, Krisztián még békésen aludt mellettem, és én sem akartam még felkelni, de aludni nem tudtam már, ezért csak visszafeküdtem, és néztem, ahogy alszik. Annyira csodás, annyira szeretem. Melegség járja át a testemet, ha csak ránézek, rá gondolok.  Már feküdtem egy ideje, amikor eszembe jutott, hogy ma péntek, ami azt jelenti, hogy ma karácsony. Rögtön jobb lett a kedvem, és legszívesebben felébresztettem volna Krisztiánt, de tudtam, hogy mostanában ritkán alhat, így inkább hagytam, és én is csak ültem, miközben az egyik kezemmel a pocakomat simogattam, amiben a kisbabám már elég élénk volt, a másikkal pedig a lábamon doboltam. Végül nem bírtam tovább és elkezdtem simogatni az arcát, amire mindig felébred.
- Kicsim. –szólogattam halkan. – Krisztián.
- Ühmm. – dünnyögte a párnába.
- Felkelsz? – kérdeztem, miközben most már a hajába túrtam bele, ő pedig feltartotta a kezét, hogy mindjárt. Feküdt még pár percig, aztán felemelte a fejét, és álmos szemekkel nézett rám, nekem pedig azonnal hatalmas vigyorra húzódott a szám.
- Jó reggelt édes. – köszönt, aztán feltornázta magát hozzám, előbb a pocakomra adott egy puszit, majd nekem.
- Neked is. Végre, hogy felébredtél. Majd meghalunk éhen, mindketten. –simogattam a hasam.
- Tényleg? Ahhoz én miért kelek? Egyem meg helyetted vagy mi? – értetlenkedett.
- Dehogyis. Azt akarom, hogy csinálj nekem reggelit.
- Ja, hogy így. Értem. Nem is tudom. – húzta a száját.
- Na, kellj szépen fel. Kérlek. – néztem rá csücsörítve.
- Ahj, rendben. – adta be a derekát, majd egy utolsó puszi után felállt, és kiment a konyhába. Annyira imádom komolyan! Kb. 15 percig lehetett kint, amikor visszajött egy nagy tálcával tele étellel.

                                           

- Juj de jó. – tapsikoltam, mint egy kisgyerek, ő pedig csak a szemét forgatta nevetve.
Hozott tojásrántottát, pirítóst, nekem narancslét magának pedig kávét. Miután közösen megreggeliztünk, ott maradtunk az ágyba és filmeztünk. Néztük a tévében a karácsonyi filmeket, amiket már valószínűleg mindketten láttunk egy csomószor, de nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy együtt nézzük. Viszont mint minden jó, ez is véget ért egyszer, ugyanis eljött a fél 1, neki pedig mennie kellet, mert hiába csaptam ki ez miatt a hisztit, nem tudta elhalasztani.
- Kár, hogy menned kell. – mondtam szomorúan az ágyból, míg ő már fel volt öltözve, csak az egyik övét kereste.
- Ígérem, hogy sietek. –jött oda miután kész lett. – Te pedig csak feküdj itt, filmez, és ne csinálj semmit.
- Akkor mit eszünk este? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem eszünk itthon. – vont vállat.
- Hanem hol? – érdeklődtem.
- Meglepetés. - mosolygott.
- Ne már. Mond el. – kértem.
- Majd megtudod. – nevetett. – Na, szia. Vigyázz magatokra. Szeretlek. – puszilt meg, majd engem ott hagyott az ágy közepén egyedül. 

2. évad 40. fejezet

Az éjszaka szörnyű volt. Miután Krisztián átment Tomika régi szobájába, rám ismét rám tört a sírás. Egész este csak a kispárnámat öleltem, sírtam és azon erőlködtem, hogy végre sikerüljön elaludni, de az nagyon nehezen ment. Legszívesebben átmentem volna hozzá, de hagyni akartam kicsit. Rájöttem, hogy az utóbbi időben nagyon bután viselkedtem. ő mindig mindenben a kedvembe jár, az van, amit én akarok, de nekem még sem jó. A legapróbb kis dolgot is hatalmasra felfújom és oltári hisztit csapok belőle. Most túl messzire mentem. Nem érdemelte meg, hogy azt mondjam neki, amit. Óriási bűntudatom volt.
Nem tudom mikor, de jóval éjfél után sikerült elaludnom, viszont reggel sem tudtam sokáig aludni, hamar kipattantak a szemeim. Kicsit még feküdtem az ágyba, de aztán felkeltem, felvettem a köpenyemet és a papucsomat, majd kimentem a konyhába. Egyedül Bence ült már ott felöltözve, és kávét ivott.
- Jó reggelt. – köszöntem neki.
- Neked is. Hogy-hogy már fel vagy?
- Nem tudtam aludni. – vontam vállat. – És te? Mész valahová?
- Igen. – bólogatott.  – Egész nap dolgom lesz. – fintorgott. – Te jól vagy? Ne haragudj, de nem nézel ki valami jól.
- Tudom. Egész este sírtam. Krisztián Tomika régi szobájába aludt. – ültem le egy székre, és töltöttem magamnak teát.
- Nem mondod? Komolyan? Nem beszéltetek?
- De. Sőt, magát hibáztatja, hogy igazam van, és, hogy nem lesz jó apa, meg ilyesmi. Olyan hülye vagyok. – feküdtem az asztalra.
- Ahj, szerintem még ma beszélj vele mindenféleképpen. – simította meg a fejemet. – Sajnos nekem most mennem kell. – nézett az órájára, aztán ki itta az utolsó csepp kávét is a pohárból.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is. – mosolygott. – Szia, Viki.
- Szia. – intettem neki, aztán ő elment, én pedig ott maradtam egyedül. Megittam a teámat, majd felálltam és halkan bementem Krisztiánhoz. Becsuktam az ajtót, és hátulról neki dőltem, úgy néztem. Még békésen aludt, takarója lecsúszva a derekáig, szabadon hagyva így csupasz hátát, amin most legszívesebben végigsimítanák. Lassan odamentem az ágyhoz, és leültem a szélére. Egy kis ideig csak néztem, majd tétován felemeltem a kezemet, és rátettem a hátára, majd lágyan végig húztam rajta. Többször is, mire elkezdett mocorogni, és félig nyitott szemekkel rám nézett.
- Mit keresel itt? – dünnyögte.
- Én csak szeretnék bocsánatot kérni. Nem csak a tegnapiért, hanem mindenért. Kibírhatatlan, ahogy mostanában viselkedek. hisztizek és felkapom a vizet mindenen. Annyira sajnálom, én nem tudom, mi van velem olyankor. Amit pedig tegnap mondtam, az egyáltalán nem igaz. Én, szeretlek és ez a kisbaba lesz a legszerencsésebb, hogy ilyen apukája lesz majd, mint te. Nem akarom, hogy itt aludj. Azt akarom, hogy ott aludj velem.
- Viki ..
- Ne! Tudom, mit akarsz mondani, hogy igazam volt tegnap. nem volt! Kicsit sem. Nem igaz, amiket tegnap mondtál, hogy nem érdemelsz meg, én jobbat érdemelnék, mert neked sokszor nincs időd. Tudom, viszont én így szeretlek, és most már senkiért nem cserélnélek le. Senkiért. – ráztam a fejem. – Mondhatnám, hogy nem lesz több hiszti, de tudom, hogy lesz még, mivel nem bírom ki, hogy ne szóljak be, de én pedig ilyen vagyok. Krisztián én, szeretlek és szükségem van rád, én már nem bírnám ki nélküled. Gyakran veszekszünk mostanában, és mindig én kezdem, tudom, de nem gondolom komolyan azokat, amiket akkor mondok neked. Nem érdekelnek a veszekedések, akkor is itt akarok lenni veled. Érted ugye? – kérdeztem tőle már a végén könnyezve. Ő csendben hallgatott végig az egyik kezére támaszkodva, de most felült, és szorosan, amennyire a pocakomtól tudott magához ölelt.

                                

- Én is szeretlek, csak tudod rosszul esett, amit tegnap mondtál. Nagyon.
- Tudom. Szégyellem magam miatta nagyon. – toltam picit el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, de az arcát a két kezem közé vetem. – Már abban a pillanatban meg is bántam. 1 percig nem gondoltam azt komolyan. Te se hidd el. – simítottam végig az arcán egyik kezemmel. – Csodás apuka leszel, a kislányod pedig imádni fog.
- Köszönöm. Te is csodás anyuka leszel. – mosolygott, mire én csak megcsókoltam.
- Nem akarok többé veszekedni. – mondtam miután elengedett.
- Én se. Nem lesz több veszekedés.
- És különalvás. – tettem hozzá nevetve.
- Az se. – puszilt meg.
- Tegnap egyébként merre voltál? És mikor jöttél meg?
- Tomikánál voltam, beszélgettünk, és kb. fél 12 fele értem haza.
- Aha. Linda?
- Ő dolgozott.
- Ja, tényleg, mondta tegnap. Na, mindegy. Egyébként éhes vagy? Mert én nagyon.
- Aha, eléggé.
- Rendben. Akkor öltözz fel, én összedobok valamit gyorsan. – mosolyogtam rá.
- Rendben. – puszilt meg, aztán én kipattantam az öléből és mentem a konyhába. Örültem, hogy minden rendben, habár kicsit még mindig feszengés van, de az majd megoldódik. Miután kész lett a reggeli, közösen megreggeliztünk, majd sikerült az egész napot együtt töltenünk, ami tényleg furcsa. Igaz, hogy Krisztiánnak retusálnia kellett, de együtt voltunk. Muszáj volt megcsinálnia, amit tegnap kellett volna neki, de ugye azt nem fejezte be, vagy talán el se kezdte. Délben, mivel nem volt itthon semmi kaja, és nem volt kedvünk főzőcskézni, ezért felöltöztünk, és elmentünk egy étterembe.
Már vagy 5 perce sétálgattunk miután kijöttünk az étteremből, amikor elkezdett szálingózni a hó.
- Hull a hó. – sikítottam fel, Krisztián pedig csak mellettem nevetett.
- Bizony.
- Annyira jó. Juj, olyan jó lenne, ha egész nap hullna, és akkor holnapra minden szép fehér lenne. Annyira szeretném. – néztem fel rá csillogó szemekkel, de ő csak magához húzott, és adott egy puszit az arcomra. 
- Kicsim, emlékszel, amikor tavaly karácsonyoztunk először együtt? – kérdezte hirtelen.
- oh, persze. – bólogattam hevesen.
- Akkor még csak ketten voltunk.
- Igen, most viszont már nem sokára megszületik a kis pocaklakó. Egyébként tényleg kellene már neki valami nevet találnunk.
- Igen tudom, én már mondtam régen. Azt mondtad majd beszerzel ilyen kis könyvet vagy mit amibe nevek vannak. Szereztél?
- Aha. Otthon van. Ha haza értünk belenézünk jó? De most még sétáljunk már kicsit. – szorongattam a kezét.

                               

- Rendben. – kuncogott.  – Ahogy akarod. – fordított magához egy rövid kis csókra, majd tovább sétálgattunk, aztán amikor kezdett hidegebb lenni, elindultunk haza. Ott én előszedtem a könyvet valahonnan a többi babaholmi közül, és addig Krisztián csinált forró csokit, majd beültünk az ágyába, én az ő ölébe, és úgy olvasgattuk. természetesen össze- vissza kapkodtuk ki egymás kezéből.

2. évad 39. fejezet

Előbb hazavittük Lindát, majd mi is haza mentünk.
- Elfáradtál? – kérdezte Krisztián miközben a bejárati ajtót nyitotta ki.
- Aha. – bólogattam, majd hozzábújtam, ő magához szorított és adott egy puszit a homlokomra.
- Mindjárt felérünk, és akkor lefekhetsz.
- Ühüm. – hümmögtem.
Felmentünk, én pedig rögtön bevágtattam a szobába, hogy letegyem a táskákat, aztán átöltöztem, majd visszamentem a konyhába Krisztiánhoz, aki a pultnak dőlve merengett valamin. Odaálltam elé, és amennyire tudtam, átöleltem.
- Min gondolkozol? – kérdeztem.
- Semmin. – rázta a fejét, majd lenézett rám. – valamit el kell mondanom.
- Ó, ne. Mit csináltál?
- Semmit. – nevetett.
- Akkor? Mi az? Valami baj van?
- Nem, dehogyis. Az van, hogy pénteken délután nekem lesz egy kicsike dolgom. – nyögte ki.
- Mi? – léptem el tőle. – Karácsonykor? – sikítottam. Azt hiszem kicsit felkaptam a vizet, de nem tehetek róla. Mostanában gyakran megtörténik.
- De csak pár óra.  1-től, aztán 3-4 körül már itthon is vagyok.
- Aha, persze. Ismerem már ezt a pár órát. Nem hiszem, el komolyan mondom, hogy lehetsz ilyen. Gondolom nem lehetetett lemondani. Tudod, hogy mennyire várom már a karácsonyt, erre te meg elrontod. – kiabáltam vele.
- Viki ne csináld, kérlek. Attól még ugyanolyan jó lesz. Ez a kevés idő hamar elszalad, és ígérem nem kések. – próbált közelebb jönni, de én hátráltam.
- Az ígéretiddel már kitapétáztathattuk volna az egész nappalit. Én veled szerettem volna lenni, nem pedig egyedül.
- De hiszen velem leszel, ez csak pár óra. – sóhajtott fel türelmetlenül.
- Mindig csak pár óra. Viszont lassan eldönthetnéd már, hogy neked mi a fontosabb. – mondtam csalódottan, majd otthagytam, és bementem a szobába. Ott befeküdtem az ágyba, és szinte azonnal rám jött a sírás. Én csak szerettem volna, ha legalább ezen a napon együtt leszünk egész nap.
Szerettem volna aludni, mivel nagyon fáradt voltam az egész napos járkálástól, de Krisztián bejött a szobába és leült a gép elé. Már pár perce ott volt, amikor megszólaltam.
- Most dolgozni fogsz?
- Igen. – fordult hozzám. – Mondtam, hogy retusálnom kell.
- Én pedig mondtam, hogy aludni akarok. – ültem fel.
- Viki, most miért vagy ilyen? – nézett fel a plafonra, miközben egy hatalmasat sóhajtott.
- Ja, hogy még én vagyok ilyen? – álltam fel. Sikerült újra felidegesítenie. – Oké. Akkor átmegyek Bence szobájába, hogy te nyugodtan dolgozhass. – kiabáltam neki, talán nagyon hangosan, majd felkaptam a párnámat és mentem volna ki, amikor utánam szólt.
- Kérlek ne légy ideges. Az árt a babának.
- Tudod, mi árt ennek a babának? – fordultam meg - Hogy te leszel az apja. – vágtam a fejéhez, aztán becsaptam az ajtót és átmentem Bencéhez. Persze közben már gondolkoztam, és rájöttem, hogy nagy butaságot mondtam. Túl messzire mentem.
- Bence. – léptem be a szobába kopogás nélkül. Megszokta már tőlem azt hiszem..
- Hm? – fordult meg. ő is gépezett, de még sem küldhetem ki a szobájából, a miénkbe pedig semmi kedvem visszamenni.
- Aludhatok itt picit?
- Persze. – bólintott kicsit furcsállva. – Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, miközben leültem az ágyra.
- Elmondod? Persze csak ha akarod.
- Egy hülye vagyok. – sírtam el magam.
- Ugyan már. – jött és megölelt. – Ez nem igaz.
- De. Én.. én.. ezt nem lett volna szabad. – ráztam a fejem. – Ezt nem kellett volna neki mondanom.
- Micsodát? – már épp válaszoltam volna, amikor nyílt az ajtó.
- Mehetsz lefeküdni. – szólt Krisztián hozzám hidegen, majd ki is ment, aztán pedig már csak a bejárati ajtó csapódását hallottuk. Az arca és a hangja csalódottságot, és fájdalmat tükrözött. Annyira rossz volt, annyira fájt nekem is, hogy újra felzokogtam.
- Min vesztetek össze ennyire? – kérdezte értetlenkedve Bence.
- Min .. mindjárt.. el .. elmond.. elmondom.. – zokogtam még mindig.
- Rendben. Csak nyugodj meg. – simogatta a hátam. Pár percig sírtam még, aztán sikerült kicsikét lenyugodnom. – Elmondod?
- Igen. – szipogtam még kicsit, de aztán kifújtam az orrom, és elkezdtem. – Az egész annyi, hogy Krisztián nem lesz itthon pénteken délután, erre én kiakadtam, mert azt hittem, hogy legalább most egész nap együtt lehetünk. Aztán én bementem a szobába, hogy lefeküdjek, de ő retusálni akart, ezen újra összevesztünk, és azt mondta, hogy ne idegeskedjek, mert árt a babának. Erre én pedig azt mondtam, hogy a babának csupán az fog ártani, hogy ő lesz az apja, majd átjöttem. – fejeztem be, de a végére újra könnyeztem.
- Ezt mondtad neki? – dülledtek ki a szemei. – Viki, megőrültél?
- Tudom, én csak nem gondolkoztam és kicsúszott.
- Kicsúszott? Bocsánatot kell tőle kérned.
- Tudom. Annyira szégyellem magam. – hajtottam le a fejem.
- Ahj Viki. Na, gyere ide. – húzott magához. – Pihenj le szerintem.
- Visszamegyek a szobába. Ne haragudj, hogy zavartalak.
- Ugyan már, nem zavartál. – mosolygott.
- Köszönök mindent Bence. – pusziltam meg.
- Semmiség királylány.
Még utoljára rámosolyogtam, és visszamentem a szobába. Ott lefeküdtem, hátha el tudok még aludni, de nem sikerült, így csak feküdtem, és vártam Krisztiánt, hátha megérkezik, de kicsit féltem is. Már elmúlt este fél 9 is, én pedig hiába vártam, mert Krisztián még mindig nem jött, ezért kezdtem kicsit aggódni. Közben elmentem és gyorsan lezuhanyoztam, és amikor vissza értem, már ott volt.
- Szia. – köszöntem neki halkan.
- Szia. – köszönt ő is, de még csak rám se nézett. Ez helyett fogtak a párnáját és takaróját, majd ki akart menni.
- Hová mész? – értetlenkedtem.
- Tomika régi szobájába alszom.
- Mi? Miért? Ne, kérlek. – mentem oda hozzá, de ő még továbbra se nézett rám.  – Krisztián én sajnálom, annyira, nem gondoltam komolyan.
- Hagyjuk ezt jó?
- Ne, én csak bocsánatot akarok kérni. Butaság volt, amit mondtam. Remek apa leszel, és én egy hülye vagyok. Kérlek, bocsáss meg nekem.
- Nem Viki, én nem haragszom rád. Igazad van. Szörnyű apa lennék, és az a kislány sokkal jobban járna nélkülem. Nekem nincs mindig rátok időm, nem lehetek mindig itt, sajnálom. Igazad van, viszont ez vagyok én. Nem is érdemellek meg titeket. Valaki mással kellene lenned, akinek több az ideje, aki mindig veled tud lenni, akinek nem kell elmennie karácsonykor, és aki nem bánt meg mindig. – törölte le a könnyeket az arcomról.
- Nem! Ez nem igaz. Nekem, nekünk rád van szükségünk. Csak rád. – mondtam a szemébe nézve, de ő csak a fejét rázta.
- Sajnálom Viki. – hátrált. – Jó éjt. – puszilta meg a homlokomat, aztán kiment a szobából, otthagyva engem.

2. évad 38. fejezet

Fhú, tudom, hogy rövid, de ennyire volt erőm, időm. Remélem, hogy azért tetszeni fog, és kapok pár komit :)
Amúgy nem mondom biztosra, de lehet, hogy már holnap is lesz rész. Jobban vagyok ma, és nekem is hiányzik az írás, meg persze az olvasás, úgyhogy alig várom, hogy én is belevessem magam újra:DDe nem dumálok, jó olvasást! :)

A karácsony egyre közelebb, és közelebb volt. Már nagyon vártam. Időközben Krisztián kiadta az új lemezét, aminek az előzőekhez hasonlóan nagyon nagy sikere volt.
Én pedig már a terhességem 22. hetében vagyok, és nagyon élvezem minden pillanatát Krisztiánnal együtt. Annyira aranyos, hogy azt el sem tudom mondani.
A kis pocaklakó, akinek még mindig nem sikerült nevet találnunk, egyre elevenebb, rengeteget forgolódik, rugdos odabent, és már elég nagy.

Mivel ugye Krisztián már kiadta a lemezét, ezért kicsivel több a szabadideje, így megígérte, hogy karácsony után elmegyünk, és megnézünk pár házat.  Remélem, hogy minél hamarabb sikerül majd döntenünk, mert a szobánkat már így is majdnem elárasztották a kisbaba dolgai.

Már csak 2 nap volt karácsonyig, és már mindenkinek megvettem az ajándékát. kivéve természetesen Krisztiánnak. Egy étterembe ültem szerda délután kétségbeesve Lindával, miközben a fejemet törtem. Ötletem se volt. Mindene meg van, ráadásul soha, még egy icipici kis mondtad sem hagyja el a száját, hogy mi kellene neki, mire lenne szüksége, ezért is vagyok vele mindig ilyen nagy bajba.
- Mi lenne, ha nem valami kézzel foghatót vennél neki? – ajánlotta Linda.
- Hm. Nem is tudom. – gondolkoztam, aztán eszembe jutott valami. – Mint valami kirándulás?
- Akár.
- Végül is ez nem rossz ötlet. – élénkültem fel. – Csak az a baj, hogy nem tudom mikorra, mert neki nincs bármikor ideje. Vehetnék neki olyasmit, amikor én döntöm, el mikor akarom felhasználni. Olyan van?
- Hm, nem tudom. – vont vállat.
- Majd megtudjuk. Ahj – sóhajtottam – tök jó lenne. Olyan régen voltunk már utoljára együtt valahol kettesbe. Még New Yorkba.
- Ez tényleg szuper lesz. – mosolygott.
- Szerintem is. Gyere, menjünk is. – pattantam fel.
- Várj már. – nevetett. – Előbb edd meg az ebédedet, és még én sem végeztem.
- Igazad van, bocsi. – ültem vissza.
- Semmi gond. – kuncogott.

- Akkor Mallorca tuti jó lesz szerinted? – kérdeztem már az utazási irodában.
- Igen. Szerintem az gyönyörű szép, tuti örülne neki.
- Hát, oké. – vontam vállat.
Ki kellett még töltenem pár papírt, kiválasztottuk a pontos helyet, hogy hová megyünk, ami elég sokáig tartott. Több mint 1 óra hosszáig ott kellett még ülnünk. Közben Krisztián is hívott, de kinyomtam neki, így amikor kiléptünk az első dolgom volt őt felhívni.
- Szia, édes. – szóltam bele.
- Szia. Miért nyomtad ki? Baj van? – kérdezősködött. Úgy hallottam épp vezetett.
- Nem, dehogyis, csak Lindával épp egy üzletben voltunk, és nem tudtam felvenni, bocsi. – füllentettem.
- Rendben, akkor semmi baj.
- Amúgy, merre vagy? Vagyis hová mész?
- Haza. Mára végeztem, csak otthon még retusálnom kell. – sóhajtott fel.
- Esetleg nem akarsz megállni értünk? Mi is végeztünk.
- De, persze. Merre vagytok? – kérdezte.
Elhadartam neki hol vagyunk, ő pedig szerencsére nemsokára meg is érkezett. 

:S

Most, ha ezt elolvassátok, valószínűleg utálni fogtok, és igazából extra hosszú részt kéne ma hoznom, mivel túlléptük a 24 000-et, és ezért nagyon hálás vagyok. Viszont sajnos, nem tudom, hogy lesz-e ma rész, mert megbetegedtem, 39 fokos lázzal nyomom az ágyat egész nap, és most is csak azért jöttem fel, hogy ezt megírjam nektek. Estefelé, ha jobban leszek, lehet lesz rész, de nem ígérek semmit. Nagyon sajnálom. Remélem, hogy nem haragszotok nagyon:S Majd jelentkezek! :)

2. évad 37. fejezet

Tudom, hogy nagyon-nagyon-nagyon rövid, nem a legjöbb, és bocsi, de egyszerűen nincs erőm írni, belázasodtam estére, rossz a kedvem. Sajnálom, ne haragudjatok. Ígérem, hogy holnapra megpróbálok hosszabbat. Tényleg nagyon sajnálom. :( 
- Szia. – suttogta halkan, miközben még mindig az arcomat simogatta.
- Szia. – néztem fel rá. Bevallom szégyelltem magam, amiért úgy beszéltem vele.
- Elmondod mi történt? – kérdezte halkan, érdeklődve.
Nem szóltam semmit, csak felültem, majd beljebb csúsztam az ágyon, hogy ő is le tudjon ülni.
- Igazából én sem tudom, hogy mi a baj. – szólaltam meg, ő pedig érdeklődve figyelt - Vagyis mi volt. Egyszerűen csak így keltem fel. Zavart, hogy megint nem vagy itthon, aztán utána már minden. Ne haragudj, én nem akartam veled úgy beszélni, nem érdemelted meg, és nem gondoltam őket komolyan. – néztem fel könnyes szemekkel.
- Semmi baj édes, valamilyen szinten igazad is volt, hiszen tényleg nem vagyok itthon mostanában túl sokat, de ..
- Tudom, hogy a lemez, megértem, csak kiborultam. Buta vagyok, sajnálom. – hajtottam le a fejem. – Biztos van elég bajod így is, én meg még ráteszek egy lapáttal.
- Ugyan már. – húzott az ölébe. – Semmi baj, rendben? – nézett rám mosolyogva, majd megpuszilt, én pedig hozzá bújtam szorosan, aztán pedig éreztem, hogy kicsit megfeszül.
- Viki. – simított végig a hajamon.
- Hm? – emeltem fel a fejem, hogy lássam az arcát.
- Ugye, szóval a babát nem akarod örökbe adni? – kérdezte félve, majd a hasamra tette a kezeit.
- Dehogyis. – ráztam meg a fejem. – Persze, hogy nem. – tettem én is a kezeimet az övéire.
- Akkor jó. Ezen gondolkoztam egész nap. Tudod, én már teljesen úgymond beleéltem magam. – vigyorgott. – Várom, hogy végre kibújjon onnan a kis hercegnőm, aki ugyanolyan gyönyörűséges lesz, mint az anyukája. – puszilta meg a nyakam.
- Szeretlek Krisztián. – érzékenyültem el.
- Én is téged. – fordított magához, majd megcsókolt.
- Amúgy, azon gondolkoztam, hogy mi lesz majd a neve a picinek? Nevet kell választanuk. – távolodtam el tőle kicsikét.
- Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam.  – rántott vállat.
- Én igen. – élénkültem fel. – Majd akarok venni ilyen könyvet, tudod. amibe a nevek vannak.
- Rendben. – nevetett. – Én rád bízom.
- Nem. Én azt akarom, hogy együtt válasszuk ki.
- Rendben. – mosolygott rám.
Kicsit beszélgettünk még, majd aztán ő elment lezuhanyozni, visszajött és együtt aludtunk el.

A hét további napja ugyanígy telt kb, azzal a különbséggel, hogy nem veszekedtünk. Krisztián nem volt otthon, de már ez nem sokáig lesz így, ezt pedig kibírom. Addig én is az egyetemre jártam, vagy pedig a többiekkel voltam. Vásároltunk, moziztunk, sétálgattunk. A házat ugye nem felejtettük el, és továbbra is nézegettem a neten. Volt már pár, amit kinéztem, de előbb szeretnénk mindketten megnézni, de már csak akkor fogjuk, ha Krisztiánnak lesz ideje. Nagyon vártam már, hogy kiválasszuk, és elkezdjük berendezni.
Aztán közeledett a karácsony. Már csak 2 hét volt addig, és az nemsokára itt van, Lindával és Jucival már teljesen karácsonyi hangulatba voltunk.  Viszont megint bajban voltam, de most nem csak én, hanem a csajok is, hogy milyen ajándékokat vegyük, és most nem csak Krisztiánnak kell vennem, hanem a családomnak, barátoknak is. 

Hmm.. :(

Csajok ne csináljátok már kérlek. Komolyan muszáj ezt mindig? Minden héten eldarálom egyszer, hogy szeretnék komikat, hogy tudjam, hogy tetszik. pár napig kapom őket, aztán megint semmi. Persze azoknak akik minden nap írnak nagyon-nagyon köszönöm. Az is jól esik, hogy legalább a Tetszik gombra rákattintotok, de én örülnék pár kominak is. Nem hiszem, hogy nem lenne időtök legalább fél perc leírni pár szót. Én több órát is dolgozok néha egy résszel, pedig ezer más dolgom is lenne, mégis próbálok nektek mindig írni. Kérlek titeket, hogy írjatok pár szót! Az új részhez eddig 2 komi érkezett, és már 21-en rányomtátok a tetszik-et. Szerintem nem kérek olyan sokat ..

2. évad 36. fejezet

Krisztián születésnapja gyorsan elmúlt, szombaton itthon voltunk ketten, este pedig ugye elmentünk abba a buliba. Jó volt, jól éreztem magam, és mindenki más is, Krisztián rengeteg ajándékot kapott a barátaitól. Természetesen alkoholt nem ittam, hiszen már nem csak magamra kell gondolnom, de alkohol nélkül is jól éreztem magam.

 Aztán vasárnap olyan volt, ami még eddig nem. Feljöttek Pestre az én szüleim is, és az ő szülei is, hogy megismerjék meg egymást. Hiszen elég komoly már ez a dolog kettőnk között, így mindketten egyet értettünk, hogy meghívjuk őket. Nagyon jól telt el az a nap, anyuék rengeteget beszélgettek Krisztián szüleivel, azt hiszem, hogy megtalálták a közös hangot, és jól kijöttek egymással. Este aztán mindenki elindult haza, hiszen nem épp a közelben laknak.

 A következő hét, már december 1. hete volt, én pedig már 20 hetes voltam. Egyik szerdai napon, elég nyűgösen ébredtem, fogalmam sincs miért. Krisztián már nem volt mellettem, csak a szokásos kis reggeli cetli, ám most még ez sem tudott felvidítani, sőt egyenesen idegesített, így összegyűrtem, és kidobtam a kukába. Komolyan miért nem tud egy reggel legalább itthon lenni? Mindig ez lesz? Egyedül leszek egész nap? Zsörtölődtem magamba, miközben kapdostam le a pizsimet, aztán beálltam a zuhany alá. Komolyan nem hiszem el, hogy még csak fél 9, de ő már most nincs itthon. Valószínűleg megint csak este jön. Nem hiszem el, legszívesebben sikítoztam volna. Miután befejeztem a zuhanyzást, a hajamat csak kifésültem, majd sminkeltem, végül átmentem a szobámba, és felöltöztem, és fogtam a táskámat. Leültem a konyhába, ahol készítettem magamnak reggelit. Semmi kedvem nem volt enni, de a kicsinek szüksége van táplálékra. Miután jól laktam elmosogattam magam után, és mentem is az egyetemre.
Azt hittem, hogy a reggeli hiszti majd el fog múlni, de nem nagyon. Hozzám se mertek szólni, úgy viselkedtem. Fogalmam sem volt mi volt velem, de még a legkisebb hülyeségtől is képes lettem volna falra mászni.
Suli után hívtam egy taxit, és azzal mentem haza. Semmi kedvem nem volt gyalogolni ebben a hidegben. Otthon viszont meglepetés ért, Krisztián is otthon volt, de engem valahogy ez most nem érdekelt. Hozzá se szóltam. Minden ok nélkül.
- Szia. – köszönt kedvesen.
- Helló. – vetettem oda flegmán.
- Oké. – húzta a száját. – Mit csináltam megint?
- Semmit. – a fenébe! Nem akarok bunkó lenni, nem tudom, mi a franc bajom van.
- Viki. – nézett rám jelentőségteljesen, de én csak szem forgatva hátat fordítottam neki. – Héj. – nyúlt a kezem után. – Mi bajod van? – értetlenkedett.
- Semmi, jó? Csak hagyj már. – rántottam ki a kezem az övéből, majd elindultam a szobába, de ő újra megállított. Miért nem tud békén hagyni?
- Én csináltam valamit? – kérdezgetet tovább.
- Nem. Ahj, hagyj már békén, jó? Csak ne érj hozzám, ne szólj hozzám rendben? Csak hagyj békén. – rántottam ki a kezem az övéből, vagyis csak rántottam volna, de nem engedett.
- Viki, ne idegesíts. – emelte fel a hangját. – Ha én csináltam valamit mond el, beszéljük meg.
- Ne kiabálj velem. – löktem félre a kezét. Tulajdonképpen magam se értettem mi bajom.
- Jó, bocsánat. – sóhajtott. – Akkor szépen kérlek, mond el, hogy mi a baj. Tegnap még minden rendben volt, akkor most mi történt? Kicsim légy szíves ne fárassz, így is szörnyű napom volt, pedig még nincs vége.
- Nekem is szörnyű napom volt jó? – kezdtem el vele hisztérikusan kiabálni. Jézusom, mi van velem. nem akartam vele így beszélni, de nem bírtam türtőztetni magam. Minden egyes mozdulata idegesített..
- Jó, tudod mit? – nézett rám. – Majd ha tudsz, velem normálisan beszélgetni keress meg. – kapta fel a kabátját, és már készült volna elmenni, de ekkor utána kiáltottam.
- Most elmész?
- Dolgom van. – rántotta meg a vállát. – Amúgy is, azt mondtad hagyjalak békén nem? Velem nem beszélhetsz így Viki, érted? Szépen kérdeztem mi bajod van, többször is. Ha nem vagy hajlandó elmondani, akkor sajnálom. Megyek, mert nincs időm.
- Ou, persze. Sosincs időd. Ha majd meglesz a baba? – mutattam a hasamra – Akkor is így lesz? Sose lesz időd? Egyedül fogom őt nevelni vagy mi? Eltűnsz reggel, néha hazajössz napközbe, aztán megint elmész, és majd este jössz haza? Ez lesz? Ebből nem kérek. Nem is értem minek vállaljuk el ezt a babát. Teljesen igaza volt anyunak az elején. Semmire nem lesz majd időd. El fogsz hagyni, és én egyedül leszek. – kiabáltam vele.
- Viki a fenébe mi bajod van? – fogyott el a türelme. – Tudtad, hogy ez van velem. Tudtad, hogy nincs időm, már amikor összejöttünk. Akkor most mit problémázol? Meg mi az, hogy minek vállaljuk a babát. Jézusom, azért mert szeretjük egymást nem?
- Ha annyira szeretsz, akkor miért nem vagy velem sose? Miért fontosabb a hülye munkád, mint én? – kezdtem el sírni.
- Nem fontosabb, de vannak kötelezettségeim, ahogy neked is. – sóhajtott fel újra.
- Akkor is. Én-én nem tudom, hogy akarom-e még így ezt a babát. - bukott ki belőlem, ő pedig megütközve nézett rám.
- Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát.
- Ugyan miről. Arról, hogy nem akarom egyedül nevelni. nem akarom, hogy egyedül legyek vele. Talán tényleg igazuk volt, és még nem állunk erre kész. Talán örökbe kéne adnunk.
- Fogalmam sincs, hogy mi ütött beléd. Ki beszélte tele a fejed hülyeségekkel?
- Senki. – vágtam rá.
- Akkor meg nem értelek. Tudod mit? Gondolkodj kicsit azokon, amiket most mondtál, aztán majd este megbeszéljük. Szia, Viki! – köszönt el, aztán választ sem várva már ki is lépett az ajtón, ami aztán hangos csapódással bezárult.

Reagálni se tudtam, olyan gyorsan tűnt el. Fogalmam sincs mi ütött belém. Felidegesített a viselkedése, így inkább fogtam egy tábla csokit, bevonultam a szobánkba, átöltöztem egy lazább ruhába, majd befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a tévét. Az egyik kedvenc filmem találta meg, de most valahogy arra sem tudtam figyelni. Végig Krisztián, a baba, és az előbbi veszekedésünk jutott eszembe, amit én szítottam a semmiért. Mert tulajdonképpen én nem voltam rá dühös, nem csinált semmit, csak eleve rosszul keltem fel, és ilyen kis hülye p*csa módjára viselkedtem. A kisbabámat se akarom örökbe adni. Persze, hogy nem akarom. Annyira várom már, nemhogy aztán odaadjam valami idegennek. Hirtelen jött ki belőlem, nem gondolkoztam, és butaságokat beszéltem. Úgy érzem, hogy szinte már le is nyugodtam, csak kellett valaki, akin letöltöm a feszültséget. Sajnáltam, hogy pont Krisztián volt az a személy. Nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele. Nagyon aranyos, kedves amióta tudjuk, hogy terhes vagyok, még jobban figyel rám, és csak mostanában vannak ilyen sűrű napjai, mert egy új lemezt akar kiadni, és az utolsó simításokat végzik, így nincs annyi ideje. Emlékszem, amikor 1 éve is ez miatt vesztünk össze. Az én hibám volt az is. állandóan bűntudatot keltek benne, amit nem kellene, hiszen tényleg mindig mindent megpróbál, hogy a lehető legtöbb időt töltsünk együtt. Nem akartam vele rosszban lenni, és már most zavart, hogy ilyen buta voltam. Nem bírtam kivárni az estét, amíg jön, így muszáj voltam írni neki egy sms-t.

 „ Ne haragudj, szeretlek!♥”

Elküldtem, de sajnos válasz nem érkezett. Biztos le van halkítva a telefonja. Miután az sms elment, kicsit nyugodtabb szívvel kezdtem el filmezni, és valamelyest most már sikerült is figyelnem, de sajnos nemsokára elaludtam rajta.
Arra keltem, hogy valaki simogassa az arcomat. Hamar rájöttem az illatából, hogy Krisztián az..

2. évad 35. fejezet

Megint későn, megint rövid, tudom. Sajnálom, nagyon, de egyszerűen nincs időm írni, annyi ezer más dolgom van. 
Csajok rossz hírt kell közölnöm, lehet, hogy nem lesz már minden nap rész, de ez még nem biztos, attól függ, hogy fogom győzni, és lehet csak párszor lesz kimaradás, mivel újra suli, és még bele kell rázódnom, hogy nincs egész nap időm. Ezt a részt is csak gyorsan összecsaptam, ezért nem is érzem olyan jónak, a tegnapival együtt, és nem akarom, összecsapni már a részeket. Viszont köszönöm a tegnapi komikat, "likeokat" , nagyon jól estek :) Aranyosak vagytok. Jó olvasást!

Krisztián születésnapja ebben az évben sajnos péntekre esik, és még csak nem is láttam ma, pedig már fél 2 van. Az egyetemen ülök még az utolsó órán, de egyáltalán nem tudok figyelni a tanárra. Nem érdekel, amit magyaráz, de szerencsére már nem tart sokáig, aztán mehetek.
Ma Krisztiánnal ketten leszünk, de holnap megyünk valahová a többiekkel. Azt hiszem oda, ahol volt a Tomika szülinapja is.
Alig várom már, hogy vége legyen ennek a hülye órának, mert már haza akarok menni. A szokásos délutáni pihenőmet szerintem most félre teszem, mert sütni akarok Krisztiánnak. Remélem, hogy nem lesz szörnyű, mert ez lesz az 1. tortám, amit én, saját kezűleg fogok elkészíteni.
Most az egyszer még örülök is, hogy csak este ér haza, így nem rontja el a meglepimet.
Bencét megkértem, hogy ma aludjon a barátnőjénél, ő pedig belement, így minden oké volt eddig. Remélem az is marad.
Az elmúlt héten, és a mai napon gondolkoztam, amikor is végre mehettem ki az egyetemről. Bepattantam egy taxiba, és már hazafelé is vettem az irányt. Először a szobába mentem, ahol előszedtem Krisztián ajándékát, ami semmi őrdöngőség nem volt, csupán egy ezüst karkötő, és pár póló a kedvenc márkáiból, amiket még a héten vettem neki hozzá. Betettem őket egy ajándéktáskába, aztán már mentem is ki a konyhába. Tegnap már bevásároltam, így most minden meg volt.
Nagy nehezen belekezdtem, és kb. fél 5-re végeztem is vele. Egész szép lett, remélem, hogy finom is. Az első valami, amit egyedül csináltam. Na, jó, nem teljesen egyedül, mivel kb. minden 5 percbe telefonáltam anyunak, hogy segítsen.
Amikor kész lettem, felhívtam egy éttermet, és rendeltem vacsit. A főzéshez már tényleg semmi energiám nem volt..
Miután a kaja is megjött, felhívtam Krisztiánt, hogy mikor jön. Pár csengés után fel is vette.
- Szia, édes, mikor jössz? – kérdeztem tőle.
- Már úton vagyok, kb 10 perc és otthon vagyok. miért? Valami baj van? – vált a hangja aggódóvá.
- Nem, dehogyis. – ráztam a fejem, persze tudtam, hogy nem látja. – Csak már hiányzol.
- Te is nekem kicsim. Nem sokára otthon vagyok. – szinte láttam magam előtt, ahogy mosolyog.
- Rendben. Akkor siess. Vagyis ne siess, vigyázz az úton.  – vágtam rá.
- Oké. - nevetett. - Mindjárt találkozunk. Szia, picim.
- Szia. – elköszöntünk, majd letettük. Miután a telefont ledobtam a konyhapultra, kiszedtem a kaját a dobozból, amibe jött, és szépen megterítettem.  Pont kész lettem, amikor hallottam, hogy nyitódig a bejárati ajtó.
- Megjöttem. – kiáltotta el magát, én pedig kimentem hozzá, majd a nyakába vetettem magam, és erősen szorítottam.
- Héj, mi az? – tolt el magától nevetve.
- Annyira nagyon-nagyon boldog szülinapot kicsim. – csókoltam meg.
- A legboldogabb. Köszönöm. Szeretlek. – csókolt meg ő is, miután én elengedtem.
- Ugye még nem ettél? Mond, hogy még nem ettél. – csimpaszkodtam a nyakába.
- Még nem ettem. – nevetett.
- Akkor gyere. – húztam magammal a konyhába.
- Hú. Te főztél? – nézett rám nagy szemekkel.
- Igen.  Na, jó, rendeltem. – vallottam be, mire ő kuncogva magához húzott, és adott egy puszit a fejemre.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek. – néztem rá mosolyogva.
- Majd meg halok éhen. Eszünk? – kérdezte.
- igen. – bólintottam, majd leültünk, és elkezdtünk inni. – Figyelj, van bor is amúgy ha kérsz, de én nem ihatok. – húztam a szám.
- Én sem akarok inni. – rázta a fejét.
- Akkor jó.
Végül csendben befejeztük a vacsinkat, majd mondtam neki, hogy még maradjon ott, és elé tettem a tortát, amit én sütöttem.
- Ezt – mutattam rá – viszont már tényleg én sütöttem. Neked. – mosolyogtam.
- Komolyan? Úristen. Annyira aranyos vagy. Teljesen elkényeztetsz. – nevetett.
- Dehogyis, szülinapod van. – legyintettem.
- Na, gyere ide. – húzott az ölébe, megcsókolt, aztán együtt vágtuk fel, és együtt ettünk meg egy szeletet.
- Ízlett? – kérdeztem reménykedve.
- Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm. – puszilt meg.
. De tényleg? Nem csak azért mondod, hogy ne sértődjek meg?
- Úgy ismersz? – ráncolta a homlokát, mire én csak elnevettem magam, és megcsókoltam, aztán eszembe jutott, hogy az ajándékát még nem is adtam oda.
- Gyere, még van valami. – pattantam fel az öléből.
- Mi? Ne már. – nyávogott, de én csak leintettem, és behúztam a szobába. Előkerestem a táskát, és az ölébe ültem újra.
- Nem nagydolog, de remélem, hogy azért fog neked tetszeni. Boldog szülinapot még egyszer kicsim.
- Köszönöm. – puszilt meg, aztán megnézte mi van a táskába. Lassan nézte meg először a trikókat, majd a karkötőt.
- Tetszik? – néztem az arcát.
- Igen, nagyon. – bólintott. – Annyira köszönöm. Úgy szeretlek, de igazán nem kellett volna. Nekem már csak az hatalmas ajándék, hogy itt vagy, vagytok – simította a kezét a hasamra – velem, és kibírod, nem hisztizel, ha nincs időm rád mindig. Köszönöm, hogy elbírsz viselni.
- Szeretlek, és nem bírnám nélküled. Már nem. – döntöttem a homlokomat az övének.
- Én is nagyon szeretlek. – csókolt meg.
Először csak gyengéden, majd egyre hevesebben. Az ajándékát letette a földre, engem pedig lefektetett az ágyra, ő pedig felém gördült, és úgy csókolt tovább.
- Hihetetlenül szép vagy – suttogta az ajkaimba, s ujjait a hajamba csúsztatta, én pedig a hátát karmoltam.
- Szeretlek. – mondtam a szemébe nézve, amikor egy pillanatra elváltunk egymástól.
- Szeretlek. – csókolt meg újra, majd átadtuk magunkat az élvezeteknek…