2. évad 50. fejezet

Köszönöm a sok-sok véleményt az előző részemhez, imádlak titeket! Nagyon jól estek♥ Remélem, hogy ez a rész is fog tetszeni!:)
akkor: 10 komi és új rész:P

Azt hittem Krisztián alszik, ezért halkan mentem be a szobába, de amikor beértem, megláttam, hogy üres az ágy. Gondolom elment, amíg én a fürdőszobába voltam és telefonáltam. Furcsa, hogy nem hallottam. Nem baj, így legalább nyugodtan össze tudom pakolni a szükséges dolgokat. Először saját magamnak választottam ki a ruhákat, amik esetleg kellhetnek, aztán a fürdőszobából is összeszedtem a holmimat. Ez után átmentem Norina szobájába, és az ő szekrényéből is szereztem pár ruhadarabot, amit bepakoltam a táskába, mellékelve pár játékkal, és amire még egy 5 hónapos kisbabának szüksége lehet. Ez után átöltöztem, fogtam Ninát, beültettem az autóba, és már itt sem voltunk.
Nem hagytam Krisztiánnak üzenetet, mert úgy érzetem, hogy felesleges, hiszen úgyse érdekli, hogy mi van velem.
 Nem tudom, hogy mennyire volt jó döntés otthagyni őt, de nem tudtam már mást csinálni. Nem bírom ott tovább. Lehet, hogy ez után még jobban elengedi magát, még rosszabb lesz a kapcsolatunk, de lehet, hogy kicsit észhez tér. Nagyon reménykedek az utóbbiban, de nem akarok nagyot csalódni, ezért inkább nem hitegetem magam. Viszont ha ez után se lesz változás, akkor lehet, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha hagyjuk egymást, és lezárjuk ezt a kapcsolatot.
Tudom, hogy egy kisgyereknek jobb a gyerekkora, ha mind a két szülő vele van, de ez akkor sem mehet így tovább, és az sem tesz neki jót, ha mindennap civakodunk, veszekedünk.
Az út elég hosszú, és fárasztó volt, de legalább Norina elaludt és vele nem volt semmi baj, és én is tudtam kicsit gondolkozni. Alig vártam már, hogy végre Nyíregyházára érjek, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre megláttam a házunkat. Sikeresen leparkoltam, és kiszálltam a kocsiból. Felébresztettem Ninát, aki érdeklődve pislogott, hogy hová került.
Amikor bementünk anyu nagyon örült nekünk, láttam az arcán.
- Hogy kerültök ide? – kérdezte csillogó szemekkel, miközben már Ninát szorongatta.
- Meglepetés. – mosolyogtam.
- Nagyon örülök, hogy itt vagytok, már rég láttalak titeket. Gyertek be. – mutatott a nappali felé, és leültünk.  Mosolyogva puszilgatta össze Norinát, akinek ez nem nagyon tetszett, így csak nevettem rajta.
- Apu? – kérdeztem, miközben körül néztem.
- Dolgozik, de nemsokára itthon lesz. Nem vagytok éhesek? Adjak valamit?
- Én nem, de majd később szerintem igen. – válaszoltam. Jó volt végre itthon lenni, anyuval.
- De miért nem szóltatok, hogy jöttök? – nézett rám fél szemmel.
- Hirtelen döntés volt. – komorodtam el hirtelen. Tudom, hogy muszáj neki elmondanom mi történt, és akkor még jobban fogja utálni Krisztiánt. Mostanában amúgy sem a szíve csücske.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmas arccal, és teljesen rám figyelt végre.
Egy ideig nem szólaltam meg, nem tudtam, hogy kezdjek bele, ezért csak a felsőm alját birizgáltam. Anyu türelmesen várt, tudta, hogy nehéz ez nekem, de végül nemsokára kiböktem.
- Azt mondta, hogy ha nem lenne Nina, már rég nem lennénk együtt, és, hogy fontosabb a munkája, mint mi.
Éreztem, hogy egy könnycsepp végigszalad az arcomon, de gyorsan letöröltem és kinéztem az ablakon. Nem akartam anyura nézni.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza, és hallottam a hangján, hogy rögtön ideges lett. Ráfordítottam a tekintetem, és láttam, hogy elhűlve néz rám. – Legszívesebben elmennék hozzá, és jól leordítanám fejét. Nem tudom, hogy mégis mit képzel magáról. Felnőtt férfi, akinek gyereke van! Ez a viselkedés egyáltalán nem helyénvaló. Egy alapos fejmosásra lenne szüksége.
- Anyu, kérlek.. – próbáltam nyugtatni, még akkor is, ha tudtam, teljesen igaza van.
- Semmi kérlek! Megérdemelné, hogy vissza se menj hozzá többet.
- Ő a kislányom apja. – néztem rá jelentőségteljesen. – Akármennyire is bánik velem rosszul, akkor is ő Nina apja, és tudom, hogy szeretik egymást. Nem fogom őket elszakítani egymástól. Itt már nem csak a saját érdekeimet kell néznem. Nem csinálhatom azt, ami nekem jó.
- Tudom édesem. Viszont akkor is megérdemelné ez után a viselkedése után.
- Hagyjuk inkább. – kértem, mert nem akartam erről beszélni.
- Ahogy akarod, viszont tudod, hogy mit gondolok erről, és nem akarlak még jobban megbántani, de már az elején megmondtam, hogy ez lesz. Sajnálom kincsem.
Nem szóltam erre semmit, gondolataimba mélyedtem, és rájöttem, hogy ő már az elején megmondta, hogy Krisztián ilyen lesz. Lehet hallgatnom kellett, volna rá akkor, és nem vakon megbízni Krisztiánban. Nem láttam a rózsaszín ködön át.
- Meddig maradtok? – kérdezte.
- Nem tudom még. – válaszoltam, és kissé megráztam a fejem, mintha ezzel a mozdulattal ezek a gondolatok kimentek volna a fejemből. – Szerintem 3-4 nap.
- Értem. Tudod, hogy addig maradtok, ameddig akartok. – mosolygott rám, én pedig hálásan néztem rá.
Annyira jó érzés volt végre itt lenni, ahol tudom, hogy törődnek velem, ahová mindig is szívesen fogok visszajönni.
Nemsokára megérkezett apu, ő is meglepődött, de nagyon örült nekünk. Ez után közösen megebédeltünk, aztán lefektettem Norinát aludni, mi pedig hármasban beültünk a nappaliba tv-t nézni, pont úgy, mint régen, amikor még itt laktam. Nagyon jó volt, és talán végre sikerült arra a kis időre elfelejtenem a problémákat, és jó kedvem volt. Sokat nevettünk a filmen.
Már majdnem vége volt, amikor megéreztem a zsebembe a telefonomat rezegni. Meglepődve vettem észre a kijelzőn Krisztián nevét, és az egyik közös képünket. Felálltam a kanapéról, és kimentem a konyhába, ahol felvettem.
- Igen? – szóltam bele halkan.
- Hol vagytok? – kérdezte, és még nagyobb meglepetés ért, amikor hallottam a hangján, hogy tök nyugodt, talán kicsit még kedves is.  Eleve azt is furcsállom, hogy felhívott, hiszen mostanában ez nem szokása.
- Eljöttem anyuékhoz pár napra. Azt hiszem, szükségem van egy kis nyugalomra. – válaszoltam.
- Ühüm, értem. Mennyi az a pár nap?
- Nem tudom. 3-4, lehet több, lehet kevesebb. – furcsa volt vele most beszélgetni.
- Rendben. Akkor majd beszélünk.
- Oké.
- Viki! – szólt bele hangosabban, hogy ne tegyem le.
- Igen? – kérdeztem vissza.
- Én sajnálom. – mondta ki, de most ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni.
- Szia, Krisztián. – köszöntem el, és letettem.
Lehet, hogy tényleg sajnálja, de lehet nem. Fogalmam sincs, mindenesetre furcsa volt, talán zavarba voltunk mindketten, de lehet, hogy van még kicsi remény arra, hogy megjavul. Nagyon szeretném, hogy újra boldogok lehessünk, de egyelőre még nem tudom elhinni, hogy őszintén sajnálja. Talán kicsit most elgondolkozik, magán ameddig távol leszek, és esetleg megbeszélhessük a dolgainkat, de lehet, hogy már nem akarja.
Nekem nagyon rosszul estek ezek a hetek, az, ahogyan bánt velem, ezt nem tudja elintézni egyetlen egy sajnálommal. Az a mondat pedig, amit ma a fejemhez vágott, hogy talán már nem is lennénk együtt, ha Norina nem lenne, az nagyon fáj még mindig. Nem vártam ezt tőle, soha. Nem gondoltam, hogy egyszer pont ő fog ennyire megbántani.
Félek attól, hogyha esetleg rendeződnek is a dolgaink, már soha nem lesz olyan, mint régen.
Végül egy mély sóhaj után, fogtam magam, és visszamentem a nappaliba anyáékhoz, akik kérdő szemekkel néztek rám, de nem szóltam semmit. Folytattuk a filmnézést, de annak hamarosan vége is lett.
A nap további részében együtt voltunk, majd miután Norina is felébredt elmentünk kicsit sétálni anyuval. Nagyon jókat beszélgettünk, egész jól éreztem magam, de akkor sem tudtam elfelejteni Krisztiánt egy percre se, akárhogy is akartam.