2. évad 69. fejezet

Fáradtan ülten az asztalnál, és minden percben az órára néztem, alig vártam, hogy végre fél 5 legyen, de még van addig fél óra. Dolgom már nem igazán volt, pakolgattam össze vissza, hogy elüssem addig az időt, és az egyik lánnyal beszélgettem, akit Erikának hívnak. Itt ismerkedtünk meg, nagyon aranyos. Ő már régebb óta itt van, és sokat segített nekem, még az elején, és közben egész jóba lettünk. Így, hogy itt van velem valaki, akivel tudok beszélgetni is, nem olyan elviselhetetlen ez a várakozás. Próbálta elterelni a figyelmemet, ami többé-kevésbé sikerült is neki.

Amikor már majdnem fél 5 volt, összepakoltam a holmimat, felvettem a kabátomat, és vigyorogva elköszöntem tőle. Neki még itt kell kicsit maradnia, mert nem végzett még a munkájával.

Amikor kiléptem az épületből, megcsapott a hideg, összehúztam magamon a kabátot. Szétnéztem, és meg is láttam Krisztián autóját. Odamentem, és beültem mellé.

- Szia. – köszöntem.
- Szia. – mosolygott, és adott egy kis puszit.
- Régóta vársz? – kérdeztem?
- Nem. – rázta a fejét, és elfordította a kulcsot az autóban. – Nemrégen érkeztem. Pár perce.
- Értem. – bólintottam, és elindultunk. – Hová megyünk?
- Ebédeltél?
- Egy szendvicset. – húztam a számat, mire kicsit rosszallóan nézett rám.
- Akkor megyünk kajálni. – jelentette be olyan hangnembe, hogy értelmetlen lett volna vele vitatkozni. Nem is akartam, hiszen nagyon éhes voltam.

Azt hittem, hogy csak valamelyik plázába megyünk, de egy kisebb étterem előtt parkolt le.
Bementünk, és azonnal szétnéztem, soha nem jártam még itt ez előtt. Nem voltak sokan, de nagyon hangulatos volt.
Krisztián odavezetett egy kicsit eldugottabb asztalhoz, majd amikor a pincér kihozta az étlapokat rendeltünk, és ameddig vártunk a kajára, beszélgettünk.

- Milyen volt a napod? – kérdezte.
- Fárasztó. – húztam a számat. – Szerencsére holnap az egyetemre nem kell mennem. Neked? – kérdeztem vissza.
- Kicsivel jobb. Voltam két interjún, ennyi.
Aha. – bólintottam, aztán eszembe jutott a tegnapi. Nem igazán volt kedvem már erről beszélni, de akartam, hogy tudja, tényleg sajnálom. – Figyelj, azt a tegnapit tényleg nem akartam. Ne haragudj.
- Mi? – ráncolta a homlokát, de aztán eszébe jutott. – Ja, tudom. Semmi gond, tényleg. Köszönöm, hogy eddig titokban tartottad, hálás vagyok érte. – mosolygott.
- De mégis csak az én hibám… - kezdtem el, de félbe szakított.
- Viki, ne hibáztasd magad, könyörgöm. Ez az egész az én hibám, és egyáltalán nem haragudtam volna meg azért sem, ha rögtön elmondtad volna. Mindenki más így cselekedett volna. Semmi baj, oké? Ez már az én dolgom. Megoldom, jó? Ne legyen ez miatt bűntudatod, vagy hasonló. Érted?
- Rendben. – bólintottam végül.

Ez után már nem nagyon beszéltünk, mert kihozták a kajánkat, és elkezdtünk enni. Közben hívott Anna, hogy jó lenne, ha haza mennék, mert neki el kell mennie. Nem tudom, hogy Krisztián mit tervezett mára, de így az egésznek annyi.
- Semmi gond. – legyintett, amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Gyorsan befejeztük az evést, aztán fizetett, és kimentünk a hidegre, majd be az autóba.
- Sajnálom. – néztem rá, kicsit fájdalmas arccal.
- Nem baj, tényleg. Majd legközelebb bepótoljuk. – mosolygott rám biztatóan, és sikerült az én arcomra is csalnia egy mosolyt.
Nem voltunk messze, így hamar odaértünk.
- Feljössz? – kérdeztem meg.
- Akarod? – kérdezett vissza, mire én megforgattam a szemem.
- Persze. – bólintottam.
- Oké, menjünk. – egyezett bele, én pedig fejcsóválva szálltam ki az autóból.

- Tényleg, ne haragudj, hogy csak ilyen hirtelen, de muszáj hazamennem. – hadarta el Anna, miközben már a kabátját vette fel.
- Semmi gond. – legyintettem. 
- Rendben, akkor megyek. Sziasztok. – köszönt el, és már ott sem volt.

Fogalmam sincs mi volt neki ilyen sürgős, nem kérdeztem rá, és nem is tervezem. Ő dolga.
Becsuktam az ajtót, és Krisztián keresésére indultam, aki már Norina szobájába volt. A földön ülve játszottak.          
Mosolyogva ültem le melléjük, és vettem az ölembe Ninát, hogy megpuszilgassam, de nem igazán akart ott maradni sokáig., visszamászott a játékaihoz.

Ránéztem Krisztiánra, akin úgy láttam, hogy nem bánja, hogy itt kötöttünk ki, mosolyogva beszélt Norinának, ettől nekem is jobb kedvem lett. Jó volt őket nézni. Most bizonyosodtam meg róla, hogy jól döntöttem, hogy adtam egy újabb esélyt Krisztiánnak. Ez a látvány nekem mindentől többet ér.

- Mi az? – kérdezte Krisztián. Észre se vettem, hogy engem nézett.
- Semmi. – ráztam meg a fejem mosolyogva, ő pedig magához húzott, és adott egy puszit a fejemre.
- Jó itt, veletek. – súgta a fülembe.
- Örülök, hogy itt vagytok. – mondtam, és összekulcsoltam a kezünket.
- Én is, hogy itt lehetek.
- Anya! – hallottam meg, és azonnal Norinára néztünk mindketten.
- Úristen. – mondtam. Nagyon meglepődtem. Még soha nem mondott ez előtt semmi érthetőt. – Kicsim. Juj, mit mondtál? – kérdeztem vissza, mire ő csak összecsapta a kis kezeit. Érte nyúltam, és az ölembe vettem. – Mondod még egyszer? – kértem.

Elkezdte újra, és gondolom észrevette, hogy ez valami új dolog, ezért többször mondta egymás után.
Adtam neki egy hatalmas puszit, és magamhoz szorítottam.
Úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban most nagyon boldog vagyok, és senki nem veheti ezt el tőlem. Krisztián meglepődött, hiszen nem számítottunk rá, de annyira jó érzés volt. Hihetetlen.

Ez az egész délután nagyon jó volt. Végig Ninával voltunk, játszottunk, majd megnéztünk közösen egy mesét, aztán pedig megvacsoráztunk. Olyan családias volt az egész. A mosolyt szerintem lehetetlen lett volna levakarni az arcomról.

- Tudod, ez sokkal jobb program volt, mint bármi más, ami lehetett volna. – mondta Krisztián az ajtóban, miután lefektettük Ninát, és indulni készült.  Két kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához.
- Én is élveztem. Nagyon jól éreztem ma veled magam.
- Akkor, ismétlést, valamikor?
- Persze. – bólintottam. – Akkor jössz, amikor szeretnél, csak előbb hívj fel.
- Rendben. Köszönök mindent.
Csak egy mosollyal válaszoltam erre, és bólintottam egyet.
- Hát, akkor.. – kezdett elköszönni, de nem igazán volt kedve menni.
Még mindig a derekamat fogta, és egyáltalán nem bántam. Egymást néztük, majd kicsit közelebb hajolt az arcomhoz. Kérdő szemekkel nézett rám, és tudtam, hogy mi akar, bólintottam egy kicsit, mire az ajkait a sajátomon éreztem. Lágyan megcsókolt. Kezeimet felemeltem, végig húztam őket a karján, majd az egyikkel hajába túrtam, és úgy húztam magamhoz közelebb. Annyira hiányzott már a csókja, ő, és minden, ami vele jár. Nem akarom ezt többé elveszíteni. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, teljesen elveszítettem az időérzékemet, és amikor elválunk, hozzábújtam, és szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam elengedni, és ő se nagyon tiltakozott ellene.
 Beszívtam az illatát, majd egy hatalmasat sóhajtottam, végül kicsit eltávolodtam.
- Nem maradsz itt? – kérdeztem, és felnéztem az arcába.
Mosolyogva nézett le rám, és eltúrta a hajamat az arcomból.
- Jó lenne, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Talán majd legközelebb, rendben?
- Ahogy akarod. – bólintottam. Nem sértődtem meg, igaza volt. Egy meggondolatlan kérés volt.
- Aludj jól Viki. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Krisztián.
Erre a mosolya még nagyobb lett, majd adott egy utolsó puszit, és végül elment.
Vigyorogva sétáltam fel az emeletre, és egy gyors zuhany után már ágyban is voltam.