14. fejezet

Már az ajtó előtt álltam, csak kopognom kellett volna, de a bátorságom most elhagyott.  Végül mégis rávettem magam és egy nagy sóhaj után felemeltem a kezem, majd bekopogtam. Nem kellett sokat várnom, és nyíl az ajtó, de ugyanolyan gyorsan csapódott be. Szinte reagálni sem volt időm, amikor hirtelen újra kinyílt. Hirtelen már csak azt éreztem, hogy egy hatalmas pofont kaptam Enikőtől. Égett a fél arcom, és csengett a fülem. Más esetben azonnal visszaadtam volna, de ehhez most nem volt jogom.
- Oké, ezt most megérdemeltem. – mondtam, miközben az arcomat simogattam. Kegyetlenül fájt!
- Sokkal többet is érdemelnél. – nézett rám megvetően a vörösre, kisírt szemeivel. Hátat fordított és bement a szobába, de az ajtót nyitva hagyta, így utána mentem.
- Kérlek szépen Enikő, hallgass meg. – beszéltem hozzá, miközben ő egy nagy lila bőröndbe dobálta a ruháit.
- Nem akarlak meghallgatni. Nem is rétem minek jöttél ide. Hogy még egyszer utoljára belém rúghass? Gratulálok, sikerült. Undorodom tőletek. Mindkettőtöktől. – beszélt hozzám nyugodtan, de láttam, hogy nem sok kell már neki ahhoz, hogy kiboruljon.
- Ne! Te csak ne kérj engem semmire! Én bíztam benned. Te jó ég!– emelte fel a hangját. – Bíztam benned, te pedig a szemembe hazudtál, és rámásztál a pasimra. mindent tönkretettél. Mindent! Egy ribanc vagy, semmi több. – vágta keményen hozzám, és úgy éreztem, hogy igaza van.
- Sajnálom, nem így akartuk. – lábadt könnybe a szemem. Nem bírom elviselni, ha valakit szenvedni látok. Főleg, ha tudom, hogy miattam.
- A fenét nem! De tudod mit? Leszarom. Legyetek boldogok együtt, most pedig tűnj el innen. Rosszul vagyok tőled. – mutatott a bejárati ajtóra, én pedig csak álltam ott megszeppenve, de végül erőt vettem magamon, és lassan eljöttem.
Nem hívtam taxit, csak gyalog indultam el, hagytam, hogy az eső eláztasson. Bűntudatom volt. nem így akartam. Rosszul éreztem magam, Enikőnek pedig teljesen igaza volt. Megérdemelte azokat, amiket a fejemhez vágott.
Mire hazagyalogoltam, már csurom víz voltam. Az utcán többen is megbámultak, de most ne sűrűn érdekelt. Amikor hazaértem, meglepődve vettem tudomásul, hogy Fanni még mindig alszik, így széthúztam a függönyöket, hogy egy kis világosság jöjjön be, aztán felébresztettem.
- Na, mi van már? – kérdezte nyűgösen, miközben előbújt a takaró alól. – Miért ébresztettél fel? Egyáltalán miért vagy csurom víz? Történt valami? – ült fel, miközben a homlokát ráncolta.
- Ühüm. – bólogattam, de mielőtt elkezdtem volna mondani, levettem a vizes ruháimat, és kicseréltem szárazra. Fanni addig türelmesen várt. Ezt is imádom benne, hogy nem szokott sürgetni. Miután kész lettem, befeküdtem mellé, és magamra húzta a takarót.
- Itt volt Krisztián.  – kezdem el, és elmondtam neki mindent, ő pedig figyelmesen végighallgatott.
- Nem gondoltam volna róla, hogy van ennyi bátorsága. Elé állni, és mindent elmondani neki. Most nagyot nőtt a szemembe. – szólalt meg, miután a végére értem.  – Örülök neki, hogy megtette. Lehet, hogy most majd kialakul köztetek valami. Szerintem elég komolyan gondolja, ha képes volt vele szakítani. – mosolygott rám.
- Igen, szerintem is. Legalább is bízom benne. Csak sajnálom Enikőt. Bűntudatom van.
- Ugyan már, Alíz. Nem szerették már ők annyira egymást. Szerintem csak megszokásból voltak együtt. – legyintett.
- Ez nem igaz. Enikő részéről legalább is. – tettem még hozzá.
- Akkor is. ne törődj vele. Ezt akartad nem? Legyél inkább boldog. Hidd el, hogy most már minden rendben lesz. – biztatott.
- Remélem. – mosolyogtam rá.

Így is volt. Krisztiánnal úgy viselkedtünk, mintha először találkoztunk volna. Nem rontottunk mindjárt bele a közepébe. Szépen, lassan haladtunk. Nem aludtunk egymásnál, nem feküdtünk le egymással.  2 hét telt el azóta, hogy szakított Enikővel, és szinte alig találkoztunk, ha pedig mégis, akkor sem kettesbe. Sokat telefonáltunk, sms-eztünk. Ma este fogunk először úgy igazából találkozni. Nála leszünk, ő fog majd főzni nekem. Kíváncsi vagyok, és nagyon izgulok.
- Jaj, nyugodj már le. Nem most találkozol vele először, nem tudom mit vagy így felpörögve. – dobott nekem egy párnát Fanni. Ott voltunk nálam a Krisztiánnal való találkozásom előtt 2 órával. Fanni az ágyamon feküdt, Tina pedig mellette, és rajtam nevettek, miközben én valami őrült túrtam fel a szekrényemet egy normális ruháért. Természetesen most egyik se volt megfelelő. Úgy viselkedtem, mint egy tini! Alíz, szállj le a földre!
                                           

- Jó-jó, rendben. –sóhajtottam, majd leültem az ágyra, elkeseredett arccal. – Akkor se tudom, hogy mit vegyek fel.
- Nem hiszem el. Annyi ruhád van. – pattant fel, amikor már megelégelte a nyavalygásomat, és oda állt a szekrényem elé. Tina nem is törődött velünk. Bencével sms-ezett.  – Vedd fel ezt a fekete gatyát, ezzel a fehér felsővel, és ezzel az új, piros dzsekivel. Nem kell kiöltöznöd, csak nála esztek és kész. – dobálta oda felém, én, pedig ahogy így megnéztem, rájöttem igaza van.  – Ahogy titeket ismerlek úgyse lesz rajtad sokáig. – tette még hozzá halkan, de nem elég halkan ahhoz, hogy ne halljam meg.
- Fanni, nem fogunk ma elfeküdni egymással. – mondtam neki.
- Dehogyisnem. – szólalt meg végre Tina is.
- Jé, te itt vagy? – kérdeztem gúnyosan.
- Figyelek rátok, nyugi. Szerintem is jó lesz az, amit Fanni adott. – mutatott a ruhára, miközben kicsit kinézett a telefonja mögül.
- Oké, akkor megyek, gyorsan lezuhanyozok. - álltam fel, és a kezembe vettem a kikészített ruhát, és becsoszogtam a fürdőbe. Nem akartam elhúzni nagyon a dolgok, így fél óra után már felöltözve mentem vissza a csajokhoz.
- A hajammal mit csináljak? – kérdeztem.
- Szerintem hagyd így. Nekem sokkal jobb így, mintha kivasalnád. – ajánlotta Tina, Fanni pedig bőszen bólogatott mellette.
- Hm, rendben. – tapogattam a hullámos hajamat, aztán visszamentem a fürdőszobába, de most nyitva hagytam az ajtómat. Beálltam a tükör elé, és elkezdtem sminkelni magam.  Egy kis alapozó, aztán szemhéjpúder, spirál, egy kis szájfény, és kész is voltam. Elégedetten néztem magamra a tükörben. Tetszettem magamnak, és nagyon remélem, hogy Krisztiánnak is fogok.
- Jó leszek így? – mentem ki hozzájuk.
- Ühüm. – bólogattak. – Gyönyörű vagy. Ne aggódj, már megnyerted magadnak.
- Akkor is. Én nagyon izgulok. – fújtam ki a levegőt.
- Tudjuk. – nevettek, aztán felálltak, és odajöttek hozzám. – Szurkolunk, ne félj.
- Köszönöm. – vigyorogtam, és megöleltem őket.
Miután elengedtük egymást, megkerestem a táskámat, belepakoltam a holmimat, és indulásra kész voltam.
- A taxiba nyugtasd le magad. Ne lássa, hogy tiszta ideg vagy. – mondta Tina, én pedig bólintottam egyet, aztán még egy utolsó ölelés, és elindultam. A lányok már előre hívtak egy taxit, így arra szerencsére nem kellett várnom. Nem értettem magam. Nem tudom, miért vagyok ilyen, hiszen én sose aggódok ilyen kis randik miatt. Ez viszont most más. nem akarom elszúrni. Annyi mindent elszúrtam már az életbe. Ezt nem akarom. Remélem, hogy minden rendben lesz..