11. fejezet

Valamit szereték mondani, mielőtt elolvassátok a részt. Az előző részhez, kaptam egy Nem tetszik-et, amivel még nem is lenne probléma, de az illető, miért nem írja le, hogy mi nem tetszett? Örülnék neki! :)

 

                                                                  I have to go...

Miután kimentem a modsóból, kissé zavartan, azonnal Krisztián keresésére indultam, akit meg is találtam Tomika és Fanni társaságában.  Elindultam feléjük, de már messziről látszott, hogy csak Krisztián van normális állapotba.
- Figyelj, tudsz jönni egy pillanatra? – erőltettem magamra egy mosolyt, amikor odaértem.
- Öhm, persze. – bólintott. – Mindjárt jövök. – szólt oda, de ők már nem nagyon figyeltek ránk. Kimentünk a konyhába, ahol magunkra zártam az ajtót. – Na mi az? Nem volt elég elébb? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.
- Most másról van szó. – mondtam neki komolyan, majd amikor észrevette, hogy most nem hülyéskedek, ő is megkomolyodott.
- Mi a baj? Valaki meglátott vagy mi? – kérdezte rémült arccal.
- Nem, dehogyis. Csak kérni akarok valamit.
- Rendben, micsodát? – bólintott kicsit megkönnyebbülten.
- Ne szakíts Enikővel. – mondta ki, és láttam az arcán, hogy nem kicsit döbben meg.
- Mi? Miért? – értetlenkedett.
- Mert szeret téged. Beszéltem vele a fürdőbe, és nagyon kivan. Úgy érzi, hogy megcsalod, ami igaz, és nagyon rossz neki. Szeret téged tényleg, nem akar elveszíteni. Teljesen összetörne, ha most elhagynád.
- Mi van? – nézett rám értetlenül. Teljesen le volt döbbenve. Nem számított rá, hogy valaha erre fogom kérni, de igazából én se.
- Krisztián, tényleg. Komolyan beszélek. Szeret téged, nagyon, és tudom, hogy te is őt. Ne szakíts vele.
- De, Alíz.. ne csináld már ezt.
- Krisztián, jobb lesz így. Hülyeség volt újra belemenni ebbe az egészbe, sőt hülyeség volt elkezdeni ezt az egészet.
- Ahj, nem bírom ezt. – forgatta a fejét idegesen, de látta rajtam, hogy teljesen komolyan gondolom, így sóhajtott egy hatalmasat, majd oda jött hozzám, és megölelt. – Akkor most tényleg vége? – kérdezte halkan.
- Igen. – suttogtam, de a szememet már marni kezdték a könnyeim. Nehéz ez a pillanat most nekem. Fájóbb, mint neki.
Krisztián lassan felemelte a fejemet, adott egy kis puszit a számra, majd elengedett és minden szó nélkül lassan kiment a konyhából, engem egyedül hagyva. Nekidőltem a konyhapultnak, és úgy csúsztam le szépen lassan a földre, ahol átkaroltam a térdemet, és halkan sírni kezdtem. Ennyi, vége, most már tényleg. Nem fogom magamat többször hagyni neki. Talán az lesz a legjobb, ha egy ideig nem is találkozunk. Igen! Ezt fogom csinálni. Kerülni, amennyire csak tudom. Nem tudom mennyi ideje ülhettem itt, amikor hallottam, hogy nyílt az ajtó. Felnéztem, megláttam Tinát, aki mihelyst észrevett a földön,a azonnal mellém telepedett.
- Mi a baj? Alíz miért sírsz? – kérdezgetett. Halottam a hangján, hogy aggódik.
- Semmi. – ráztam a fejem.
- Ugyan már. Ne mond nekem, hogy semmi. Az emberek nem szoktak csak úgy a semmiért sírni. Főleg nem te. Szóval ki vele.
- Krisztián. – ejtettem ki a nevét, halkan.
- Mi van vele? Mit csinált az az idióta?
- Ő semmit. – sóhajtottam, majd felemeltem a fejem és a konyhaszekrénynek döntöttem. Úgy néztem inára, akinek az aggódó szemei néztek rám vissza. – Vége.
- Hogy érted? Hiszen már a múltkor..
- A Balatonon újra. – szóltam közbe. – Ma pedig szakítottam Mátéval. Úgy volt, hogy ő is szakít Enikővel, de lebeszéltem róla. Enikő nem ezt érdemli. Szeretik egymást, nem akarom tönkretenni még ennél is jobban. Kiszállok ebből ameddig még nem késő. Megmondtam Krisztiánnak, hogy most már tényleg ennyi. – mondtam halkan, a szemközti falat bámulva.
Tina nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt és a hátamat simogatta. Pár percig ülhettünk így, amikor megnyugodtam, és kicsit eltoltam magamtól.
- Én hazamegyek. – mondtam.
- Rendben, haza viszlek. – állt fel, magával húzva engem is.
- Nem-nem. Te csak maradj itt nyugodtan Bencével. Hívok egy taxit, és otthon is vagyok.
- Tényleg? Nem lenne gond? – kérdezte, összehúzott szemöldökkel.
- Persze. – bólintottam.
- Akkor jó. Majd holnap felhívlak. Elmenni nem tudok, mert megyünk reggel Bence szüleihez.
- Rendben, semmi gond.
- Gyere, kikísérlek. – fogta meg a kezem.
Kint összeszedtem a táskámat, Tina megvárta velem a taxit, aztán elköszöntünk, én pedig elindultam hazafelé.
Az út, mintha kétszer hosszabb lenne, mint ahogy általában szokott lenni. Alig vártam, hogy végre haza érjek, és bedőljek a meleg ágyamba. Miután megérkeztünk, odaadtam a sofőrnek az előkészített pénzt, majd kiszálltam és már mentem is fel a lakásomba. Ott, mint mindig, most is a sötét üresség fogadott. Ez most talán még jobban zavart, mint eddig bármikor. Miközben mentem a szobám felé, útközbe lassan dobáltam le magamról a ruhát, a lakásom különböző pontjain elszórva, aztán csak fehérneműbe zuhantam be az ágyamba. Nyakig betakarództam, és néztem ki a fejemből. Amikor a szemem már kezdte megszokni a sötétséget, lehunytam, hogy megpróbáljak aludni, de az sajnos csak hosszú forgolódások után sikerült.

                                       

Reggel, amikor felkeltem, először jó kedvem volt, amikor megláttam, hogy milyen szép idő van kint, de amikor eszembe jutott a tegnap este kicsit lelankadt a mosoly az arcomról. Visszadőltem az ágyba és sóhajtottam egy hatalmasat, miközben a plafont figyeltem.  Gondolkoztam, hogy mi lesz most, de semmire sem jutottam, végül gondolkodási menetemet a csengőm zavarta meg. Kelletlenül kimásztam az ágyból, felvettem a rózsaszín szőrös papucsomat és kicsoszogtam a bejárati ajtóig. Kitártam, és Fanni viharzott be rajta kétségbeesett arccal.
- Mi történt? – fordultam felé, miután becsaptam az ajtót, de ő már akkor rég a konyhámba volt. Utánamentem, és elég zaklatott fejjel kortyolgatott egy pohár vizet.
- Nem fogod elhinni. Jézusom, hogy lehettem ilyen idióta. – szorította össze a szemeit, majd fejbe ütötte magát. Nem értettem a viselkedését.
- Mi a bajod? – kérdeztem értetlenkedve. Elképzelni se tudtam, hogy mitől lehet ennyire ideges.
- Szörnyű dolgot tettem. – nézett rám nagy, rémült szemekkel. – Ami pedig a legrosszabb, hogy még élveztem is.
- De mit? Mondjad már légy szíves, mert megőrülök.
- Lefeküdtem Tomikával. – mondta ki gyorsan, majd a szájára tette a kezét, mint aki valami csúnyát mondott. Én elhűlve álltam, mint akit leöntöttek egy vödör hideg vízzel, tátott szájjal. Konkrétan nem tudtam megszólalni.