6. fejezet

Reggel hatalmas ricsajra ébredtem, és rájöttem, hogy a csengőm szól. Semmi kedvem nem volt felkelni az ágyból, alig aludhattam szerintem, ezért gondoltam majd elmegy. Rosszul gondoltam, mivel az illető elég kitartó volt, ezért morgolódva kikeltem az ágyból, és a bejárati ajtóhoz csoszogtam.
- Ti mit kerestek itt hajnalba? – néztem Tinára és Fannira.  
- Már fél 1 van. – mondta a drága húgocskám és bejöttek, engem kicsit arrébb lökve.
- Minek jöttetek? – kérdeztem, miközben visszamentem a szobámba és visszabújtam az meleg ágyamba.
- megnézni, hogy minden rendben van-e veled.
- Persze. – vontam vállat. – Miért ne lenne? – értetlenkedtem, mire ők furcsán összenéztek. Nem igazán törődtem most velük..
- Hát nem tudjuk, tegnap úgy elrohantál. Aztán láttuk Krisztiánt Enikővel. Biztos minden okés?
- Persze. – hümmögtem. Természetesen nem volt minden oké, de nekik ezt nem kell tudniuk. Hadd higgyék csak, hogy nem érdekel. Erős vagyok.
- Alíz, kicsim, nem kell ezt játszanod. Nekünk elmondhatod. – simította meg a hátamat Fanni, Tina pedig mellette bólogatott.
- Csajok, jól vagyok! Tényleg! Eddig se érdekel, most sem fog. Abba hagyjuk. Vége. Ennyi, nem nagydolog. – játszottam meg magam. Egyáltalán nem voltam erős. Alig vártam, hogy elmenjenek, és újra egyedül lehessek. Szerettem volna még aludni.
- Ne mond, hogy nem nagydolog, látjuk rajtad.
- Nem akarok erről beszélni. Tényleg, nem érdekel.
- Rendben, de tudnod kell, hogy nekünk bármit elmondhatsz. Bízhatsz bennünk.
- Tudom, és köszönöm. Egyébként a buli milyen volt miután elmentem?
- Hm, jó, de én hamar elmentem aztán. – vont vállat Tina.
- Miért? – kérdeztem.
- Hát Bence nélkül nem volt olyan, Fanni pedig végig Tomikával értetlenkedett.
- Tomikával? Te? – néztem rá nagy szemekkel. nem igazán csípik egymást.
- Ahj, ne is mond, Úgy utálom. – forgatta a szemeit. – Tegnap pedig szerintem sokat ittam, attól tudtam elviselni a társaságát. – mondta, én pedig csak kuncogtam rajta.
Amúgy ha nem baj, szeretnék még aludni kicsit. Iszonyatosan fáradt vagyok. Nem gond ugye? – néztem rájuk. Aludni akartam már!
- Nem, persze. – álltak fel az ágyamról mosolyogva. – Akkor megyünk is, csak tudni akartuk, jól vagy-e. Majd beszélünk.
- Köszi, hogy aggódtok értem. Jól esik. – keltem fel az ágyamról, hogy kikísérjem őket.
- Ugyan, ez a barátnők dolga, nem? – nevettek, megöleltük egymást, elköszöntünk, elmentek és pedig vissza az ágyamba.

                                                    

Reméltem, hogy most már nyugodtan ki tudom majd magam aludni, de ez nem jött össze, mert nemsokára újra csengettek. Gondoltam a lányok elfelejtettek valamit, de amikor kinyitottam az ajtót, nem ők, hanem Krisztián állt velem szembe.
- Mit keresel itt? – kérdeztem kimérten.
- csak szeretnék veled beszélni.
- Nincs miről beszélnünk. Mondtam tegnap.
- Szerintem meg van. kérlek szépen. – nézett rám, én pedig végül beengedtem. Tisztáznunk kell a dolgokat, még egyszer, utoljára. Eldöntöttem, hogy most már tényleg vége, bármit is mond. Nem hagyhatom, hogy még jobban kötődjek hozzá érzelmileg.
A nappaliba ültünk le, ő a kanapéra én az egyik fotelba. Nem szólaltam meg, vártam, hogy ő kezdjen el beszélni.
- Tudom, hogy azt mondtam szakítok vele, de ez nem olyan könnyű, mint ahogy hittem. – kezdett bele. – Kérlek Alíz, adj nekem egy kis időt.
- Nem tudok. – ráztam a fejem. – Nem megy. Én, nem akarok csalódni érted? Nem akarok. Be akarom ezt fejezni addig, ameddig nem késő.
- Szakítok Enikővel, ígérem.
- Nem. Krisztián nem tudsz vele szakítani. Szereted őt. Menj el hozzá, és csak legyetek együt. Legyél vele boldog jó?
- Kérlek, ne csináld ezt. Eddig olyan jó volt minden, most miért kell elrontanod?
- Elég már a fenébe. – álltam fel kicsit idegesen. – Meddig akarod ezt csinálni? Nem lehetsz 2 nővel. Nem teheted ezt Enikővel.
- Fhú mióta érdekel téged Enikő? Eddig téged se nagyon zavart. Csak kifogásokat keresel.
- Nem érdekel, elég, én befejeztem. Mondtam valamit, ha velem akarsz lenni, szakíts Enikővel. Nem tettedmeg, akkor sajnálom.
- Most komolyan? Alíz.. – állt fel olyan szenvedős fejjel, és odajött hozzám. Próbált megölelni, de nem hagytam neki.
- Hagyjál. Tényleg, komolyan beszéltem. – próbálta eltolni magamtól, de kicsit kezdtem elgyengülni, pedig tudtam, hogy nem szabad.
- Rendben. De egy utolsó.. egy utolsó kis csók jó? – fogta meg két kezével az arcomat és kissé felemelte. Nem kellett volna hagynom neki, mert tudtam, hogy ebből még baj lehet, de egyszerűen nem bírtam ki és teljesen elgyengültem tőle. Alig vártam, hogy érezzem az ajkait a sajátomon.

                                                    

Lassan közelített a fejével, én lehunytam a szemem és vártam, hogy az ajkai találkozzanak az enyémmel, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le az arcomról.  Először lágyan csókolt meg, majd egyre szenvedélyesebben.  A kezem azonnal vándorútra indult a testén, elkezdtem simogatni a hátát, bele-bele markolva a pólójába, miközben ő a hajamba túrta a kezét. Miután ajkaink elváltak egymástól homlokomat az övének döntöttem, ő pedig szorosan tartott maga mellett. Az ő szeme még mindig le volt csukva így én is becsuktam. Lihegve álltunk ott némán, szorosan egymást ölelve, és összeérintett fejekkel. Kezemet a nyakára csúsztattam a tarkójáról, ő pedig azt hitte, hogy el akarom tolni, ezért szorosabban ölelt magához. Odahajolt a fülemhez, és egy percig csak szuszogott ott, majd halkan, nagyon halkan kimondta, a várva várt szavakat, de azok nem jöttek, helyette újra megcsókolt, kicsit felkapott, én pedig a dereka köré csavartam a lábaimat, úgy vitt be a szobámba és fektetett le az ágyra…

                                                    

- Ez volt az utolsó. – fordultam felé 1 órával később.
- Tudom. – fordult felém, kicsit felemelkedett, az egyik kezével pedig megsimította az arcomat, majd rajta hagyta. – Sajnálom, hogy már ennyi, de én tiszteletben tartom a döntésedet. Jó volt veled, remélem, hogy attól, hogy nem lesz köztünk semmi, még barátok maradunk. Ugye? Nem akarlak teljesen elveszíteni.
- Nem fogsz elveszíteni, de hidd el, jobb lesz így. nem folytathatjuk ezt a végtelenségig.
- Tudom. – húzta el a száját.
- Hidd el, jobb lesz így. Azt az időt, pedig amit eddig velem töltöttél, töltsd Enikővel. – mondtam, de közben iszonyatosan fájt, hogy valószínűleg most vagyunk ilyen helyzetben utoljára.
- Akkor én megyek is. – mosolyodott el, de nem mozdult.
- Rendben. – bólintott, amennyire tudtam, mivel én még mindig feküdtem. Adott egy kis apró puszit a számra, egy utolsót, aztán felállt, felöltözött, én pedig az agyból figyeltem. Már alig bírtam visszatartani a könnyeimet, de nem akartam, hogy lássa. Nem akartam, hogy valaki is gyengének lásson. Sose engedtem meg ezt senkinek.  Krisztián még intett egy utolsót az ajtóból, majd elment. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig, és pár perc múlva már a párnámat áztattam a könnyeimmel. Ez után egész nap már nem mentem sehová, csak feküdtem az ágyamba. Alapból nem ilyen vagyok. nem szoktam sírni egy pasi miatt, nem szoktam egy egész napot ágyba tölteni. Nem szoktam szomorú lenni, ha vége valaminek, hiszen mindig tudom, hogy ha akarom, nem kell sokáig egyedül lennem, mert tudom, bárkit megkaphatok. Most viszont ez más. Akit igazán akarok azt épp most vesztettem el. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.