5. fejezet

- Akkor majd este meglátjuk még. Most gyere nézzük meg, hogy Tomika mit művelt. – mondtam nevetve és felültem az ágyról magam után húzva Krisz-t is.

Tomika épp törölgette az utolsó poharat amikor odaértünk.
- Na, hogy haladsz ? – kérdezte Krisztián
- Képzeld jól. – morgott. – Nem törtem össze semmit és már kész is vagyok. – tett még el egy villát a helyére.
- Ügyes vagy Tomi. – nevettem és megütögettem a hátát.
- Miért kételkedtél bennem ? – kérdezte amire én csak megforgattam a szememet. – Mindegy is. Hány óra van ?
- Fél 5 körül lehet szerintem. – motyogta Krisz.
- Akkor én elmegyek fürdeni, felöltözök meg stb. Ti meg csináljatok amit akartok. – hagyott ott minket és bement a szobájába.
- Na akkor szertinem hozzá már nem is lehet szólni holnap reggelig. – morgott a kölyök.
- Mit szólnál, ha elmennénk sétálni? – kérdeztem tőle.
- Sétálni? Ebbe a hidegbe, hóba? – húzogatta a szemöldökét.
- Igen. Légyszí. Kérlek szépen. Naa. Csak egy kicsikét, fél órát. – kérleltem őt.
- Ahj. Miért nem lehet neked nemet mondani? Rendben. DE csak fél óra! – tartotta fel a kezeit megadóan.
- Juj de jó! Imádlak! – nyomtam egy puszit neki. – Megyünk most ?
- Oké. Menj öltözz fel, én addig szólok Tominak, hogy leléptünk. – mondta és elindult Tamás szobája felé.
Én belebújtam a csizmámba, kabátomba, beletekertem egy mintás sálat a nyakamba, felvettem a kesztyűmet és a sapkámat mert nem akartam, hogy lefagyjanak az újaim és a füleim. Krisztián is gyorsan felöltözött és elindultunk.
Mentünk mindenfelé, ha Krisz nem lett volna velem szerintem én vissza se találtam volna. Páran megnéztek minket,de szerencsére senki se jött oda hozzánk. Már vagy 20 perce sétálgattunk és beszélgettünk, amikor én is kezdtem fázni. Megláttam egy kávézót, és gondoltam megkérdezem, hogy nem ülünk-e be.
- Krisz, én már kezdek fázni. Nem ülünk be egy forró csokira ? –mutattam a kávézóra.
- De, ez jó ötlet. – mosolygott.
Folyton mosolyog. Nem tudom mi van vele. Kicsit idegesít. Amikor beléptünk, szinte minden szem ránk szegeződött, ami engem kicsit zavart, de Krisz megfogta a kezem és elhúzott egy szabad asztalhoz. Mire levettük a kabátunkat, odajött egy pincér srác, Krisztián pedig rendelt 2 csokit.
- Amúgy tényleg nagyon örülök, hogy itt lehetek végre. Hiányoztatok már. – mondtam neki, amikor elment a pincér.
- Te is nekünk, nagyon. Ne haragudj, hogy nem tudtunk hamarabb találkozni, de a nagykoncert is közeledik, fellépések, egyetem. Egyszerűen néha még aludni sincs időm. Azt pedig nem akartuk, hogy elhívjunk,aztán pedig egyedül légy. – mondta sajnálkozva. Láttam rajta, hogy tényleg bántja a dolog.
- Ugyan semmi gond. Megértem. – mosolyogtam. – A nagykoncertre visszatérve. Várod már ugye ? Izgulsz? – kérdezgettem.
- Juuj nagyon félek, hogy milyen lesz, hogy mennyien jönnek el.
- Nyugi! Biztos nagyon jó lesz, és sokan elfognak menni. – mosolyogtam rá biztatóan. Közben kihozták a csokinkat is.
- Hát nagyon remélem, hogy zsír lesz a buli. – nevetett fel végre.
- Tuti az lesz ne félj. Azt már tudod miket fogsz énekelni? – próbáltam belőle kicsalni pár dolgot.
- Igen, tudom. Amúgy, ugye nem gondolod, hogy bármit is kitudsz belőlem szedni. – nevetett.
- Na légyszí. Valamit mondj el. Csak pár dolgot. - kérleltem.- A-a. Felejtsd el, hogy elmondok bármit is. Meglepetés. Majd meglátod, ha eljössz. Mert ugye eljössz? – kérdezett.
- Persze, hogy elmegyek. Nagyon várom már. – kacsintottam rá.