2. évad 66. fejezet

Krisztián szerencsére hamar elkészült, úgyhogy elindulhattunk végre. Otthon először lezuhanyoztam, majd jó melegen felöltöztem, mivel nagyon fújt a szél.  Végül összepakoltam a holmimat egy kis táskába, és készen is voltam. Krisztián autójával mentünk, de én vezettem, mivel Krisztián még nem igazán volt jól.

- Többet nem fogok inni. Soha. – szólalt meg hirtelen az autóba, miközben nekidőlt az ülésnek.
- Aha. Hallottam már ezt párszor tőled. – kuncogtam. Mindig ezt mondja, amikor másnapos, de ezt a bulikba már elfelejti.  Erre már nem szólt semmit, ő is elnevette magát.  Az úton végül nem sokat beszélgettünk, Krisztián szerintem el is aludt, vagy csak pihent. Nem tudom, de a szemei csukva voltak.

- Viki. – szólalt meg Krisztián hirtelen.
- Héj, megijesztettél. Azt hittem, hogy alszol. – ütöttem hasba.
- Bocsi. Szóval azt szeretném még mondani, hogy köszönöm, hogy nem mondtad el Tomikának és senkinek azt a.. dolgot. – furcsán mondta ki az utolsó szót. Gondolkozott előtte, hogy mit mondjon, aztán csak fintorgott egyet.
- Nem akartam még nagyobb balhét. Így láttam helyesnek. – vontam vállat.
- Nem sokan tették volna ezt meg, és nem sokan álltak volna ez után velem szóba. Csodálatos vagy Viki. Soha nem fogom ezt tudni meghálálni neked.
- Csak ne legyen több ilyen. Oké? – néztem rá egy pillanatra, majd gyorsan visszafordítottam a tekintetemet az útra. Nem akartam, hogy megismétlődjön a múltkori. Azóta kicsit még mindig félek vezetni.
- Ígérem. – mondta.

Ez után már nem beszéltünk erről az úton, de szerencsére már nemsokára meg is érkeztünk, mivel nagyon nem volt kedvem most vezetni. Megkönnyebbülve szálltam ki az autóból a házunk előtt, de Krisztiánnak mintha kicsit elveszett volna a bátorsága.

- Na, mi van? Még sem volt olyan jó ötlet velem jönni? – kérdeztem nevetve.
- Lehet. – bólintott. – De most már mindegy, menjünk.
Tétován nézett a kezemre, gondolom meg akarta fogni, de nem merte, ezért én megfogtam az övét, mire csak egy mosollyal válaszolt, és elindultunk befelé. Benyitottam az ajtón, de szóltam Krisztiánnak is, hogy halkan legyen, mert délután fél 4 volt, és Nina ilyenkor még aludni szokott.
- Anyu, megjöttem. – szóltam neki halkan, de úgy, hogy azért meghallja.
Rövid időn belül mosolyogva jelent meg, ám amikor meglátta, hogy nem vagyok egyedül, rögtön lelohadt a mosoly az arcáról.
- Oh, sziasztok. Azt hittem, hogy egyedül jössz.
Odajött hozzám, és adott egy puszit, viszont Krisztiánra csak egy gyors pillantást vetett.  Szegényt úgy sajnáltam.
 - Hát nem. – vontam vállat. – Kibékültünk Krisztiánnal.
- Szuper. – bólintott, de láttam, hogy cseppet sem örül neki. Tudom, hogy legszívesebben megmondta volna, amit gondol, és nem Krisztián miatt tartotta a száját, hanem miattam. – Akkor gyertek be. Nina még alszik, de szerintem már nemsokára fel fog ébredni.
Leültünk a nappaliba, és elkezdtünk beszélgetni, miután anyu hozott nekünk valami rágcsát, és innivalót. Egyedül volt itthon, apu dolgozott, és csak késő este fog hazaérni.
Krisztián egész idő alatt feszélyezve érezte magát, zavarban volt, amit meg is értek, mivel anyu állandóan beszólogatott neki, megjegyzéseket tett rá, amit ő türelmesen tűrt, viszont láttam rajta, hogy nagyon rosszul esik neki. Többször rászóltam anyura, de ő nem hallgatott rám.
Végül az mentett meg, hogy hallottam, hogy Norina felsír, ezért azonnal felpattantam Krisztián mellől.
- Megyek, megnézem. – mutattam az emeletre. Krisztián rémülten nézett rám, de én otthagytam őt, és felmentem az én kicsikémhez.

Krisztián szemszög

Rémülten néztem utána, a lépcsőn, mert mégis mi az, hogy itt hagy? Nem igazán akartam beszélgetni, de aztán Viki anyukája megszólalt.
- Tudod Krisztián, fogalmam sincs, hogy mi az az ok, amiért szakítottatok, és miért bocsájtott neked meg Viki, de biztos vagyok benne, hogy helytelenül döntött. Mindkettőjüknek jobb lenne nélküled, és ezt te is tudod. Csak megnehezíted az életüket. Viki már rengeteget szenvedett miattad.
- Figyelj, igazad van. Tudom. Hibáztam, nagyon sokat, és tényleg nem érdemelném meg, hogy Viki velem legyen, de szeretem őt, és Ninát is. Ők a családom, és nem akarom megbántani őt még egyszer. Azon leszek, hogy többet ne legyen szomorú miattam.  Tudom, hogy sokszor bántottam már, viszont boldog velem, és szeret engem. Ezért kaptam tőle egy újabb esélyt, és én is szeretem. Gondolom, hogy mit gondolhatsz rólam, és igazad van, nagyot hibáztam, viszont megbántam azt, hogy nem törődtem Vikivel. Sajnálom, de nem tudom visszapörgetni az időt, de helyrehozni a dolgokat igen, és azon leszek, hogy Viki újra meg tudjon bennem bízni, és újra boldog lehessen.  Velem. Kérlek, értsd meg, hogy szeret, és én is őt.
- Te pedig azt értsd meg, hogy féltem őt. Láttam őt szenvedni, és az a legrosszabb érzés a világon. Nem akarom, hogy többet ez előforduljon. Meg akarom őt óvni.
- Nem kell tőlem megóvnod. Most már minden más lesz. Tudom milyen nélküle és Nina nélkül. Nem akarom újra megtapasztalni. Nem fogom őt többé bántani, és nem fogok neki csalódást okozni. Megígérem.
- Rendben, viszont ezt most így nem tudom neked elhinni. Sajnálom. Remélem, hogy majd idővel ez bebizonyosodik.
Bólintottam egyet, és nem szóltam többet, mert hallottam, hogy Viki jön le a lépcsőn, és Ninának beszél.
Tudtam, hogy Viki anyukája nagyon makacs, és nehéz őt bármiről meggyőzni, de legalább megértette, amiket most elmondtam neki, és meg fogja látni, hogy nem akarok Vikinek rosszat, ha pedig ez után is ilyen lesz velem, akkor nem tudok mit csinálni..

Nem voltunk már itt sokáig. Nina még evett, aztán elindultunk, de most már én vezettem, és Viki hátul ült. Az úton ő Norinával játszott, én pedig a gondolataimba mélyedtem.
Annyira szét voltam esve az utóbbi hetekben, és ez a nap feltöltött, teljesen. Az érzés, amit érzek, leírhatatlan. Hálás vagyok Vikinek, hogy megbocsájtott nekem. Mindennél többet jelent, mert nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna még nélküle. Egyszerűen a bűntudat, a szomorúság már szétfeszített belülről. Semmihez és senkihez nem volt kedvem. A legrosszabb hetek voltak ezek, és örülök, hogy végre túl vagyok rajtuk.
Nem tudom, hogy milyen lassan fogunk haladni, de nem igazán érdekel. A lényeg, hogy újra együtt leszünk, és csak rajtam fog múlni az egész. Ezek a következő napok, hetek végre úgy érzem, hogy jók lesznek..

- Haza viszel, ugye? – kérdezte Pest elején Viki.
- Persze. – válaszoltam, és a visszapillantó tükörben rámosolyogtam.
Amikor leparkoltam a ház előtt, kiszálltam, és segítettem neki kivenni Norinát is.
- Akkor majd beszélünk. – mondta.
- Rendben. – mondtam, majd tétlenül álltam egy ideig, de végül adtam egy puszit az arcára, és Ninának is, majd elköszöntem, és megvártam, hogy bemenjenek. Visszaültem az autómba, és elindultam haza én is..