:(

Sziasztok.
Sajnálom, de ezt a sztorit nem folytatom tovább, letöröltem az eddig felrakott részeket, mert így semmi értelme, hogy fent maradjon. Tudom, hogy észrevettétek, hogy mostanában már nagyon ritkán van rész, és az se a legjobb. Valamiért nem tudok írni, nincs túl sok ötletem hozzá, erőltetni pedig nem akarom. Nem tudom, hogy mikor lesz új sztori, egyenlőre új ötletem nincs, de ha lesz, akkor lefogom írni.
Sajnálom még egyszer, remélem, hogy megértitek.

Én

Megkérhetlek titeket valamire? Aki olvassa a sztorimat, az írjon már a chatbe annyit, hogy ÉN. Mindennap nagyon sokan megnézik a blogot, és olyan kevesen írtok komit, és csak azért, hogy tudjam, kb. mennyien olvastok. Szóval ha olvastad már a 3 sztorim közül akár az egyiket is, akkor kérlek, írj annyit a chatbe vagy komiba, hogy ÉN.
Köszönöm:D

2. évad 70. fejezet

Sziasztok, itt az új rész, és tudom, kicsit váratlan, de ez van. Jó lenne, ha mindenki írna valamit, úgy az egész sztoriról, nem csak erről a résztől. Remélem, hogy fog tetszeni!:)

A reggelem ugyanúgy indult, mint a többi, felöltöztettem, megreggeliztünk Ninával, majd miután én is felöltöztem, úgy döntöttem, hogy elmegyünk vásárolni, együtt. A nap sütött, de ettől függetlenül eléggé hideg volt. Egy közeli üzletbe mentünk, ahol összevásároltam mindent, amire esetleg szükség lehet majd, aztán egy óra után már otthon is voltunk. Nina mesét akart nézni, így betettem neki egy dvd-t, én pedig a konyhába mentem, hogy főzzek valami ebédet. Közben azon gondolkodtam, hogy Nina kivel lesz délután, mivel nekem dolgoznom kell fél 5-ig. Nem tudtam, hogy Krisztiánnak mennyi dolga lesz ma, azt mondta egy interjúra megy, de azt nem tudom mikor. Úgy gondoltam, hogy majd felhívom, ebéd után, de megelőzött, mivel megcsörrent a telefonom, és az ő neve volt a kijelzőn.

                                     

- Szia. – szóltam bele mosolyogva, miután felvettem.
- Szia, mit csinálsz? – kérdezte, és úgy hallottam a háttérzajból, hogy kint van valahol.
- Főzök. Vagyis próbálok. – nevettem. – Te?
- Főzöl? De jó, én megyek Orsihoz, aztán onnan egy interjúra.
- Aha, emlékszek. Esetleg utána jöhetnél ebédre. Mit szólsz? –ajánlottam.
- Jó lenne, de már megígértem Orsinak, hogy együtt ebédelünk, de utána esetleg elmehetek. Jó?
- Ha ráérsz, akkor jó lenne, mert nekem el kell mennem, és vigyázhatnál Ninára. Nem baj?
- Dehogyis, szívesen vagyok vele. Kb. fél 1-re ott leszek. Az úgy jó?
- Igen. – bólintottam.
- Rendben, akkor majd találkozunk. Szeretlek.
- Én is. Szia. – mosolyogva köszöntük el egymástól, majd tettük le.

Miután Ninával megebédeltünk, felmentem vele a szobámba, és elkezdtem készülődni. Remélem, hogy Krisztián időben fog jönni, mert akkor el fogok késni, és azt nem szeretném.
Már pont kész lettem, amikor hallottam, hogy nyílt a bejárati ajtó, majd Krisztián elkiáltotta magát, hogy megérkezett.

                                      

- Helló. – néztem rá mosolyogva, miután feljött hozzám.
- Sziasztok. – köszönt, majd magához húzott kicsit, és egy rövid csókot adott a számra, aztán elengedett, hogy Norinát is megpuszilja, én pedig vigyorogva néztem rájuk, miközben az alsó ajkamba haraptam. – Elvigyelek? – kérdezte.
- Nem, autóval megyek. Ninának nemsokára aludnia kell, maradjatok itthon.
- Rendben. Mikor jössz?
- Fél 5 után. Utána itt leszel még, ugye?
- Persze, ha szeretnéd. – bólintott.
- Szeretném. – mosolyogtam, majd megkerestem a táskámat. Már indulni akartam. – Megyek, jó? Vigyázz Ninára.
- Természetes. – forgatta a szemét, majd felállt az ágyról, és megcsókolt. – Siess.

Felnevettem, adtam egy puszit Norinának is, aztán már ott sem voltam. Semmi kedvem nem volt elmenni itthonról, főleg nem dolgozni. Sokkal szívesebben maradtam volna otthon velük, mint tegnap.
Mint ahogy azt előre gondoltam, ez a pár óra a lehető leglassabb tempóba ment, és mintha minden perc egy óra lett volna. Nagyon akartam haza menni, alig tudtam a dolgomra figyelni, de végül mégis sikerült mindent rendesen megcsinálnom, és fél 5 előtt kész voltam, és ameddig nem mehettem el, Erikával beszélgettem. Kérdezgetett, hogy hogyan sikerült a tegnapi nap, én pedig boldogan válaszolgattam neki.
Fél 5-kor, végül együtt hagytuk el az épületet, majd elköszöntünk, de holnap úgyis újra látjuk egymást. A parkolóba beültem az autóba, és hazafelé vettem az irányt. 5 előtt pár perccel értem haza, és Krisztián éppen Ninát etette.

- Sziasztok. – köszöntem nekik, majd mindketten kaptak egy puszit, és leültem én is az asztalhoz.
- Szia. Milyen volt? – kérdezte Krisztián.
- Ah, unalmas. - fintorogtam. – Semmi kedvem nem volt ott lenni.
- Elhiszem. Holnap is kell menned.
- Igen. – bólintottam, majd levettem a kabátomat, és a sálamat, mivel nagyon meleg volt bent. Közben azon gondolkoztam, hogy mit fogunk csinálni, majd eszembe is jutott valami. – Figyelj, mi lenne, ha áthívnánk Tomit és Lindát?
- Öhm, nem tudom. Szerintem nem a legjobb ötlet. Nem hiszem, hogy jó lenne a hangulat. Érted, nem? – nézett rám, és először nem tudtam miről beszél, de aztán beugrott.
- Igazad van, sajnálom. Az én hibám. – túrtam bele a hajamba.
- Nem a tiéd. – rázta a fejét. - Csakis az enyém, de hagyjuk ezt, rendben? – kérte, én pedig csak bólintottam egyet, majd odabújtam hozzá, ő pedig egyik kezével átölelt, a másikkal pedig még mindig Ninát etette.
 
Jó lett volna, ha átjönnek, de megértem Krisztiánt, kicsit tényleg kellemetlen lenne a helyzet, és nem akarom azt. Egy kis idő azt hiszem, hogy kell, mire Tomika úgymond megnyugszik, mert tudom, hogy attól, mert nem szólt nagyon be Krisztiánnak, haragszik rá, de tudom, hogy ha látni fogja, hogy Krisztián már nem akar több butaságot csinálni, akkor megenyhül az irányába. Ő amúgy se tud sokáig haragudni senkire.
A mai program tehát ugyanaz volt, mint a tegnapi, azzal a különbséggel, hogy most játszás helyett mesenézés volt. Ameddig Nina szinte a képernyőre tapadt, mi az egyik fotelba voltunk, én Krisztián ölébe, és halkan beszélgettünk.

- Figyelj, vacsorázol itt? – dünnyögtem, mert az arcomat a nyakához dugtam, ő pedig a karomat simogatta.
- Aha, oké. – mondta, és éreztem, hogy bólintott egy aprót.
- Akkor rendelni kell. Mit ennél? – kérdeztem, és most már felemeltem a fejem, hogy ránézhessek.
- Valami tésztát, mondjuk spagettit.
- Akkor azt tudok csinálni én is. – vontam vállat.
- De ha nincs hozzá kedved nem muszáj.
- De-de, van. – bólintottam, és adtam neki egy puszit, de ő visszahúzott, így kicsit több lett belőle, majd miután ajkaink szétváltak halkan kuncogtam egyet, megráztam a fejem, és a homlokomat az övének döntöttem.
- Szeretlek, tudod? – kérdezte, és kisimította a hajamat az arcomból.
- Én is téged. – mondtam, mire kaptam egy újabb kis puszit.

Igazán boldognak éreztem magam, mint mindig ebben a pár napban. Hiányzott már ez az érzés, és remélem, hogy nem fog elmúlni. Nem hiszem, hogy túlélnék még egy csalódást, és én bízok benne, hogy nem lesz több rossz. Azt hiszem eleget szenvedtünk mindketten, és sokkal jobb így minden.

Fél 7 körül aztán ott hagytam őket, és kimentem a konyhába, hogy csináljak spagettit, ami fél órán belül kész is volt. Közösen megvacsoráztunk, aztán megfürdettük Ninát, majd Krisztián felajánlotta, hogy elaltatja.
Én pedig lementem a konyhába, hogy elpakoljak. Elmostam azt a pár tányért, amit használtunk, aztán el is tettem őket.
Eszembe jutott valami, és az egyik szekrényben kerestem 2 borospoharat, és megkerestem Krisztián kedvencét, majd letettem őket az asztalra, majd leültem.

                                               

- Uh, végre, elaludt. – jött be a konyhába, és vigyorogva néztem. Nem figyeltem még ma annyira meg, de egy fekete nadrág, és egy ing volt rajta, aminek az úja fel volt tűrve a könyökéig. Nagyon sexi volt.
- Borozunk? – kérdeztem, és felemeltem az üveget, majd odamentem hozzá.
- Akkor, hogy fogok hazamenni?
- Nem feltétlenül kell, hogy hazamenj. – vontam vállat, mire ő felnevetett.
- Tényleg?
- Ühüm. – bólintottam.

Nem szólt erre semmit, csak megcsókolt, majd kivette a bort a kezemből, és elindult a nappali felé. Hirtelen nem mozdultam, mire hátrafordult.
- Nem jössz? – húzta fel a szemöldökét.
- Ja, de. – ráztam meg a fejem, megfogtam a két poharat, és utána mentem. Szorosan befészkelődtem az ölébe, ő pedig kitöltötte a poharakba a bort.
- Figyelj, mi lenne, ha visszaköltöznél? Hiányzol, és amúgy is, mindig itt vagy. Sokkal jobb lenne, ha te is itt laknál. Én nagyon szeretném.  – mondtam hirtelen, pár perces csend után.
- Komolyan? Én is nagyon szeretném, de nem tudtam, hogy te akarod-e már. Nem jó ott egyedül, miközben tudom, hogy talán itt is lehetnék. Veletek. – nézett rám, kezével pedig kis mintákat rajzolt a combomra.
- Azt akarom, hogy már tényleg együtt legyünk. Elfelejteni ezt az egészet, ami volt, és újrakezdeni. Tudod.
- Én is ezt akarom. Nem tudom nekem elégszer megköszönni mindezt. Imádlak, nagyon. – suttogta, szinte az ajkaimba.
- Én is téged. – simítottam végig az arcán, majd megcsókolt.

                                                

Gyengéden csókolt, ajkai szinte alig érintették az enyémet, ezért beletúrtam hátul a hajába, és közelebb húztam magamhoz, és a kezemen felfelé simított végig, majd a hajamba túrt ő is, én pedig szemből az ölébe ültem, aztán ő hirtelen elhúzódott tőlem.
- Baj van? – néztem a szemébe.
- Nem, nincs. Biztos akarod Viki? – kérdezte kicsit tanácstalanul.
- Igen. Érezni akarlak. – suttogtam, majd újra az övéire tapasztottam a saját ajkaimat, és most már ő sem ellenkezett tovább. Kivette a poharakat a kezemből, letette őket az asztal, majd felállt, de közben nem tett le az öléből. Lassan indult el felfelé, az emeletre, én pedig halkan elkuncogtam magam, amikor kicsit megbotlott az egyik lépcsőfokba,a nyakába temettem az arcomat, és belepusziltam, mire éreztem, hogy kirázza a hideg.
Amikor felértünk a hálószobába, Krisztián letett az ágyra, és felém mászott, majd ajkaival az enyémet kereste, miközben kezeivel oldalamat simogatta. Egyik kezemmel, a hajával játszottam, bele-belemarkolva a tincsekbe, a másik pedig a hátán volt. A csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, Krisztián szinte tépte az ajkaimat.
Légzésünk egyre gyorsabbá vált, és egy pillanatra elszakadtunk a másiktól, majd egymás szemeibe néztünk.
Végigsimítottam az arán, és néztem a kék szemeit. Régen éreztem már őt ilyen közel magamhoz.
- Szeretlek. – suttogtam.
- Szeretlek. – mondta ő is, és újra megcsókolt.

Fél évvel később

Annyira más volt ez a reggel, mint a többi. Egyedül ébredtem fel, de mégis boldog voltam. Talán a legboldogabb ember a világon. Annyi mindent történt ebben a félévben, és életem legjobb féléve volt. Krisztián visszaköltözött hozzánk, és mint a legboldogabb kis család úgy voltunk együtt. Tudtam már utólag, hogy helyesen cselekedtem, amikor megbocsájtottam neki, hiszen megérdemelte ezt az újabb esélyt, és bebizonyította, hogy nem akar elveszíteni, hogy szeret minket.
Tomikával is sikerült teljesen megbeszélnie a dolgot, így minden jó volt.
 Mosolyogva nyújtózkodtam egyet, majd felültem az ágyon, és körbenéztem. A tekintetem megakadt az éjjeliszekrényen lévő képen, amin hárman vagyunk közösen, és rögtön egy hatalmas mosoly került az arcomra. Kíváncsi voltam, hogy Krisztián mit csinálhat most, és mivel anyu ragaszkodott ehhez az egy nappal esküvő előtt nem láthatjátok egymást, ezért neki Tomikánál kellett aludnia. Megkerestem a telefonomat, és már hívtam is. Nem sokáig csörgött, rögtön fel is vette.

                                         

- Szia. – szólt bele a telefonba.
- Szia. – köszöntem. Nem igazán tudtam mit mondani, csak hallani akartam a hangját. Tudni akartam mit csinál, hogy van. – Ugye nem én ébresztettelek fel?
- Dehogyis, már fél órája fel vagyok. Nem igazán tudtam aludni.
- Én sem. – haraptam az alsó ajkamba. – Kár, hogy nem lehetsz itt.
- Igen, köszönd anyukádnak. – nevetett.
- Ah, ne is mond inkább. Biztos jön mindjárt, és elveszi még a telefont is. – forgattam a szemem.
- Akkor tegyük le. Úgyis nemsokára találkozunk. Légy jó, szeretlek.
- Én is szeretlek. – köszöntem el, aztán letettük a telefont.

Sóhajtottam egyet, majd kiszálltam az ágyból, és kimentem a szobából. A konyhából beszélgetést hallottam, ezért lementem oda. Ott volt anyu, Krisztián anyukája és Nina.
- Sziasztok. – köszöntem.
- Anya. – kiabálta Nina, és lassan odatotyogott hozzám, én pedig felvettem az ölembe, majd adtam egy puszit az arcára.
- Szia. – köszöntek, és Erika kihúzott nekem egy széket, hogy üljek le, majd elém tettek egy kávét. – Jól aludtál?
- Aha. – bólintottam, miután belekortyoltam a még forró kávéba. – Csak kicsit izgulok.
- Ez természetes, de ne félj, minden rendben lesz. – biztattak.

Ez után megittam a kávémat, beszélgettünk még, majd nagy nehezen megettem egy szelet pirítóst, de nem igazán voltam éhes, viszont ragaszkodtak hozzá, hogy egyek valamit. 
Nemsokára megérkezett Linda is, akinek az egyik barátnője fogja megcsinálni a hajamat és a sminkemet is. Dorina sajnos csak később tud jönni, de megígérte, hogy itt lesz.
Erika elvállalta, hogy ameddig készülődünk, addig ellesz Ninával, hogy ne legyen vele gond, amiért hálás voltam neki nagyon.
Már a tükör előtt ültem a vendégszobába, és csak bámultam az arcomat, miközben gondolkoztam, amikor bejött anyu.

- Jól vagy, kincsem? – kérdezte.
- Igen, persze. – bólintottam, majd mosolyogva ránéztem. – Csak tudod, annyira furcsa mindez.
- Miért? Meggondoltad magad? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, dehogyis. – ráztam a fejem. – Szeretem Krisztiánt, és tudom, hogy ennél jobban nem választhattam volna, egyszerűen csak furcsa érzés, hogy holnap már az ő felesége leszek. Érted, ugye?
- Oh, hát persze. – mosolygott, és végigsimított a hajamon.  – Ez természetes, semmi baj. Nekem is furcsa, hogy hirtelen már felnőttél. Van egy csodás kislányod, és jaaj.. – sóhajtott, majd láttam, hogy szemei könnyesek lesznek.
- Anyu. – nevettem, és magamhoz öleltem. – Nehogy elkezdj nekem sírni, mert akkor én is fogok.
- Szeretlek Viki. – simogatta a hátamat.
- Én is téged. – mondtam, aztán hirtelen nyílt az ajtó.
- Zavarunk? – kérdezte Linda, akivel már ott volt Betti is, a barátnője.
- Nem, gyertek csak. – szólt anyu, majd elengedett, és egy mosoly után kiment a szobából.
- Akkor, kezdhetjük? – kérdezte Betti, mire én csak bólintottam egyet.
Rábíztam magam, mivel láttam pár képet, azokról, amiket ő csinált, és nagyon profi, ezért bíztam benne, hogy valami nagyon szépet fog csinálni, és így is lett.
- Köszönöm szépen Betti. Nagyon jó lett. – néztem a hajamat és a sminkemet a tükörbe.
- Örülök, hogy tetszik. – mosolygott.
- Akkor én megyek is. – álltam fel, és rájuk mosolyogtam, majd átmentem a hálószobába, mivel Lindát is ki fogja festeni.

                                        

Szóltam anyunak, aki rögtön jött, és segített, hogy felvegyem a ruhámat úgy, hogy a hajammal ne csináljak semmit.
Miután felvettem a ruhámat, csak álltam az egészalakos tükör előtt, és néztem magamat. Gyönyörű volt a ruha, a hajam is nagyon jól meg volt csinálva, és egy levakarhatatlan mosoly ült az arcomon.

- Gyönyörű vagy. – mondta mellettem anyu.
- Köszönöm. – néztem rá.
- Jézusom, ki ez a gyönyörűség? – hallottam meg az ajtóból egy hangot, és azonnal odakaptam a fejem, amikor pedig megláttam, hogy Dorina az, sikítottam egyet.
- Jézusom, itt vagy.
- Persze, szerintem képes lettem volna kihagyni? – nézett rám szem forgatva, majd odajött hozzám, és óvatosan megölelt.  Nagyon örültem, hogy itt van, azt hittem, hogy kicsit később fog érkezni.

Mivel én már elkészültem, ezért csak a nappaliba ültem, és beszélgettem Dorinával, mert ő is kész volt már. Próbálta elterelni a figyelmemet, hogy ne izguljak annyira, de nem nagyon sikerült neki. Alig vártam már, hogy végre ott legyünk, hogy láthassam Krisztiánt. Csak egy napig nem volt velem, de már most nagyon hiányzott.
Szinte azonnal felpattantam, amikor anyu szólt, hogy indulhatunk. Nina Erikával volt, így vele most nem kellett foglalkoznom, szerencsére.
Amikor a templomba értünk, és anyu segített kiszállni az autóból, elkezdtem nézelődni, hátha meglátom Krisztiánt, de nem így történt, és bementünk egy kisebb szobába. Oda már csak ő és Linda jött velem, de ők is egy nagy ölelés után ott hagytak.
Nem kellett sokáig egyedül lennem, pár perc után nyílt az ajtó, és bejött rajta apu, aki mosolyogva nézett rám.
 
- Mi az? – kérdeztem.
- Annyira gyönyörű vagy. Nagyon büszke vagyok rád.  Felnőttél, és egy csodás nő lett belőled. – mondta, majd közelebb jött, és megfogta a kezem.
- Apu, ne csináld, mert elkezdem a bőgést mindjárt. – nevettem, és éreztem, hogy kicsit könnyes lesz a szemem, de nem akartam, hogy a sminkem elkenődjön, ezért visszapislogtam a könnyeket.
- Gyere ide. – tárta szét a karjait, én pedig szorosan megöleltem őt, aztán amikor meghallottuk a zenét elengedett, és a karját nyújtotta felém, én pedig belekaroltam, és elindultunk ki.

                                   

Végig néztem az embereken, mindenki engem nézett, de én csak egy apró pillanatra méltattam őket, és azonnal Krisztiánra néztem, aki ott állt, Tomika mellett, mosolyogva, és amikor megláttam, egy hatalmas mosoly került az arcomra. Egymás szemébe néztünk végig, miközben lépkedtem a sorok között, majd amikor odaértünk, és apu átadott neki, szorosan megszorítottam a kezét. 

Nem igazán figyeltem a körülöttem lévő beszédre, végig Krisztiánt néztem, ő pedig engem, és annyira csodálatos volt ez az egész. Egy beteljesült álom, azt hiszem. Egy tündérmese. Az én tündérmesém.

                                                     Vége

2. évad 69. fejezet

Fáradtan ülten az asztalnál, és minden percben az órára néztem, alig vártam, hogy végre fél 5 legyen, de még van addig fél óra. Dolgom már nem igazán volt, pakolgattam össze vissza, hogy elüssem addig az időt, és az egyik lánnyal beszélgettem, akit Erikának hívnak. Itt ismerkedtünk meg, nagyon aranyos. Ő már régebb óta itt van, és sokat segített nekem, még az elején, és közben egész jóba lettünk. Így, hogy itt van velem valaki, akivel tudok beszélgetni is, nem olyan elviselhetetlen ez a várakozás. Próbálta elterelni a figyelmemet, ami többé-kevésbé sikerült is neki.

Amikor már majdnem fél 5 volt, összepakoltam a holmimat, felvettem a kabátomat, és vigyorogva elköszöntem tőle. Neki még itt kell kicsit maradnia, mert nem végzett még a munkájával.

Amikor kiléptem az épületből, megcsapott a hideg, összehúztam magamon a kabátot. Szétnéztem, és meg is láttam Krisztián autóját. Odamentem, és beültem mellé.

- Szia. – köszöntem.
- Szia. – mosolygott, és adott egy kis puszit.
- Régóta vársz? – kérdeztem?
- Nem. – rázta a fejét, és elfordította a kulcsot az autóban. – Nemrégen érkeztem. Pár perce.
- Értem. – bólintottam, és elindultunk. – Hová megyünk?
- Ebédeltél?
- Egy szendvicset. – húztam a számat, mire kicsit rosszallóan nézett rám.
- Akkor megyünk kajálni. – jelentette be olyan hangnembe, hogy értelmetlen lett volna vele vitatkozni. Nem is akartam, hiszen nagyon éhes voltam.

Azt hittem, hogy csak valamelyik plázába megyünk, de egy kisebb étterem előtt parkolt le.
Bementünk, és azonnal szétnéztem, soha nem jártam még itt ez előtt. Nem voltak sokan, de nagyon hangulatos volt.
Krisztián odavezetett egy kicsit eldugottabb asztalhoz, majd amikor a pincér kihozta az étlapokat rendeltünk, és ameddig vártunk a kajára, beszélgettünk.

- Milyen volt a napod? – kérdezte.
- Fárasztó. – húztam a számat. – Szerencsére holnap az egyetemre nem kell mennem. Neked? – kérdeztem vissza.
- Kicsivel jobb. Voltam két interjún, ennyi.
Aha. – bólintottam, aztán eszembe jutott a tegnapi. Nem igazán volt kedvem már erről beszélni, de akartam, hogy tudja, tényleg sajnálom. – Figyelj, azt a tegnapit tényleg nem akartam. Ne haragudj.
- Mi? – ráncolta a homlokát, de aztán eszébe jutott. – Ja, tudom. Semmi gond, tényleg. Köszönöm, hogy eddig titokban tartottad, hálás vagyok érte. – mosolygott.
- De mégis csak az én hibám… - kezdtem el, de félbe szakított.
- Viki, ne hibáztasd magad, könyörgöm. Ez az egész az én hibám, és egyáltalán nem haragudtam volna meg azért sem, ha rögtön elmondtad volna. Mindenki más így cselekedett volna. Semmi baj, oké? Ez már az én dolgom. Megoldom, jó? Ne legyen ez miatt bűntudatod, vagy hasonló. Érted?
- Rendben. – bólintottam végül.

Ez után már nem nagyon beszéltünk, mert kihozták a kajánkat, és elkezdtünk enni. Közben hívott Anna, hogy jó lenne, ha haza mennék, mert neki el kell mennie. Nem tudom, hogy Krisztián mit tervezett mára, de így az egésznek annyi.
- Semmi gond. – legyintett, amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Gyorsan befejeztük az evést, aztán fizetett, és kimentünk a hidegre, majd be az autóba.
- Sajnálom. – néztem rá, kicsit fájdalmas arccal.
- Nem baj, tényleg. Majd legközelebb bepótoljuk. – mosolygott rám biztatóan, és sikerült az én arcomra is csalnia egy mosolyt.
Nem voltunk messze, így hamar odaértünk.
- Feljössz? – kérdeztem meg.
- Akarod? – kérdezett vissza, mire én megforgattam a szemem.
- Persze. – bólintottam.
- Oké, menjünk. – egyezett bele, én pedig fejcsóválva szálltam ki az autóból.

- Tényleg, ne haragudj, hogy csak ilyen hirtelen, de muszáj hazamennem. – hadarta el Anna, miközben már a kabátját vette fel.
- Semmi gond. – legyintettem. 
- Rendben, akkor megyek. Sziasztok. – köszönt el, és már ott sem volt.

Fogalmam sincs mi volt neki ilyen sürgős, nem kérdeztem rá, és nem is tervezem. Ő dolga.
Becsuktam az ajtót, és Krisztián keresésére indultam, aki már Norina szobájába volt. A földön ülve játszottak.          
Mosolyogva ültem le melléjük, és vettem az ölembe Ninát, hogy megpuszilgassam, de nem igazán akart ott maradni sokáig., visszamászott a játékaihoz.

Ránéztem Krisztiánra, akin úgy láttam, hogy nem bánja, hogy itt kötöttünk ki, mosolyogva beszélt Norinának, ettől nekem is jobb kedvem lett. Jó volt őket nézni. Most bizonyosodtam meg róla, hogy jól döntöttem, hogy adtam egy újabb esélyt Krisztiánnak. Ez a látvány nekem mindentől többet ér.

- Mi az? – kérdezte Krisztián. Észre se vettem, hogy engem nézett.
- Semmi. – ráztam meg a fejem mosolyogva, ő pedig magához húzott, és adott egy puszit a fejemre.
- Jó itt, veletek. – súgta a fülembe.
- Örülök, hogy itt vagytok. – mondtam, és összekulcsoltam a kezünket.
- Én is, hogy itt lehetek.
- Anya! – hallottam meg, és azonnal Norinára néztünk mindketten.
- Úristen. – mondtam. Nagyon meglepődtem. Még soha nem mondott ez előtt semmi érthetőt. – Kicsim. Juj, mit mondtál? – kérdeztem vissza, mire ő csak összecsapta a kis kezeit. Érte nyúltam, és az ölembe vettem. – Mondod még egyszer? – kértem.

Elkezdte újra, és gondolom észrevette, hogy ez valami új dolog, ezért többször mondta egymás után.
Adtam neki egy hatalmas puszit, és magamhoz szorítottam.
Úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban most nagyon boldog vagyok, és senki nem veheti ezt el tőlem. Krisztián meglepődött, hiszen nem számítottunk rá, de annyira jó érzés volt. Hihetetlen.

Ez az egész délután nagyon jó volt. Végig Ninával voltunk, játszottunk, majd megnéztünk közösen egy mesét, aztán pedig megvacsoráztunk. Olyan családias volt az egész. A mosolyt szerintem lehetetlen lett volna levakarni az arcomról.

- Tudod, ez sokkal jobb program volt, mint bármi más, ami lehetett volna. – mondta Krisztián az ajtóban, miután lefektettük Ninát, és indulni készült.  Két kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához.
- Én is élveztem. Nagyon jól éreztem ma veled magam.
- Akkor, ismétlést, valamikor?
- Persze. – bólintottam. – Akkor jössz, amikor szeretnél, csak előbb hívj fel.
- Rendben. Köszönök mindent.
Csak egy mosollyal válaszoltam erre, és bólintottam egyet.
- Hát, akkor.. – kezdett elköszönni, de nem igazán volt kedve menni.
Még mindig a derekamat fogta, és egyáltalán nem bántam. Egymást néztük, majd kicsit közelebb hajolt az arcomhoz. Kérdő szemekkel nézett rám, és tudtam, hogy mi akar, bólintottam egy kicsit, mire az ajkait a sajátomon éreztem. Lágyan megcsókolt. Kezeimet felemeltem, végig húztam őket a karján, majd az egyikkel hajába túrtam, és úgy húztam magamhoz közelebb. Annyira hiányzott már a csókja, ő, és minden, ami vele jár. Nem akarom ezt többé elveszíteni. Nem tudom mennyi ideig tarthatott, teljesen elveszítettem az időérzékemet, és amikor elválunk, hozzábújtam, és szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam elengedni, és ő se nagyon tiltakozott ellene.
 Beszívtam az illatát, majd egy hatalmasat sóhajtottam, végül kicsit eltávolodtam.
- Nem maradsz itt? – kérdeztem, és felnéztem az arcába.
Mosolyogva nézett le rám, és eltúrta a hajamat az arcomból.
- Jó lenne, de nem hiszem, hogy jó ötlet. Talán majd legközelebb, rendben?
- Ahogy akarod. – bólintottam. Nem sértődtem meg, igaza volt. Egy meggondolatlan kérés volt.
- Aludj jól Viki. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Krisztián.
Erre a mosolya még nagyobb lett, majd adott egy utolsó puszit, és végül elment.
Vigyorogva sétáltam fel az emeletre, és egy gyors zuhany után már ágyban is voltam.

2. évad 68. fejezet

- Tomi, nem is hallottam, hogy bejöttél. – mondta Linda, de nem igazán figyelt rá Tomika, végig engem nézett.
- Krisztián megcsalt? Ezt nem akartátok elmondani? Tudtam, hogy van valami! Nem értem, miért titkoltad el? – hitetlenkedve kérdezgetett, és a fejét is megrázta, majd bejött teljesen a szobába.
- Figyelj, ne avatkozz ebbe bele, jó? – kértem, de éreztem, hogy nem fog ez felett csak úgy elmenni. 
- Micsoda? Hogy kérhetsz ilyenre? Annyira idióta vagyok, én pedig még győzködtelek, hogy beszéljétek meg. Ugye nem fogsz megbocsájtani neki?
Nem válaszoltam neki, ebből rögtön leszűrte, hogy mi a helyzet.
- Ne! Azt ne mond, hogy már megtörtént. Elment az eszed? Nem érdemel meg téged.
- Ezt te nem értheted. Maradj ki ebből.
- Mi az, hogy ezt nem érthetem? – emelte fel a hangját. – Nem akarom, hogy vele legyél. Annyiszor megbántott már, annyiszor láttalak már miatta szomorúnak. Miért kell ez neked? Sokkal jobb lenne mindkettőtöknek nélküle.
- Tomika, most már elég! Azt majd én el tudom dönteni egyedül is.
- Oh, kétlem!
- Édes, most már tényleg hagyd abba. Ne avatkozz ebbe bele. Felnőtt emberek, meg tudják oldani a problémáikat egyedül is. – szólt közbe Linda.
- Ebből most maradj ki Linda! – szólt rá, mire ő kicsit meghökkenve nézett rá.
- Nem! Igaza van. Tomi, kérlek. – álltam fel, és odamentem hozzá. – Ne csináld ezt, jó? Igen, megcsalt Krisztián, de megbánta. Tudom, hogy így van, és azt is tudom, hogy szeret. Ne bántsd őt, rendben? Igazad van, hogy nagyon sokat szenvedtem már miatta, de soha nem voltam még olyan boldog, mint amikor vele vagyok. Adtam neki egy újabb esélyt, és arra kérlek, hogy adj neki te is. Ezek az utóbbi hónapok csak szenvedésből álltak. Olyan nagy kérés, hogy végre boldog akarok lenni? Bebizonyította, hogy megbánta, hogy szeret, és én hiszek neki. Kérlek, a kedvemért, felejtsd el te is.
- Viki, ez nem olyan. Honnan veszed, hogy nem fog előfordulni még egyszer?
- Csak tudom. Érted? Tudom, hogy nem fog előfordulni még egyszer. – bizonygattam, és kérlelően néztem rá.
Elfordította a fejét, sóhajtott egyet, majd bólintott, és magához ölelt.
- Fontos vagy nekem, és én is azt akarom, hogy boldog legyél. Féltelek. Olyan vagy nekem, mintha a kishúgom lennél. – duruzsolta a fülembe.
- Köszönöm, ez nagyon jól esik. Bízz bennem, tudom, hogy jól döntöttem. – néztem fel rá mosolyogva.
- Rendben, ahogy akarod. – mondta végül, majd elengedett, én pedig kicsit megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

Kicsit megkönnyebbültem, de tudom, hogy úgyse fogja szó nélkül hagyni, csupán a balhé elmarad. Nagyon jól esik, hogy Tomika ennyire próbál védeni, de néha már komolyan túlzásokba esik.
Nem volt itthon sokáig, mert el kellett még mennie, aztán olyan fél 6 fele, mi is indultunk Norinával. Nem akartam nagyon későn hazaérni.

Krisztián szemszög

Nem igazán tudtam magammal mit kezdeni, szinte egész nap. Nagyon unatkoztam. Jó lett volna Vikivel és Ninával lenni, de ma nem ér rá. Furcsa, hogyha sok a dolgom, akkor pihenést szeretnék, viszont a semmittevéstől pedig megőrülök. Nem tudom, mit csináljak, végül felhívtam Orsit, aki épp Tomikával volt. Mondta, hogy menjek el hozzájuk, ha nagyon unatkozok. Nem volt jobb ötletem, ezért végül felöltöztem, lent beültem az autómba, és mentem Orsihoz.

- Szia. – köszönt mosolyogva, amikor beengedett.
- Helló. Mit csináltok? – kérdeztem, miután levettem a cipőmet. 
- Semmi érdekes, Tomika most nincs itt, haza kellett mennie kicsit, de nemsokára jön. – felelte.
- Jah, értem, oké. – bólogattam.
Orsival jól elbeszélgettünk, sokkal jobb volt, mint otthon ülni a gép előtt, vagy hülye filmeket nézni a tv-be, amik kicsit sem érdekelnek. Nemsokára megérkezett Tomika is, és eléggé meglepődött, hogy itt vagyok. Kicsit furcsán viselkedett. Szinte alig szólt hozzám, láttam rajta, hogy valami baja van, amit tulajdonképpen nem értettem.
Rá akartam kérdezni, de nem Orsi előtt, ezért megvártam, hogy kettesbe maradjunk, és csak az után szóltam neki, miután átment egy másik szobába telefonálni.

- Tomi, valami baj van? Furcsa vagy. – ráncoltam a szemöldököm.
- Azon kívül, hogy megcsaltad Vikit?  Nem, nincs semmi. – rázta a fejét, de közben nem nézett rám.
Megilletődve, meglepetten néztem rá. Honnan tudja? Viki megígérte, hogy nem mondja el neki.
- Tomi, én..
- Ne! Nem kell mondanod semmit. Nem érdekel Krisztián. Csalódtam benned, újra. Nem értem, hogy Viki miért bocsájtott meg neked, és csupán az ő kedvéért nem csinálok most semmit, de szívesen bevernék egyet. Ezt jó ha tudod.
- Figyelj, sajnálom. 
- Fura, hogy tőled mostanában csak ezt lehet hallani. Mindig csinálsz valamit, amiért bocsánatot kell kérned.
- Tudom. – bólintottam. – Helyre fogom hozni. Ígérem.
- Nagyon remélem, mert nem akarom már többet szenvedni, látni Vikit miattad. Érted?
- Nem lesz több szenvedés. Nagyon bánom, amit tettem, Viki a legcsodálatosabb lány, akit valaha ismertem, és nem fogom őt többé bántani. Bízhatsz bennem.
- Ez most kicsit nehezen megy, de remélem, hogy így lesz.
 - Így lesz. – biztosítottam, mire bólintott egyet.

Ez után a beszélgetés után kicsit elment a kedvem, mert Tomika újra eszembe hozta az egészet, és attól, mert Viki megbocsájtott, én még mindig nagyon rosszul éreztem magam a történtek miatt. Jó lenne végre elfelejteni, ha végre elmúlna a bűntudat. Igaza volt Tomikának, hogy Viki sokat szenvedett már miattam. Szeretném helyrehozni azt, amit elrontottam, szeretném őket boldoggá tenni, és remélem, hogy sikerülni fog. Semmire nem vágyok jobban, csak, hogy újra visszaköltözhessek hozzájuk, és minden rendben legyen. Ez minden vágyam.

Viki szemszög

Miután megetettem, és megfürdettem Norinát, lezuhanyoztam, és befeküdtem az ágyba, hogy onnan nézzem még kicsit a tv-t, miközben vártam, hogy Krisztián felhívjon. Megígérte, hogy este beszélünk. Remélem, hogy nem felejtette el. A film, amit elkezdtem nézni elég unalmas volt, és már majdnem bealudtam, amikor megszólalt a telefonom.

- Szia. – szóltam bele mosolyogva, miután felvettem.
- Szia. Ugye nem alszol még? – kérdezte.
- Nem, dehogyis. Filmezek, de lehet, megyek aludni nemsokára.
- Aha, értem. Milyen napod volt? Jó volt Lindánál?
- Igen, nagyon. Jókat beszélgettünk.  – mondtam, és azon gondolkoztam, hogyan mondjam el neki, hogy Tomika tudja. – Neked?  - kérdeztem vissza.
- Unalmas, érdekes. Voltam Orsinál, és találkoztam Tomikával.
- Ó, ne! Ugye nem csinált semmit? Ne haragudj, nem akartam neki elmondani, de Lindával beszélgettünk, és meghallotta. Bocsi. – húztam a számat.
- Nem gond. Nem csinált semmit, tényleg, semmi baj.
- Biztos? Nem akarom, hogy megromoljon a kapcsolatotok.
- Persze. Ne törődj ezzel, oké? Az én hibám, majd megoldom. Ne okold magad ez miatt, nem tehetsz erről. Magamnak köszönhetem.

Nem mondtam erre semmit, kicsit hallottam, hogy szomorú a hangja, de igaza van. Tényleg magának köszönheti. Nem akartam erről beszélni, ezért eltereltem a témát valami vidámabbra.
Elég sokáig beszélgettünk, jelentéktelen dolgokról, mindenről, ami az eszünkbe jutott. Közben kikapcsoltam a tv-t is, és csak ráfigyeltem. Olyan volt ez az egész, mint amikor még Nyíregyházán laktam, és órákat beszéltünk este telefonon.

- Akkor holnap? – kérdezte, amikor már készültünk letenni.
- Igen. – bólintottam.
- Jól van, akkor érted megyek fél 5-re. Jó éjt, Viki. Szeretlek.
- Jó éjt, Krisztián. – köszöntem el mosolyogva, majd letettük.

Letettem a telefont az éjjeliszekrényre, aztán kényelmesen befészkelődtem az ágyba. Jó kedvem volt, igazán jól telt ez a mai nap, és tényleg kezdenek helyreállni a dolgok. Boldog voltam.

2. évad 67. fejezet

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy sokáig nem volt rész, de egyszerűen nem tudtam mit írni, kedvem se volt. Remélem, hogy fog tetszeni. Ha meglesz a 10 komi, akkor pénteken vagy szombaton lesz új :) 

Reggel, amikor felébredtem, és eszembe jutott a tegnap, mosoly kúszott az arcomra. Jó érzés volt végre azzal a tudattal felébredni, hogy talán minden rendben lesz, hogy végre boldog lehetek. Elegem van már az állandó szenvedésből. Tudtam, hogyha Norina megszületik, akkor talán össze fogunk majd kapni dolgokon, de ilyenre még álmomba sem gondoltam volna. Remélem, hogy teljesen túl fogunk majd ezen jutni. Megígértem Krisztiánnak, hogy elfelejtem ezt neki, és én teljes erőmmel ezen leszek már. Gondolni se akarok többé erre. Tudom, hogy most még bizonytalan leszek, nehéz lesz, de bízom benne, hogy majd el fog múlni, és idővel minden olyan lesz, mint régen.
Nem volt sok kedvem kimászni a melegről, de muszáj voltam, mivel gondolom Norina már biztosan felébredt. Kiszálltam az ágyból, és a szobája felé vettem az irányt. Igazam volt, tényleg fel volt már. Mosolyogva emeltem ki a kiságyából, és miközben beszéltem neki, felöltöztettem. Természetesen válaszokat nem nagyon vártam, de figyelt rám a nagy szemeivel. Miután sikeresen felöltöztettem őt, lementünk a konyhába, hogy megreggelizzünk. Én nem igazán voltam éhes, ezért csak kávét főztem magamnak, és megetettem Ninát. Már majdnem végeztünk, amikor megszólalt a telefonom a hátam mögül.
Odanéztem, és a táskám volt ott a pulton. Kikerestem belőle a telefon,t és a fülemhez emeltem, miután felvettem.

- Szia, Linda. – szóltam bele.
- Egész nap hívtalak tegnap. Miért nem vetted fel? – kérdezte köszönés nélkül.
- Nem tudom, bocsi, nem hallottam. Lehet le volt némítva. – vontam vállat. Ahogy eszembe jutott, tegnap tényleg szinte alig volt a kezembe a telefon.
- Mindegy akkor. Van ma dolgod? Eljöhetnél, beszélgetni. Mesélhetnél a szombatról, mert eltűntetek Krisztiánnal. Mi volt? – kérdezgetett, én pedig elnevettem magam.
- Elmegyek olyan fél 1 körül, rendben?
- Jól van. Várni foglak.  Szia.
- Szia. – elköszöntünk, és letettük.

Most, hogy megvan a ma délutáni program, úgy döntöttem, hogy addig kicsit kitakarítok itt. Nina mesét nézett, én pedig pakolásztam. Eléggé kifárasztott, de a végeredmény volt a lényeg, és megkönnyebbülten ültem le a nappaliba én is mesét nézni, miután készen lettem. Nem igazán érdekelt a dolog, de még mindig jobb, mint a pakolás. Már vagy 10 perce ülhettem ott, amikor sms-t kaptam Krisztiántól. Azonnal mosoly kúszott az arcomra, és rögtön vissza is írtam. Azt akarta tudni, hogy mi a programom mára, de kicsit elszomorodott, amikor mondtam, hogy Lindánál leszek, holnap pedig egyetemre megyek, aztán dolgozni délután. Furcsa, mert mi igazából nem nagyon szoktunk írogatni egymásnak, most viszont elég sokáig ezt csináltuk, mindenféléről beszéltünk, az helyett, hogy inkább felhívtuk volna egymást. Érdekes volt, de én élveztem, és minden üzenetét türelmetlenül vártam. Csak akkor köszöntünk el, amikor írtam neki, hogy megyek készülődni, de megígérte, hogy este felhív.
Felkaptam Ninát a kanapéról, és a szobámba letettem őt az ágyra, én pedig elkezdtem készülődni. Annyira utálom a hideget! Nem szeretem, hogy egy csomó ruhadarabot fel kell venni, hogy ne fagyjak meg. Alig várom, hogy végre vége legyen, de sajnos még csak most kezdődik a hideg, de nekem már most elegem van belőle.
Miután sikeresen kiválasztottam a ruhákat, és a cipőt, amit fel fogok venni, megcsináltam a hajam, és kész is voltam. Nem sminkeltem, kicsit sem.
Miután teljesen elkészültünk, beültettem Norinát hátra az autóba, és elindultunk, végre. Fél 1 után pár perccel értem oda. Linda már tényleg nagyon várt, vigyorogva nyitott ajtót, és jól megszorongatta Ninát, amit én nevetve néztem, miközben levettem a kabátomat és a cipőmet.
- Örülök, hogy itt vagytok. – mondtam, és elindultunk a nappaliba.
- Én is. – értettem egyet.  – Tomika, hol van? – kérdeztem, és körül néztem, de sehol nem láttam, és nem is hallottam.
- El kellett mennie Orsihoz, de szerintem nemsokára itt van.
- Értem.
- Egyébként kérsz valamit?
- Nem, köszi. – ráztam a fejem.
- Akkor mesélj. – nevette el magát.
- Fhú! – sóhajtottam egyet, de aztán végül belekezdtem.
Elmondtam neki, hogy kibékültünk, és most megpróbáljuk újra, de kihagytam a megcsalós részt.
- Juj, tényleg? Úgy örülök neki! Rossz volt látni, hogy szenvedtek csak mindketten. Tomikának is tetszeni fog. Tudod, nagyon sokat törte a fejét, hogy ugyan mi a baj. Zavarta őt, hogy szakítottatok. – mondta mosolyogva.
- Most már minden rendben lesz, remélem, és köszönöm, hogy törődtök velünk. Jól esik.
- Ugyan már. Úgy gondolom, hogy ez természetes. – legyintett, én pedig küldtem felé egy hálás mosolyt. – Viszont Viki, én nem igazán veszem el ezt a nem működött dolgot. Akkor nem szenvedtetek volna ennyire mindketten. Miért nem akarod elárulni, hogy mi volt az igazi oka? Ígérem, hogyha akarod, nem mondom el Tominak. Bízhatsz bennem.
Lehajtottam a fejem, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Úgy voltam vele, hogy ha már eddig nem derült ki, akkor már tényleg hagyni kellene ezt az egészet, viszont tudom, hogy Lindát nagyon érdekli, és ő mindig mellettem van mindenben.
- Linda.. ah..- sóhajtottam. – Ez nem olyan egyszerű.
- Tudom. Semmi gond. Ha nem akarod elmondani, megértem. Tényleg.
- Nem az, hogy nem akarom. csak jobb lenne már ezt az egészet elfelejteni.
- Akkor hagyjuk az egészet. Ne haragudj, hogy szóba hoztam.
- Nem, semmi gond. Tényleg. Ígéred, hogy Tominak nem szólsz róla?
- Persze. – bólintott.
- Szóval.. az történt, hogy Krisztián megcsalt. – mondtam ki nagy nehezen, Linda pedig óriási nagy szemekkel nézet vissza rám.
- Micsoda? Ne. – rázta a fejét, és láttam rajta, hogy most nagyon le van döbbenve.
- De. – bólintottam.
- Mikor? Honnan tudod? Elmondta? – kérdezgetett.
- Még akkor, amikor nem igazán voltunk jóban. Pár hónapja.
- De, hogyan jöttél rá?
- Megláttam ez sms-t, amit Kinga írt neki.
- Húú. – fújta ki a levegőt, majd hirtelen rám nézett.  Várj! Az a Kinga, aki..?
- Igen, aki ott volt egyszer az egyik klubba. Aki üzent Krisztiánnak. – válaszoltam.
- Nem térek magamhoz. Ezt nem igazán gondoltam volna. Soha, még csak eszembe sem jutott volna az, hogy megcsalt téged. Jézusom.
- Én is így voltam vele.
- De miért bocsájtottál meg neki? Én nem hiszem, hogy ezt elnézném Tominak.
- Tudom, én is így voltam vele, de szeretem őt. Tudom, hogy megbánta. Csak remélni tudom, hogy nem döntöttem rosszul.
- Én is. – bólintott.
- Akkor nem mondod el Tominak, ugye? Nem akarom, hogy balhézzon, azt pedig tuti nem nézné csak úgy el, ha megtudná, hogy Krisztián megcsalt.
- Hogy micsoda? – hallottam meg hirtelen, és gyorsan hátrafordultam. Tomika állt az ajtóban, enyhén ledöbbent arckifejezéssel. Rémülten néztem Lindára, és ő is ugyanúgy rám. 

2. évad 66. fejezet

Krisztián szerencsére hamar elkészült, úgyhogy elindulhattunk végre. Otthon először lezuhanyoztam, majd jó melegen felöltöztem, mivel nagyon fújt a szél.  Végül összepakoltam a holmimat egy kis táskába, és készen is voltam. Krisztián autójával mentünk, de én vezettem, mivel Krisztián még nem igazán volt jól.

- Többet nem fogok inni. Soha. – szólalt meg hirtelen az autóba, miközben nekidőlt az ülésnek.
- Aha. Hallottam már ezt párszor tőled. – kuncogtam. Mindig ezt mondja, amikor másnapos, de ezt a bulikba már elfelejti.  Erre már nem szólt semmit, ő is elnevette magát.  Az úton végül nem sokat beszélgettünk, Krisztián szerintem el is aludt, vagy csak pihent. Nem tudom, de a szemei csukva voltak.

- Viki. – szólalt meg Krisztián hirtelen.
- Héj, megijesztettél. Azt hittem, hogy alszol. – ütöttem hasba.
- Bocsi. Szóval azt szeretném még mondani, hogy köszönöm, hogy nem mondtad el Tomikának és senkinek azt a.. dolgot. – furcsán mondta ki az utolsó szót. Gondolkozott előtte, hogy mit mondjon, aztán csak fintorgott egyet.
- Nem akartam még nagyobb balhét. Így láttam helyesnek. – vontam vállat.
- Nem sokan tették volna ezt meg, és nem sokan álltak volna ez után velem szóba. Csodálatos vagy Viki. Soha nem fogom ezt tudni meghálálni neked.
- Csak ne legyen több ilyen. Oké? – néztem rá egy pillanatra, majd gyorsan visszafordítottam a tekintetemet az útra. Nem akartam, hogy megismétlődjön a múltkori. Azóta kicsit még mindig félek vezetni.
- Ígérem. – mondta.

Ez után már nem beszéltünk erről az úton, de szerencsére már nemsokára meg is érkeztünk, mivel nagyon nem volt kedvem most vezetni. Megkönnyebbülve szálltam ki az autóból a házunk előtt, de Krisztiánnak mintha kicsit elveszett volna a bátorsága.

- Na, mi van? Még sem volt olyan jó ötlet velem jönni? – kérdeztem nevetve.
- Lehet. – bólintott. – De most már mindegy, menjünk.
Tétován nézett a kezemre, gondolom meg akarta fogni, de nem merte, ezért én megfogtam az övét, mire csak egy mosollyal válaszolt, és elindultunk befelé. Benyitottam az ajtón, de szóltam Krisztiánnak is, hogy halkan legyen, mert délután fél 4 volt, és Nina ilyenkor még aludni szokott.
- Anyu, megjöttem. – szóltam neki halkan, de úgy, hogy azért meghallja.
Rövid időn belül mosolyogva jelent meg, ám amikor meglátta, hogy nem vagyok egyedül, rögtön lelohadt a mosoly az arcáról.
- Oh, sziasztok. Azt hittem, hogy egyedül jössz.
Odajött hozzám, és adott egy puszit, viszont Krisztiánra csak egy gyors pillantást vetett.  Szegényt úgy sajnáltam.
 - Hát nem. – vontam vállat. – Kibékültünk Krisztiánnal.
- Szuper. – bólintott, de láttam, hogy cseppet sem örül neki. Tudom, hogy legszívesebben megmondta volna, amit gondol, és nem Krisztián miatt tartotta a száját, hanem miattam. – Akkor gyertek be. Nina még alszik, de szerintem már nemsokára fel fog ébredni.
Leültünk a nappaliba, és elkezdtünk beszélgetni, miután anyu hozott nekünk valami rágcsát, és innivalót. Egyedül volt itthon, apu dolgozott, és csak késő este fog hazaérni.
Krisztián egész idő alatt feszélyezve érezte magát, zavarban volt, amit meg is értek, mivel anyu állandóan beszólogatott neki, megjegyzéseket tett rá, amit ő türelmesen tűrt, viszont láttam rajta, hogy nagyon rosszul esik neki. Többször rászóltam anyura, de ő nem hallgatott rám.
Végül az mentett meg, hogy hallottam, hogy Norina felsír, ezért azonnal felpattantam Krisztián mellől.
- Megyek, megnézem. – mutattam az emeletre. Krisztián rémülten nézett rám, de én otthagytam őt, és felmentem az én kicsikémhez.

Krisztián szemszög

Rémülten néztem utána, a lépcsőn, mert mégis mi az, hogy itt hagy? Nem igazán akartam beszélgetni, de aztán Viki anyukája megszólalt.
- Tudod Krisztián, fogalmam sincs, hogy mi az az ok, amiért szakítottatok, és miért bocsájtott neked meg Viki, de biztos vagyok benne, hogy helytelenül döntött. Mindkettőjüknek jobb lenne nélküled, és ezt te is tudod. Csak megnehezíted az életüket. Viki már rengeteget szenvedett miattad.
- Figyelj, igazad van. Tudom. Hibáztam, nagyon sokat, és tényleg nem érdemelném meg, hogy Viki velem legyen, de szeretem őt, és Ninát is. Ők a családom, és nem akarom megbántani őt még egyszer. Azon leszek, hogy többet ne legyen szomorú miattam.  Tudom, hogy sokszor bántottam már, viszont boldog velem, és szeret engem. Ezért kaptam tőle egy újabb esélyt, és én is szeretem. Gondolom, hogy mit gondolhatsz rólam, és igazad van, nagyot hibáztam, viszont megbántam azt, hogy nem törődtem Vikivel. Sajnálom, de nem tudom visszapörgetni az időt, de helyrehozni a dolgokat igen, és azon leszek, hogy Viki újra meg tudjon bennem bízni, és újra boldog lehessen.  Velem. Kérlek, értsd meg, hogy szeret, és én is őt.
- Te pedig azt értsd meg, hogy féltem őt. Láttam őt szenvedni, és az a legrosszabb érzés a világon. Nem akarom, hogy többet ez előforduljon. Meg akarom őt óvni.
- Nem kell tőlem megóvnod. Most már minden más lesz. Tudom milyen nélküle és Nina nélkül. Nem akarom újra megtapasztalni. Nem fogom őt többé bántani, és nem fogok neki csalódást okozni. Megígérem.
- Rendben, viszont ezt most így nem tudom neked elhinni. Sajnálom. Remélem, hogy majd idővel ez bebizonyosodik.
Bólintottam egyet, és nem szóltam többet, mert hallottam, hogy Viki jön le a lépcsőn, és Ninának beszél.
Tudtam, hogy Viki anyukája nagyon makacs, és nehéz őt bármiről meggyőzni, de legalább megértette, amiket most elmondtam neki, és meg fogja látni, hogy nem akarok Vikinek rosszat, ha pedig ez után is ilyen lesz velem, akkor nem tudok mit csinálni..

Nem voltunk már itt sokáig. Nina még evett, aztán elindultunk, de most már én vezettem, és Viki hátul ült. Az úton ő Norinával játszott, én pedig a gondolataimba mélyedtem.
Annyira szét voltam esve az utóbbi hetekben, és ez a nap feltöltött, teljesen. Az érzés, amit érzek, leírhatatlan. Hálás vagyok Vikinek, hogy megbocsájtott nekem. Mindennél többet jelent, mert nem hiszem, hogy sokáig bírtam volna még nélküle. Egyszerűen a bűntudat, a szomorúság már szétfeszített belülről. Semmihez és senkihez nem volt kedvem. A legrosszabb hetek voltak ezek, és örülök, hogy végre túl vagyok rajtuk.
Nem tudom, hogy milyen lassan fogunk haladni, de nem igazán érdekel. A lényeg, hogy újra együtt leszünk, és csak rajtam fog múlni az egész. Ezek a következő napok, hetek végre úgy érzem, hogy jók lesznek..

- Haza viszel, ugye? – kérdezte Pest elején Viki.
- Persze. – válaszoltam, és a visszapillantó tükörben rámosolyogtam.
Amikor leparkoltam a ház előtt, kiszálltam, és segítettem neki kivenni Norinát is.
- Akkor majd beszélünk. – mondta.
- Rendben. – mondtam, majd tétlenül álltam egy ideig, de végül adtam egy puszit az arcára, és Ninának is, majd elköszöntem, és megvártam, hogy bemenjenek. Visszaültem az autómba, és elindultam haza én is..

2. évad 65. fejezet

Lassan mentem oda hozzá, és ő még akkor sem emelte fel a fejét, amikor leültem mellé.
- Krisztián. – szóltam neki, és a hátára tettem az egyik kezemet. Amikor meghallotta a hangomat, rögtön felkapta a fejét, és rám nézett.
Az arcán nem láttam mást, csak óriási nagy fájdalmat. Soha nem láttam még őt ennyire kibukva, ennyire szomorúnak. Kicsit meg is sajnáltam.
- Viki. – ejtette ki a nevemet a , de nagyon halkan. Nem is hallottam, csak a szájáról olvastam le.  – Én annyira hülye vagyok. – sóhajtott, és az ajkaiba harapott. Láttam, éreztem, hogy nem éppen keveset ivott.
Nem igazán tudtam erre mit mondani, de aztán ő újra megszólalt.
- Én nem akartam ezt Viki. Nem akartalak elveszíteni. Annyira rossz most ez, és tudom, hogy az én hibám. Annyira haragszok saját magamra.
Ezt mind úgy mondta, hogy majd megszakadt a szívem. Az a harag, ami bennem volt, már talán nem is volt olyan erős. Majdnem elsírtam magam, mert nekem is rossz ez, de végül tartottam magam.
- Sajnálom Krisztián.
- Én is. – bólintott egyet. – Hiányzol Viki. Őrjítően. Nina is hiányzik. Minden, ami veled kapcsolatos.
Szinte szenvedve ejtette ki a száján a szavakat, miközben közelebb csúszott kicsivel, és megfogta a kezemet. Hagytam neki.
- Hiányzik az, hogy reggel az ágyba vigyem neked a kávét, hogy bármikor megcsókolhassalak, a nevetésed, hogy a füledbe súghassam, mennyire szeretlek.
Ezeket mind mélyen a szemembe nézve mondta ki, és eddig bírtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, amit gyorsan le akartam törölni, de Krisztián megelőzött.
- Ne sírj miattam, kérlek.
- Nekem is fáj, hogy ez történt. Hogy ezt tetted.
Összeszorította a szemét, elfordult, és az egyik kezébe temette az arcát.
- Tudom. Annyira bánom. Annyira szeretném visszaforgatni, meg nem történté tenni, de sajnos nem tudom. Bármit megtennék azért, hogy megbocsáss. Tudom, hogy nagy kérés, és, hogy eljátszottam az utolsó esélyemet nálad, de tudnod kell Viki, hogy szeretlek, és minden más lenne ez után.
- Én is szeretlek. Mondtam neked múltkor is, de..
 - Viki, kérlek. – szakított félbe, és láttam, hogy szeme könnybe lábad kicsikét, majd egy könnycsepp szaladt végig az arcán.
Annyira esdeklődve nézett rám. Teljesen össze volt törve. Itt előttem, most olyan volt, mint még soha. Annyira fájdalmasak voltak ezek a pillanatok most. Nem tudtam mit csináljak. A szívem azt súgta, hogy adjak neki egy újabb esélyt, hiszen az érzéseim egy kicsit sem változtak, viszont az eszem nem.
- Megbeszéljük máskor, jó? Részeg vagy, holnapra lehet, emlékezni se fogsz erre a beszélgetésre.
- Tényleg? Megbeszéljük?
- Meg. – bólintottam, és letöröltem az újabb könnyáradatomat.
- Ígéred?
- Igen. De most már ne igyál többet. Rendben? – mutattam az előttem levő poharakra, és egy félig üres üvegre.
- Haza akarok menni. – mondta.
- Jó. Gyere. – felálltam, és a kezemet nyújtottam neki, amibe azonnal belekapaszkodott.
Teljesen meglepődtem, hogy egészen normálisan jár, és nem dülöngél, csak kicsit, de az még tűrhető.
- Tomika. – mentem oda hozzá. Épp egy számomra ismeretlen férfivel beszélgetett, de Krisztiánt ismerte, mivel nagyba lepacsiztak, és fel is köszöntötte.
- Igen? – kérdezte, miközben furcsán nézett ránk.
- Hazamegyünk jó? Hazakísérem Krisztiánt.
- Rendben. Ne menjek én is?
- Nem, dehogyis. Maradj csak, minden rendben lesz. – biztattam egy halvány mosollyal.
- Akkor jó. Ha valami van, hívj.
- Nem lesz semmi. A többiektől már nem köszönök el, de mond meg Jucinak, hogy elmentem.
Ő bólogatott, majd elköszöntünk, és magam után húzva Krisztiánt kikértük a kabátjainkat, és beültünk egy taxiba. Bemondtam Krisztián lakásának a címét.
- Feljössz? – kérdezte hirtelen, amikor leállt az autó a lakása előtt. Egész úton csendben volt, nézett ki az ablakon, de közben egy pillanatra se engedte el a kezemet.
- Nem tudom. – húztam a számat.
- Kérlek. – nézett rám.
- Jó, rendben. – bólintottam egy sóhajtás után.
Kifizettem a taxist, majd felmentünk.
- Köszönöm Viki. – fordult felém, amikor felértünk.  – Tudom, hogy még semmi sincs rendben közöttünk, de köszönöm, hogy hajlandó vagy egyáltalán szóba állni velem. Nagyon szeretlek.
Erre csak elmosolyodtam, és bólintottam egyet.
- Na, gyere, feküdj le. – húztam magam után, és bementünk a szobájába. Levette magáról a trikót, és a nadrágot, majd bezuhant az ágyába, és onnan nézett rám.
- Viki. Tudom, hogy elég buta kérés, de nem maradnál itt? Annyira szeretném.
Összeráncoltam a homlokomat, vártam kicsit, majd végül bólintottam egyet.
Nem vetkeztem le, csupán a cipőmet rúgtam le a lábamról, és ruhába másztam be mellé. Hezitált kicsit, gondolom, nem mert lépni, de végül én hozzábújtam, és átöleltem.
- Jó éjt Krisztián, és boldog szülinapot, még egyszer. – suttogtam.
- Így már sokkal jobb, hogy itt vagy.

Reggel annyira furcsa volt felébredni, érezni, hogy magához ölel valaki, és ez a valaki Krisztián. Hátulról ölelt, és a nyakamba szuszogott, amitől végigfutott rajtam a hideg. Nem akartam felébreszteni, mert gondolom eléggé másnapos lesz, úgyhogy hagytam még kicsit, és csak feküdtem, miközben körbenéztem a szobába.
Nem sok minden volt már ebbe a szobába. Krisztián újra áthozta ide a holmiját, de még így is eléggé üres volt, de természetesen a ruhái szétdobálva, és minden más. Nagy rendetlenség volt.
Már egy ideje felébredtem, és azon gondolkoztam, hogy mindjárt szólok neki, de ekkor hirtelen megmozdult, majd elkezdett valamit dünnyögni, amiből egy szót sem értettem.
- Szia. – fordultam felé, miközben felültem.
Furán nézett rám, majd megdörzsölte a szemét, és ő is felült.
- Fáj a fejem. – fintorgott.
- Elhiszem. Tegnap kicsi sokat ittál.
- Kicsit? Ahh.. – elég morcos volt. Kimászott az ágyból, és a szobából is. Gondolom valami gyógyszerért ment, ezért én maradtam ott, ahol vagyok, és ő is nemsokára visszatért egy pohár narancslével a kezében. – Ne haragudj. – nézett rám, majd visszaült.
- Semmi gond. – legyintettem. Tudtam már, hogy milyen, amikor másnapos.
Ez után beállt közénk a kínos csend. Ő a narancslevével foglalkozott, én pedig pont nagyon érdekesnek találtam egy pontot a takaróján.
- Viki, komolyan gondoltad a tegnapit? – szólalt meg hirtelen, és rám nézett. Félelmet láttam a szemében.  – Nagyon szeretném, de csak ha te is, és ha tényleg, komolyan.
- Kell egy kis idő Krisztián. Csalódtam benned, és a bizalmam az irányodba eddig sem volt nagy, most pedig teljesen lerombolódott. Nagyon kell igyekezned, hogy újra visszaszerezd.
- Bármit meg fogok tenni, hogy újra minden olyan legyen, mint régen. Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél. – bólogatott bőszen.
- Köszönöm.
- Én köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt. Ígérem, hogy ezt már nem fogom elcseszni.
Letette a poharat a kezéből, és közelebb jött.
- Viszont szeretném, hogy akkor ne beszéljünk erről többet jó? Nem akarok többet erről beszélni. Nagyon szégyellem magam ez miatt, és csak tényleg akkor próbáljuk meg újra, ha eltudod ezt felejteni. Menni fog ez Viki?
- Én se akarok erről beszélni. Szeretnék végre boldog lenni. – mondtam, és lehajtottam közbe a fejem.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy azzá tegyelek. Senkinél nem szeretlek jobban.
Felemelte a fejemet, adott egy kis puszit, és magához ölelt, én pedig átkaroltam a derekát. Nem akartam sírni, és most szerencsére sikerült is visszatartanom a könnyeimet. A pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg.
Elengedtem Krisztiánt, és gyorsan megkerestem. Csak anyu hívott, hogy mikor megyek Nináért.
- Azt hittem, hogy Annánál van. – mondta Krisztián.
- Anyu volt nálam, és elvitte őt, és nemsokára megyek érte, szóval megyek haza. Kicsit rendbe hozom magam.
- Nem mehetek veled? – kérdezte, mire elnevettem kicsit magam.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem igazán látnak anyuék szívesen.
- Tudom. – vont vállat. – De én szeretnék menni.
- Hát oké, tőlem gyere. Aztán majd ne nekem panaszkodj, ha anyu be fog szólogatni.
- Rendben. – bólintott. – Akkor várj meg, elkészülök.
Szinte még kise mondta az utolsó szót, de már ott sem volt, és bement a fürdőszobába. Ameddig vártam rá, leültem a székre, és azon gondolkoztam, hogy vajon helyesen döntöttem-e.
Remélem, hogy igen, és nem fogom megbánni. Szeretem őt, és ezekben a hónapokban csak szenvedtünk mindketten, ezért rosszabb már gondolom, nem lehet. Szerintem eléggé bebizonyította, hogy nagyon megbánta, ami történt, és úgy érzem, hogy jár neki egy utolsó esély. Kicsit még más lesz most az elején, nem fog még visszaköltözni, de az idő múlásával majd minden szépen, lassan helyrejön. Biztos vagyok benne, hogy innentől már minden rendben lesz… 

2. évad 64. fejezet

Sziasztok:) Bocsi, hogy sokáig nem volt rész, de nem volt időm a suli miatt:) Következő rész szerintem pénteken lesz, ha meglesz a 10 komi:)
Egy kérdés. Minden részemre kapok egy Nem tetszik-et, ami nem baj, mert oké, nem tetszik, de akkor legalább leírhatná az illető, hogy mi a baj vele. Köszönöm!
Jó olvasást, remélem tetszeni fog! :) 

A napok és a hetek egyre gyorsabban teltek, és hirtelen azt vettem észre, hogy már november vége van.  Szeptemberben elkezdődött újra az egyetem, ami nagyon nehéz volt Norina mellett, de nem akartam ott hagyni. Le akarok diplomázni.
Közben muszáj voltam keresni magamnak valami munkát is. Krisztián azt mondta, hogy nem szükséges dolgoznom, viszont én semmi esetre sem akarom, hogy engem ő tartson el. Az már más dolog, hogy Ninának miket vásárol, de nekem nem kell a pénze. Sokáig kerestem, újságokat néztem egész nap, a neten is böngésztem, de végül az egyik ismerősöm segített az egyetemről, és most ilyen gyakornokos munkám van az egyik újságnál. Eddig élvezem, és nem kell sokáig ott lennem, Norinára is van időm, csak kicsit kevesebb.
Krisztiánnal továbbra sem terveztem a békülést, de ő továbbra is nagyon próbálkozott, és tűrte, hogy visszautasítom, nem épp a legszebb stílusban. Néha szoktunk beszélni, de csak nagyon kevés ideig, csak amikor találkozunk Nina miatt. Mondjuk egyszer ott volt abba a klubba, amelyikbe én is, egyik este. Ritkán járok szórakozni Norina miatt, és természetesen neki pont akkor kellett ott lennie. Elmondtam neki, hogy szeretem még, de nem hiszem, hogy képes leszek megbocsájtani. Azt mondta, hogy nem igazán akarja ezt elfogadni, és próbálkozni fog, nem adja fel..
 Sajnálom, de kicsit sem érdekel, hogy megbánta. Gondolkozott volna akkor, amikor lefeküdt azzal a ribanccal, és akkor most nem itt tartanánk. Nekem se volt könnyű nélküle, hiszen alig, hogy visszakaptam, rögtön el is vesztettem, pedig azt hittem, hogy most már majd minden rendben lesz.
Nagyon fájt, hogy nem vagyunk már együtt, még mindig sokszor sírva alszok el, de nem tudok neki megbocsájtani. Haragszok, dühös vagyok rá, amiért ezt tette velem. Teljesen összetört..

Tomika szemszög

- Linda!
- Hm? – emelte rám a tekintetét, és kérdő szemekkel nézett rám.
A nappaliban voltunk és filmeztünk. A feje az ölembe, miközben elfeküdt a kanapén.
- Tudod min gondolkoztam?
- Min édes? – kérdezte, és visszafordul a tv felé.
- A Kölykön és Vikin.
- Miért? Mi van velük?
- Nem hiszem el, hogy csak ennyi lenne, amit elmondtak. Már egy ideje ez jár a fejembe. Mindketten látványosan szenvednek, akkor nem hiszem, hogy az lenne a baj, hogy nem működött. Neked nem mondott semmit Viki?
- Nem. – rázta a fejét. – De talán igazad van. – mondta, és felült.  – Viszont nem értem nekem miért nem mondta el akkor. Mindent meg szoktunk beszélni.
- Lehet csak azért, hogy én ne tudjam meg, vagy fogalmam sincs.
- Ah, nem hiszem. – rázta a fejét. – Szerintem csak túlkomplikálod. – mosolyodott el.
- Én úgy érzem, hogy valamit titkolnak előlünk, márpedig én ki fogom deríteni, hogy mi az. – mondtam, és felpattantam a kanapéról.
- Most hová mész?
- Felhívom Vikit, hogy jöjjön el. Amúgy is beszélni akartam vele a Kölyök szülinapjáról. – dünnyögtem, és már hívtam is.
Tök jókedve volt, és azt mondta, hogy épp a városba van, nemsokára itt lesz. Na, szuper.

- Ninát miért nem hoztad? – konyult le a szám, amikor megláttam, hogy egyedül jött.
- Krisztiánnál van ma és Orsival. Este hozza haza.

- Mit szerettél volna Tomika? Miért akartad, hogy eljöjjek? – kérdezte már, amikor a nappaliba voltunk.
- Csak úgy. Van már nem is szabad? – nevettem.
- De-de, persze, csak kicsit furcsa.
- Amúgy tényleg nem csak úgy hívtalak. – vallottam be.
- Hanem? – húzta fel a szemöldökét, és belekortyolt a narancslébe, amit Linda hozott neki, de ő időközben elment, mert hívták telefonon.
- Krisztiánról van szó.
- Jaj, Tomika. Hagyjuk már ezt. – forgatta a szemét. – nem akarok róla beszélni.
- Szeretné, ha ott lennél a szülinapi buliján.
- Nem érdekel, én nem akarok ott lenni. Nem fogok elmenni. – rázta a fejét.
- De miért? Viki, könyörgöm, ne nézz már hülyének. Mi történt?
- Semmi! Elmondtam már. Ennyi, tényleg.
- Ezt akkor sem hiszem el, de mindegy, a te dolgod. Viszont tényleg gyere el a szülinapjára, jó? Kérlek.
Annyira jó lett volna, ha ott lenne, Krisztián biztos nagyon örülne neki. Nem szeretem, amikor össze vannak veszve, mert mindketten depisek, és ez most rosszabb. Sokkal rosszabb, mert egyáltalán nem tervezik a kibékülést. Viki végül annyit mondott, hogy meggondolja, de ne reménykedjek nagyon benne, majd amikor Linda visszatért hozzánk maradt még kicsit beszélgetni, de aztán elment.

Viki szemszög

Nem értem Tomikát. Oké, igaza van, tényleg nem mondtam el neki, de akkor is. Miért zavarja ez őt ennyire? Nem értem miért üti bele az orrát, mindenbe!
Krisztián születésnapjához semmi kedvem. Nem fogok ott vigyorogni neki, miközben legszívesebben a tortába nyomnám az arcát. Nem érdekel mennyire fog neki rosszul esni, hogy nem leszek ott, de nagyon kicsi az esélye, hogy elmenjek.

Nem hiszem el, hogy mégis elmegyek a szülinapjára. Komolyan mondom, megőrültem. Linda és Tomika annyira szerette volna, és egyszer Krisztián is megkért, hogy muszáj voltam. A szekrényem előtt állok, majd kiválasztottam egy ruhát, és kisminkeltem magam. A hajamat egyenesen hagytam leengedve. Tomika jön értem, és velük megyek a helyszínre.
Norinával nincs baj, ugyanis Nyíregyházán van anyáéknál, és majd holnap megyek érte. Nem kell aggódnom, legalább miatta. Idegesen vártam, hogy végre megérkezzenek, majd hamarosan csengettek is.

- Linda, nem hiszem el, hogy belerángattatok ebbe. Semmi, érted, semmi kedvem itt lenni! – nyavalyogtam neki a klub bejáratában.
- Jaj, Viki, túléled. – forgatta a szemöldökét Tomika.
- Nem, egyáltalán nem akartam eljönni!  
- Márpedig itt vagy, úgyhogy nyugi. Buli van! – villantott rám egy vigyort, és kicsit előrébb ment, én pedig elkeseredett arccal néztem Lindára, aki még Tomikán nevetett.
- Tényleg nyugi. Nem lesz semmi baj. Kicsit elleszel, felköszöntöd, aztán egy kicsit maradsz, és ha nem érzed jól magad, akkor hazamész. Nagyon akarta, hogy legyél itt.
- De, ah, Linda, te ezt nem értheted.
- Akkor magyarázd el. – vont vállat.
Sóhajtottam egyet, és csak az után szólaltam meg.
- Mindegy inkább, hagyjuk. Menjünk.
Linda végül nem szólt, csak tényleg elindultunk Tomika után, egyenesen a VIP-be, ahol már elég sokan voltak. Krisztián nem kicsit lepődött, meg amikor meglátott, majd Linda után én is felköszöntöttem.
- Boldog szülinapot. – öleltem meg, de gyorsan el is engedtem, és odaadtam neki az ajándékát.
- Köszönöm. Örülök, hogy itt vagy. Sokat jelent. – villantott felém egy halvány mosolyt, mire én csak bólintottam egyet.
Éreztem, hogy pár szempár minket néz, ami kezdett zavarni, így leültem, és otthagytam.

Ez a dolog, hogy felköszöntöm és maradok kicsit, majd megyek haza nem igazán jött össze.
Meglepő, de egész jól éreztem magam. Persze ez nem Krisztiánnak köszönhető, mert őt az után, hogy felköszöntöttem nem nagyon láttam. Juci viszont nagyon jól elszórakoztatott. Ő is nemrégen szakított Gáborral, így megérti, hogy egyáltalán nem akarok Krisztiánról beszélni, ezért nem is kérdezett róla. Beszélgettünk, táncoltunk és rengeteget nevettünk. Jól éreztem magam, mindaddig, ameddig Tomika nem került elő valahonnan.
- Viki, gyere már. Lola, ugye nem baj, ha elrabolom? – nézett rá, mire ő nevetve rázta a fejét.
- Siess vissza. – szólt utánam.
- Na, mi az már? – kérdeztem tőle.
- Krisztián ki van bukva. Fogalmam sincs mi a baja, de gondolom, köze van hozzád és beszélni akar veled.
- Tamás.. – kezdtem el, de közbe szólt.
- Kérlek.
Olyan szemekkel nézett rám, hogy egyszerűen lehetetlen lett volna neki ellentmondani.
- Jó, rendben. – bólintottam.
- Gyere. – fogta meg a kezem, majd elindultunk, és megláttam Krisztiánt. Egy üres asztalnál ült, kicsit levolt hajtva a feje, a kezébe volt temetve az arca, előtte pedig már elég sok üres pohár.
Furcsállva néztem fel Tomikára.
- Menj oda hozzá, és beszéljetek. A kedvemért. Nem bírom ezt nézni.
Nem mondtam erre semmit, mert úgyse értené meg, így inkább odamentem Krisztiánhoz. 

2. évad 63. fejezet

10 komi, új rész:) 

A szekrényem előtt álltam, és azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Régen voltam már bulizni, nincs semmi normális ruhám. Elkeseredett arccal álltam a szekrényem előtt, fehérneműben. Hirtelen semmi nem tetszett, ami ott volt a szekrénybe beakasztva. Nemsokára jön a taxi, és én még sehol sem vagyok.

Egyébként Krisztián délelőtt hívott fel, hogy ráér és tud vigyázni Ninára, nem rég vitt el, így semmi akadálya nem volt a bulinak. Eléggé morcos volt, rossz kedve volt, de mostanában csak így látom. Tudom, hogy nem örül annak, hogy bulizni megyünk, mert mondta Tomikának. Hát sajnálom, én pedig ma jól akarom érezni magam, és teljesen azon leszek, hogy ez így is legyen.

- Kölcsönadod a hajvasalódat? – jött be Dorina a szobámba, ezzel kizökkentve a gondolkodásból. Ráemeltem a tekintetemet, és olyan szép volt. Tegnap vett egy tök jó bulis ruhát, és most az volt rajta. Annyira szép, és vékony. – Mi az? Miért nem öltöztél még fel? – kérdezte értetlenül.
- Mert nem tudom, hogy mit vegyek fel. Egy normális göncöm sincs.
- Jaj, biztos. – forgatta a szemét. – Na vigyázz, majd én keresek neked. –
Eltolt a szekrény elől, és elkezdte nézegetni a ruháimat.
- Ezzel például mi bajod van? – mutatott fel egy fekete, kicsit csillogósabb ruhát. Nem csúnya, nem volt még rajtam soha. Azt hiszem, hogy kaptam valakitől.
- Jól néz ki, de nem hiszem, hogy jól állna, kövér vagyok ehhez. – mondtam fintorogva, ő pedig úgy nézett rám, mint egy hülyére.
- Mond, megőrültél? Nagyon jó alakod van, ne butáskodj! Tessék, vedd fel, majd meglátod te is!
A kezembe nyomta, és mivel tudom, hogy felesleges vele ellenkezni ezért elvettem tőle, és felvettem. A tükör előtt álltunk, és csak néztük a tükörképünket. Tényleg nem állt olyan rosszul..
- Na, ugye, hogy jól nézel ki. Egyáltalán nem vagy kövér, ezt verd ki nagyon gyorsan a fejedből! Ugyanolyan tökéletes az alakod, mint régen, és irtó jól nézel ki! Hidd el, mindenki rajtad fogja legeltetni a szemét. – nevetett, én pedig kuncogva megráztam a fejem.

Tényleg nem volt olyan rossz, a végén még tetszett is, így teljesen jókedvűen indultunk el a taxival a szórakozóhelyre, ahol már ott várt ránk Linda, Tomikával. Nem tudtam, hogy ő is jön, azt hittem, hogy csak hárman leszünk, de nekem végül is mindegy, engem nem zavar.
Bementünk a klubba, és elfoglaltunk egy üres helyet, majd Tomika elment nekünk italokért.
- Ugye nem gond, hogy jött Tomika? Mostanában annyira kevés időnk van együtt, és tegnap se voltam vele, elhívtam, hogy jöjjön velünk. Nem baj, ugye? – kérdezte meg hirtelen Linda.
- Dehogyis. – kiáltottam oda, hogy meghallja a zenétől.
- Semmi gond. – rázta a fejét Dorina.
- Akkor jó. – mosolyodott el.

Nagyon jól éreztem magam velük, egész este pörögtünk, táncoltunk. Linda inkább Tomikával foglalkozott, de én Dorinával is nagyon jól éreztem magam. Igazán hiányzott már, jó vele bulizni. El is felejtettem, hogy régen mennyire össze voltunk nőve. Igaza volt, még otthon, egy csomó pasi ránk tapadt, de mi mindet lepattintottuk. Ez nem az a pillanat, amikor én pasizni fogok. Nem azért jöttem ide. Nem hiszem, hogy mostanában lesz új kapcsolatom. Egyáltalán nem lennék még arra készen.
Nevetve, és kifulladva ültünk le, és ittunk bele az italunkba.
Tomika és Linda nem igazán buliztak ma, csak voltak maguknak, de nagyon aranyosak. Tulajdonképpen irigylem őket, hiszen mióta együtt vannak, csak egyszer volt egy komolyabb vitájuk, és egy rövid szünet, de minden rendben van velük.

Épp mondani akartam valamit Tomikának, amikor megláttam felénk közeledni egy barnahajú, gyönyörű lányt. Tomikához ment, de sajnos a zenétől nem értettem mit mond. Mit furcsállva néztünk rájuk, de Tomi se értett semmit. A csaj beszélt neki valamit, majd miután Tomika bólintott, odaköszönt nekünk, és már ott sem volt.
- Ez meg mit akart, és ki ez? – kérdezte összehúzott szemöldökkel Linda. Hangjából hallatszott a féltékenység, amin nevetnem kellett, de végül hamar lelohadt a mosoly az arcomról.
- Nem tudom, most látom először. – vágott értetlen fejet. – Kérdezte, hogy én vagyok-e Tomika, és, mondtam igen, és akkor mondta, hogy mondjam meg Krisztiánnak, hogy kereste.  Valami Kinga vagy ki. Viki, te ismered? – nézett rám, de addigra már teljesen leblokkolva ültem.
Ez az a Kinga? Mit keres itt? Miért jött ide, és mit akar Krisztiántól? Az eddigi kedvem azonnal elment. Hirtelen nagyon rosszul lettem, alig kaptam levegőt. Úristen, nem hiszem el. Miért kellett ide jönnie? Hagyja már békén Krisztiánt!
Igazából nem is csodálom, hogy tetszett neki, hiszen annyira széplány. Hosszú barna haja van, igazi modell alkat, pont amilyet Krisztián szeret. Annyira féltékeny lettem, és tudom, hogy nem kellene. Dühös voltam, és nem is tudom igazából milyen érzések voltak bennem. Rosszul voltam.
- Viki, itt vagy? Mi történt? – lengette meg a kezét előttem Tomika.
Nem válaszoltam, csak felálltam, és a mosdó felé vettem irányt. Ott nekidőltem a pultnak, és a tükörbe kezdtem el nézni magam. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem el sírni, csak a tükörben vettem észre, hogy patakoznak lefelé az arcomon a könnyek.
Nyílt az ajtó, és Dorina aggódó arcát láttam meg a tükörben.
- Mi történt? Miért akadtál ki ennyire? Ki ez a lány? – kérdegetett, miközben a hátamat simogatta, hogy nyugodjak meg.
- Ő az. – hangom halkan csengett, kicsit rekedten. Nem tudtam beszélni.
- Ki?
- Akivel.. akivel Krisztián …
Nem kellett végig mondanom, azonnal megértette, és szomorúan, megértően nézett rám, majd azonnal magához ölelt.
- Sajnálom. Nyugodj meg. – suttogott a fülembe.
- Nem megy. Annyira fáj.
- Tudom, elhiszem, de akkor is, próbálj meg kicsit megnyugodni. Nem érdemli meg, hogy sírj miatta. – simogatta a hátam.

Nagyon jól esett, hogy Dorina törődik velem, és, hogy itt van, de nem tudod most megnyugtatni. Nagyon rosszul lettem, és haza akartam menni. Kicsit helyrehoztam magam a tükörbe, megigazítottam a sminkemet, felvettem egy mosolyt az arcomra, és kimentünk.
- Jól vagy? –kérdezte aggódva Linda.
- Persze, csak rosszul lettem, már minden rendben, de megyek haza inkább. Nem igazán érzem jól magam.  – fintorogtam.
- De biztos minden rendben?
- Igen Tamás. Kipihenem magam, holnapra semmi bajom nem lesz.
- Akkor jó. Megyünk mi is, vagy szeretnél még maradni? – nézett Lindára.
- Mehetünk tőlem. – bólintott.
- Akkor gyere.
Megfogta a kezét, és elindultunk kifelé, miután megszereztem a táskámat. Fogtunk egy taxit és szerencsére nem volt nagy forgalom a városba, így hamar hazaértünk.
- Biztos jól vagy? – kérdezte meg Dorina már vagy századszorra, amikor épp mentem be a hálószobámba.
- Igen. Lefekszek. Jó éjt, és köszönök mindent. – mosolyogtam rá, majd megöleltem.
- Ugyan már. Ha valami van, csak szólj.
- Persze. – bólintottam, és már mentem ott sem voltam.
Egy gyors zuhany után az ágyba bújtam, és pár perc után aludtam is.

Reggel csengésre ébredtem, és ránéztem az órára, ami már 11-et mutatott. Eszembe jutott, hogy Krisztián délelőttre mondta, hogy hozza vissza Ninát, mivel 1-re megy valahová. Kipattantam az ágyból, és leszaladtam, hogy beengedjem őket.
- Szia. – mosolygott. Úgy láttam, hogy kicsikét talán jó kedve van.
- Sziasztok. – ölembe vettem Norinát, és bementem a házba, ő pedig jött utánam.
- Jó volt tegnap? – kérdezte.
- Aha, szuper. Teljesen addig, ameddig nem jött oda Kinga. – néztem rá, gúnyosan mosolyogva.
- Mi? – nézett nagy szemekkel.
- Téged keresett. Igazán széplány, nem csodálom, hogy nem tudtál neki ellenállni.
Végig gúnyosan beszéltem vele, lazán, hogy azt higgye, nem érdekel a dolog, pedig nagyon fájt a dolog.
- Mit keresett ott? Miért ment oda hozzátok?
- Felismerte Tomikát, és üzent neki veled. Tulajdonképpen nem érdekel. Majd hívd fel, és kérdezd meg.
- Viki, kérlek… - emelte égre a tekintetét.
- Mi van? Tudod mit? Hagyjuk. Köszönöm, hogy vigyáztál Ninára, most már mehetsz. – mondtam neki, és a bejárati ajtóra mutattam.
- Ne csináld ezt. Szeretlek Viki.
- Persze, mond ezt annak, aki elhiszi. Most viszont már tényleg menj el. Szia! – köszöntem el.
Egy ideig nem mozdult, majd sóhajtott egy hatalmasat, beletúrt a hajába, és lassú léptekkel elhagyta a lakást, én pedig könnyes szemekkel néztem utána. 

2. évad 62. fejezet

Na itt is van a rész, remélem, hogy fog tetszeni:)
10 komi, új rész*-* 

                            

Este Dorina kitalálta, hogy menjünk el egy közeli étterembe kajálni, én pedig felöltöztem, és csináltam magamnak valami normális kinézetet, majd elindultunk. Vacsi után nem mentünk rögtön haza, sétáltunk még egy nagyot a környéken, miközben jót beszélgettünk. Jó volt kicsit kimozdulni a lakásból 2 hét depi után. Mire hazaértünk már 10 óra volt, de megnéztünk még egy filmet a tv-be és csak aztán mentünk aludni.

Reggel, amikor felébredtem, már megszokásból mentem volna a gyerekszobába, amikor eszembe jutott, hogy ma Krisztiánnál aludt Norina. Reméltem, hogy nem volt semmi baj az este. Úgy terveztem, hogy nem fogom felhívni, és minden erőmmel azon voltam, de végül nem bírtam ki. Kikerestem a telefonból Krisztián nevét, és a konyhába menet már hívtam is. Felültem a konyhapultra és vártam, hogy felvegye.

- Szia. – vette fel pár csörgés után.
- Hello. Norina? – kérdeztem.
- Reggelizik. – felelte.
- Nem volt semmi baj az éjjel? Vagy este?
- Nem. Mi lett volna? Könyörgöm, nem most vigyázok rá először, nem vagyok felelőtlen, tudok vigyázni a saját lányomra. Nem kell ma ellenőrizned minden félórába, nyugi, nem fogok vele semmit csinálni. Este viszem, na, szia. – hadarta el, majd letette.
Tátott szájjal, meglepődve hallgattam végig a kirohanását, reagálni nem volt időm, szinte belém fagyott a szó. A hangja dühösen csengett, és lehet, igaza van, de akkor is, nem én tehetek róla, ő érte el ezt, az ő hibája, hogy bizonytalan vagyok vele.

- Szia. – jött be a konyhába Dorina ásítozva, miközben a szemét dörzsölte. – Van kávé?
Nem igazán figyeltem arra, amit mond, el voltam kicsit bambulva.
- Halo, Viki! – jött elém, és csettintett egyet, mire én megráztam a fejem. – Minden oké?
- Mi? Ja, igen, persze. Semmi gond.
- Biztos? – ráncolta a homlokát.
- Persze. – bólintottam. – Mindjárt csinálok kávét, ülj le.
Dorina kicsit furcsállva nézett rám, de végül csak megrántotta a vállát, és leült az asztalhoz. Én csináltam kávét, és mindenfélét kipakoltam a hűtőből az asztalra, majd elkezdtünk reggelizni.

Krisztián szemszög

Lehet, hogy nem kellett volna így leoltanom Vikit, hiszen örülhetek, hogy egyáltalán láthatom Norinát, de nem tehetek róla, feldühített. Úgy érzem, hogy ellenőrizget, hogy nem szívesen bízza rám Ninát, és ez rosszul esik. Nem értem mit gondol, hogy majd elmegyek bulizni és itt hagyom Ninát, vagy mi? Elhiszem, hogy haragszik rám, meg is értem, de akkor is tudhatná, hogy fontos nekem Nina.

A nagy gondolatmenetemből végül a telefonom csörgése zavart fel. Egyből tudtam, hogy Tomika hív, mert ő állította be magának azt a hülye csengőhangot.

- Mit szeretnél Tamás? – szóltam bele köszönés nélkül.
- A csajok ma elmennek vásárolni, meg mit tudom én. Nem jössz át? Elmehetnénk valahová. Most hívott Orsi, hogy elmondták az interjút, és nem akarok egésznap unatkozni.
- Jó lenne, de nálam van Norina. Gyere át te. Amikor pedig alszik, ustreamelhetnénk kicsit. Na?
- Oké, akkor, ha Linda elment, átmegyek.
- Jól van. – bólintottam.
Elköszöntünk és letettük. Norina érdeklődve nézett rám a nagy szemeivel. Nagyon tündéri, imádom őt.
- Jön Tomika nemsokára. – mondtam neki, ő pedig elkuncogta magát. Fogalmam sincs, hogy megértette-e, de nagyon aranyos volt.
- Kérsz még? – mutattam a kajára amit evett, de mivel választ nem vártam, ezért felé emeltem, de ő fintorogva eltolta. – Már nem vagy éhes? Oké, akkor gyere, felöltözünk.
Felálltam, de közben egy pillanatra se tettem le őt az ölemből, majd bementünk a szobámba. Letettem őt az ágyra, és előkerestem a táskából a ruhát, amit Viki pakolt be neki.

- Norina, kérlek, ne rugdalózz. – szóltam rá, amikor nem engedte, hogy felöltöztessem, de nagy nehezen végül sikerült.
Közben végig azon gondolkoztam, hogy mindjárt itt van Tomika. Kicsit zavar a társasága, zavarban vagyok, feszélyezve a társaságában, mert jó fej velem, próbál segíteni, hogy ne legyek ennyire a padlón. Néha még Vikit hibáztatja, mert, hogy nem tudja, mit akar, de erről így gyorsan lebeszélem. Kicsit lelkiismeret furdalásom van még ez miatt is, mert ha tudná az igazat, biztos nem lenne ilyen velem. Megérdemeltem volna, ha Viki elmondja nekik, de nagyon hálás vagyok, hogy így lett. Nem sokan csinálnák ezt meg…

Viki szemszög

Már alig vártam, hogy végre 1 óra legyen, mert akkor találkozunk a WestEnd előtt Lindával. Sajnáltam, hogy kicsit hidegebb van már, de pár nap és szeptember, szóval ez várható. Az ég is be volt már borulva, de szerencsére nem esett. Remélem, hogy nem is fog. Kerestem a szekrényembe valami elfogadható ruhát, és felöltöztem, majd a kifésültem, sminkeltem kicsit, és kész is voltam.  Fogtam a táskámat, és átsétáltam a vendégszobába, ahol Dorina is pont elkészült.
- Kész vagy? –pillantott rám.
- Aha. – bólintottam. – Mehetünk? – kérdeztem.
- Persze, menjünk.
Előkereste még a táskáját, és kimentünk a szobából. Felvettem a cipőmet és a kis kabátomat, majd elindultunk.

- Sziasztok. – vigyorogva Linda, amikor odaértünk. Adtunk neki egy puszit, és egy ölelést, majd bementünk. – Mizu veled? Rég láttalak. Jó a hajad. – beszélt Dorinához.
Láttam rajta, hogy nagyon jó kedve van, mondjuk neki mostanában mindig.
Dorina elkezdett mesélni, aztán én is csatlakoztam, és nagyon jól éreztük magunkat, miközben körbejártunk minden üzletet. Mindhárman vásároltunk egy csomó mindent, és jól éreztük magunkat. Mint régen. Amikor már kicsit elfáradtunk, beültünk a Starbucks-ba.

- Úgy elfáradtan. – sóhajtott Linda.
- Én is, de tök jó volt kimozdulni kicsit. Élveztem. – mosolyogtam. Igazából a fáradtság most kicsit sem érdekelt. Majd este kipihenem magam.
- Örülök, hogy jó a kedved. – mosolygott rám. – Rád fért egy kis lazulás. Amúgy Dorina, meddig leszel itt?
- Holnapután megyek haza.
- Na, szuper, akkor addig még el kell mennünk, bulizni egyet. Holnap. mit szóltok? – csillant fel a szeme.
- Nem tudom. Hová teszem Norinát?
- Majd Krisztián vigyáz rá.
- Nem biztos, hogy rá fog érni, és ma is nála van.
- Amúgy Viki. – szólt hozzám már kicsit halkabban. - Mi történ? Ne mond, hogy nem jöttetek ki egymással, mert ezt nem hiszem el, hiszen amikor ott voltunk, annyira jól megvoltatok. Mi ez a változás hirtelen?
Sóhajtottam egyet, és lehajtottam a fejem. Szívesen elmondanám neki, de Tomikának nem. Utálok hazudni, főleg Lindának, de muszáj.
- Tényleg ennyi. Nem volt olyan már, mint előtte. Viszont hagyjuk ezt, jó? Ne beszéljünk erről, mert csak elmegy a kedvem.
- Ahj. – sóhajtott, és összeráncolta a homlokát. – Rendben, ahogy akarod, de nekem bármit elmondhatsz. – egyezett bele végül, majd megszorította a kezét, én pedig küldtem felé egy mosolyt.

Ez után már tényleg nem került ez szóba, aminek nagyon örültem. Végül beültünk még a moziba, majd aztán hazafelé vettük az irányt, és megegyeztünk, hogy a holnapi napot még megbeszéljük. Igazából kedvem az lenne hozzá, de nem tudom, hogy Krisztián elvállalja-e Ninát, újra.

Mire hazaértünk már volt fél 6, és fáradtan ültem le a nappaliba, de aztán fel is álltam, hogy elpakoljam a ruhákat, amiket ma vettem.
- Ezeket elpakolom, aztán jövök.– mutattam a táskákra.
- Persze. Szerintem én elmegyek zuhanyozni.
- Rendben. – bólintottam, majd ott se voltam.

Miközben nagyba pakolgattam a szekrényembe a ruhákat, hirtelen csengettek. Gondolom Krisztián hozta meg Ninát, ezért gyorsan leszáguldoztam a lépcsőn, és az ajtóhoz mentem.
- Sziasztok. – köszöntem mosolyogva, majd át is vettem a kezéből, és megpusziltam az én kis tündérkémet.
- Szia. – köszönt halkan.
- Figyelj, lehet egy kérésem? – néztem rá.
- Persze. –bólintott, a szomorú fejével. Rossz volt így látni őt, sajnáltam kicsit. A szemei alatt karikák voltak, kialvatlan volt, és a szeme se csillogott úgy.
- Szóval, holnap elmennék este bulizni Lindával és Dorinával. Tudnál vigyázni Norinára?
Láttam, hogy kicsit meglepődött fejet vág, de nem tudom miért.
- Öhm, nem tudom. Megkérdezem majd Orsit, és felhívlak. – felelte, de olyan bizonytalan volt a hangja, még szomorúbb.
Azt hiszem, hogy az zavarta, hogy én bulizni megyek.
- Jól van. Akkor, majd beszélünk, és köszi. Vagy szeretnél még valamit? – húztam fel a szemöldökömet.
- Nem. – rázta meg lassan a fejét.
- Akkor, szia. – köszöntem el.
Adott egy puszit Norinának, majd szomorúan elment. Én is szomorú voltam, méghozzá nagyon. EZ a párperces beszélgetés, elrontottam az egész napos jókedvemet.